Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

1987. október 31., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS í \'íuA í ir-^V« is-% a » ,v' í^ ,s ' ' / í • ^ '' ' ,' ■$'' 'í '*’*&■> ' A '''^Y'^UW',M''S/Wí^m^/^ WwW? W$k' IP'|Ü ___________ Somogyi Néplap_______________________________9 S zőnyi Gyula rajza K éső ősz volt, korán esteledett. A férfi két nehéz csomaggal baktatott az ál­lomás felől a kihalt utcán, és a ká­rogó varjakat nézte. Nagy kár, hogy eljárt az idő. Erre gondolt, de nem magát saj­nálta, hanem azt, hogy ö már nem lehet vele. Néhány éve elköltözött szépen, csende­sen. Hetvenkilenc éves volt akkor az öreg, kutya baja se volt egész életében. De azon az őszön váratlanul, köszönés nélkül ma­gára hagyta a felesége. Nem búcsúzhatott. Csak jött a hír a kórházból, hogy végleg lecsukta a szemét. Teljesen összeroppant az öreg. Leszállt a kerékpárról (mindig azzal járt, és fia fél­tette, egyszer még leszédül róla, de szinte könyörögve azt mondta az apja: csak ezt ne tiltsd meg, kisfiam, mert belehalok...), és nem ült rá többet. Szemében senki sem látott könnyet, befelé sírt hajnaltól késő éj­szakáig. Arca elszürkült, keze remegni kez­dett, maga elé meredt minduntalan, mint aki már nem látja értelmét az életnek. Szót- lanná vált. Fia a kórházi ágyról vitte anyja temetésére. Azután már alig jött ki hang a torkán. Néhány nap múlva — ugyanúgy, búcsúzás nélkül ment el, mint a felesége —, amikor felboncolták, nem találtak okot a halálra. Az orvos azt mondta: nem akart élni szegény ... A férfi sokáig nem tudott szabadulni e gondolattól. És azóta — képtelenség! — mintha szorosabbra fűződött volna a kap­csolatuk. Gyakran gondolt édesapjára, álmo­dott vele, emlegette, ha közös ismerősökkel találkozott. És egyre többször fordult hozzá, ha bajban volt vagy gondok gyötörték: — Te mit tennél, édesapám? Most, hogy a varjakat meg a feketébe forduló, ijesztően szép gomolyfelhőket néz­te, egészen bizonyos volt abban, hogy há­borítatlanul együtt töltik ezt az éjszakát. Meggyorsította a lépteit. — Csak éjszakára? Ilyen késő ősszel? Aggyonisten! — szólt rá váratlanul egy em­ber, aki szembe jött vele, és akiről fogalma sem volt, hogy kicsoda. Megrezzent, és anél­kül, hogy megállt volna, csak ennyit mon­dott: — Hát igen. Elhagyta már az övcsatorna hídját, be­fordult a szabadstrandhoz vezető úton; érez­te, hogy feltámad a szél. A tó felől jelleg­zetes, halk morajlást hallott, s arra gon­dolt: még szerencse, hogy tető van a ház fölött. A kapu előtt állt volna meg, ha lett volna kapu, de így az árok szélén tette le csomagjait, és nézte a félig kész házat, amely két óriás berekfa tövében húzódott meg. Most Budai Laci, a kőműves jutott az eszé­be; az tett így ’minden este, amikor vég­zett, s míg ő meg családtagjai a szerszá­mokat mosták, a mester elgyönyörködött napi' munkájában. — Fújj csak, te hívatlan vendég, reggelre úgyis kizárlak a házamból — szólt a szél­hez, s bár a nyitott ablakon is bemehetett volna, elővette a bejárati ajtó kulcsát. Saj­nálta, hogy az öreg sohase járt itt. Pedig a telek már életében is megvolt (méghogy telek: nádas, mocsár és berek a berekfák alatt!), csak a fiú néha akart szégyenkezni vele, azért nem hívta ide. A készet, a szé­pet akarta megmutatni, de ha egyszer nem tudta megvárni az öreg... Most vele lesz egész éjszaka. Dolgozni fognak, szinte már hallja jóságos-szigorú hangját: lazábban fogd a kést, kisfiam, könnyedébben. Kicsit gyorsabban is mozoghatna a kezed. A hogy lepakolta holmiját, a falnak tá­masztott létrára vezetéket kötött, százas égőt tett a foglalatba, aztán két bakot hozott a leendő nappaliba és kiment a szerszá- moskamrába. A falon, a kézzel faragott öreg fogason (nagyapja, a bognár bütykölte össze még valamikor a húszas években) egy ko­pott, kék színű munkaköpeny lógott; apjáé volt valaha. Magára öltötte, aztán a sötét­ben egy láda mélyéről előkotorászta a szer­számokat. Amikor meghalt az öreg, kiválo­gatott minden eszközéből egyet; nem az újabbakat, hanem azokat, amelyekről tudta, hogy gyakran és szívesen használta az apja. Bekészítette őket első világháborús katona­ládájába. Még alapja sem volt a kis nya­ralónak, még fogalma sem volt róla, hány év múlva fejezheti be, de azt biztosan tud­ta, hogy az ablakokat, a terasz ajtóit ő sa­ját maga fogja beüvegezni. Harminc éve nem volt gyémánt a kezé­ben. Apám halálának 10. évfordulójára. Harminc éve nem kocogtatta meg az ügyes kis üvegeskalapácsot. Harminc éve nem érezte közelről a gitt szagát. Táskájába nyúlt; egy kis bőrtokot vett elő, de >nem nyitotta ki. Három lécet rakott a fal mellé merőlegesen, és szakértelemmel kezdte kiszedni a ládából a nagy üvegtáb­lákat a hullámpapírok közül. Sorba lerak­ta őket egymás mellé, hogy könnyen kivá­laszthassa a szükséges méretet. Vigasztalni kezdte magát: talán most is úgy jár, mint a kerékpározással. Harminc éve nem ült bi­ciklin, s a múlt héten úgy kerekezett, mint­ha sohase szállt volna le róla. Szedte, csak szedte elő a nagy üvegtáblákat, vagy hu­szonötöt, óvatosan, félve, és érezte, hogy ott áll mellette az apja. A beton hideget árasztott a talpa alatt. Most már feltámadt a szél; hallotta, ahogy szenvednek és ellenállnak csikorogva a nagy fák ágai. Huzat volt a házban. Az egyik ablakra durva pokrócot szögeit; aztán föl­tűrte a köpeny ujját, s egy széles deszkán gyúrni kezdte a keményre csontosodott gittet. Tizenkét éves volt, amikor először látta ezt a műveletet a hátsó raktárban. Apja azon a nyáron beszerezte a céghez kifutó­nak. Nagy élmény volt. Spiegel Dávid üveg- és porcelánkereskedése pedig fogalom a vá­rosban. Azt a nagy csillogást, a sok színes és fehér ólomkristályt, a mennyezetről függő csillárokat, a híres herendi meg Zsolnay-por- celánokat, a hatalmas kirakatüvegeket, az „aranyból való” képkereteket sohase felejti el. Apja segéd volt a boltban, alkalmazott heti negyven pengőért; úgy szólították, hogy „segéd úr, kérem”. A fiúnak azonban csak­hamar feltűnt, hogy mindent tőle várnak, őt kérdezik, ő mondja meg a többieknek, hogy mikor mit csináljanak, s időnként haj­nali ötkor nagy teherautóra ül, Pécsre, Pest­re, Tokodra vagy éppen Zagyvapálfalvára utazik, és rengeteg áruval tér haza. Spie- gelné csak ült a pénztárban és szedte a pénzt, közben Mirjamot szívott, férje meg a kirakat mögé tett íróasztalnál foglalatos­kodott; legtöbbször újságot olvasott, de né­ha azt is látta a fiú, hogy számlák, köny­vek és levelek vannak előtte. hogy vissza tud emlékezni rá, büszke volt magára, mert dolgozhatott. A nyári szünetben akkoriban nem minden gim­nazistának jutott kifutói állás. Meg aztán az sem volt mindegy, hogy együtt lehetett az apjával; ő mondta meg mindig, hogy mit kell tennie. — Fogytán van az ötliteres dunsztosüveg, kisfiam — mondta, s már rohant is a pin­cébe (ahol mindig félt, mert undorító pat­kányok randalíroztak a lába körül) kibon­tani a szalmakötegből és felhordani az üve­geket. Máskor fűzfából font puttonyt akasz­tott a hátára, kapott egy ócska biciklit, és el kellett Vinnie a komissiót a megrendelő­nek. Szerette ezeket a megbízatásokat. Nem­csak azért, mert fontosnak érezte magát. Ha egy percre megállt a boltban, apja rögtön észrevette, és odasúgta neki: — Mintha porosak lennének azok a le- vesestálak... Már rohant is a rongyért. Máskor toll- porlóval legyezgette a híres herendi figu­rákat. Megértette, hogy nem szabad meg­állni, és hogy munka mindig van, csak ész­re kell venni. Amikor nem volt nagy forga­lom a boltban, kilopakodott, a táblaüveg- raktárba, s ha csak két percig is, de ámu­lattal nézte az apját, ahogy barna nyelű gyémántjával vágta, szelte a hatalmas üveg­táblákat. Szeméből látta, hogy büszke arra, amit csinál. Szerették a fiút, mert szótlan volt és szol­gálatkész. Egyszer a Spiegelné nagyon meg­dicsérte. Hetipiaci napon nagy volt a for­galom, szinte az egész délelőttöt a pince és az üzlet között töltötte, boros- meg dunsztosüvegeket hordott föl megállás nél­kül. Az egyik fordulónál (éppen két tízlite­res volt a hóna alatt, kettő meg a kezé­ben) megcsúszott a boltban valami gyü­mölcshéjon. Pördült egyet a levegőben és hanyatt vágódott, de úgy, hogy magasra tar­totta az üvegeket. Mindenki odarohant hoz­zá; megijedtek, hogy valami baja eshetett. Az üzletasszony meg csodálkozva azt mond­ta : nem repedt meg egyik üveg sem... Más­nap egy szelet dobostortát hozott a fiúnak. Befejezte a gitt gyúrását; legalább húsz kiló állt már félrerakva, puhán, bedolgozás­ra készen. Kezének melegén, mozdulatain kívül egy kicsit a hozzá adagolt firnájsz is segített. A gittkéssel elégedetten vakarta le tenyeréről, ujjai közül az anyagot, kinn egy bitumeneshordóban, amelyben esővizet fogtak, megmosta a kezét, és elhatározta, hogy elszív egy cigarettát. A sötétben körbejárta a házat. Erőt gyűj­tött. Erőt a félelem, az idegesség levezeté­sére, hiszen harminc éve nem volt gyé­mánt a kezében .. . Nem hallotta a zizze- nését, nem látta a finom kis karcot, amely végigszántja a táblaüveget, s nyomában — ügyes mozdulattal — pontosan ott törik el, ahol kell. Itt nincs nagy pokróccal leterített asztal, amelyen biztonsággal kezelhetné az üveget; az ajtók és ablakok keretén kell vágni, törni, ha nem fér bele a falcba. Jól emlékezett rá, hogyan csinálta az apja, meg ő is valamikor. Most mégis izgatott volt és kishitű. Pedig ott állt mögötte az öreg, érezte a jelenlétét, és biztatást látott a te­kintetében. Hozzáfogott a munkához. Föltette az első ajtót a bakokra, óvatosan ráhelyezte az üvegtáblát. Zsebébe nyúlt, elővette a bőrto­kot, és kihúzta belőle a fekete nyelű gyé­mántot, amelyet apjától kapott tizennégy éves korában ... Karácsony este volt. Már évek óta nem a misztikum, s a betlehemi kisded, hanem a családi hagyomány tette ünneppé ezeket az estéket. Utólag se mondhatná, hogy nem hatotta meg a csillogó karácsonyfa, hiszen még most is megborsódzik a háta, amikor a sötétben szikrázni kezdenek a csillagszó­rók. Ezeken az estéken együtt volt a csa­lád. Ott volt a nagyanya és a nagyapa is (az atyai nagyszülők nem éltek már), alig fértek el a szűk kis lakásban, és mindig minden pontosan úgy zajlott le, mint az előző évben. Rántott hal volt a vacsora ma- jonézes krumplisalátával, finom sütemények, diós és mákos kalács. A felnőttek bort is ittak utána, mert karácsonykor mindig vett egy liter bort az édesanyja. Vacsora után apa besettenkedett a szobá­ba, hogy megnézze: van-e már valami meg­lepetés; ugyanúgy játszotta el a kíváncsit, később a beavatottat, mint amikor még ki­csik voltak a gyerekek. Aztán megrázta oda­bent az ezüsthangú csengőt, és a felfedezés mosolyával az arcán rohant ki a szobából: — Gyertek, gyerekek, láttam valamit odabent... Ilyenkor — félretéve minden udvarias­ságot — a gyerekek mentek elöl, és utánuk nem a karácsonyfára, az ajándékokra, ha­nem az örömükre kíváncsi felnőttek. Az­óta sokszor gondolt rá, hogy pontosan így lehet ez máshol is, de még sohasem töl­tötte idegenben a karácsony estét. Nem, a világért sem lehetett odarohanni a fa tövébe. Először apa gyertyát, csillag­szórókat gyújtott, karácsonyi énekeket éne­keltek, kellemes ünnepet kívántak egymás­nak. Amikor felgyújtották a villanyt, csak akkor volt szabad fölfedezni az ajándéko­kat. Jól emlékszik ma is arra a pillanatra. A fenyő alatt egy barna pulóver, két pár patentharisnya és három könyv volt; tudták róla, hogy nagyon szeret olvasni. S volt még ott valami, amiről nem is sejtette, hogy mi lehet. Egy barna kis bőrtok patent kapcso­lóval; nem nyúlt hozzá, azt hitte, nem is az övé. Már ment megköszönni az ajándéko­kat, amikor apja visszavezette a fához és azt mondta: — Ezt neked adom, kisfiam. Tanulj meg bánni vele! Nem új, bejárattam már, nézd, egy kicsit kopott is a nyele ... És előhúzott a tokból egy fekete nyelű gyémántot. A fiú azt sem tudta, mit csinál­jon örömében. Érdekelte is őt a pulóver meg a patentharisnya. Nem volt már túl kicsi, mégis legszívesebben magával vitte volna kincsét az ágyba, mint valamikor a barna mackót, hogy vele tölthesse az éj­szakát. Később valahányszor visszagondolt erre az epizódra, mindig azt hajtogatta ma­gában: gyémántot csak igaz ember adhat ajándékba ... Ez jutott most az eszébe, amikor már a tizedik üvegtáblával is végzett; kicsit las­san, akkurátusán — vagy inkább gyakor- latlanul — kente a gittet, simította többször is, mint kellene, és elégedetten nézte, ami­kor elkészült vele. A gyémánt úgy dolgo­zott, mint régen, csak a kezére nem tudott vigyázni; ahogy végighúzta az üveg szélén, hogy egyenesen haladjon a gyémánt, rendre elvágta az ujját. Vérzett. Selyempapírral te­kerte be, és dolgozott tovább. Gyerekkorá­ban is gyakran előfordult vele ilyen bal­eset, s olyankor mindig azon töprengett: vajon édesapja miért nem vágja el soha­sem a kezét? Megmutatta, tanította, hogyan kell húzni ezt az ékszernek is beillő kést, de olyan finoman, olyan érzékkel sohase tudta kezelni a gyémántot, mint Ö. A következő nyáron is kifutó volt a Spie- gel-cégnél. S ahogy nőtt, egyre nagyobb feladatokat bíztak rá, Már beállhatott a pult mögé is, ha sok volt a vevő, megkérdez­hette: mit tetszik parancsolni?, tisztában volt az árakkal és csomagolni is megtanult. Amikor volt egy szusszanásnyi szünet, ap­ja kihívta a raktárba, és (mert mindig ott volt a zsebében a fekete nyelű gyémánt) vágni tanította. Ilyenkor vérzett mindig az ujja, és édesapja nevetve szokta mondani: — Majd beheged, kisfiam. Ha most is láthatná, mennyire vérzik ... Erre a gondolatra a férfi mintha fölfedezte volna apja szemének sarkában azt a jel­legzetes, huncutkás mosolyt, amely mindig olyan barátságossá tette az arcát: és arra rebbent meg, hogy hangosan mondja, pe­dig egyedül volt a házban meg a környé­ken is: — Legközelebb jobban vigyázok, édes­apám. M unka közben semmiképp sem láthatta, csak érezte, hogy egy kis gyémántszem csillant meg mindegyik szemében. Az­tán meglepve fedezte föl, hogy még egyetlen üveget sem tört össze. Egyre magabiztosab­ban, gyorsabban dolgozott; kezdte hinni, hogy mire kivilágosodik, már nem fújhat be a szél a házába. Az meg mintha megérezte volna a gondolatát, visszavonult, elcsende­sedett. Amikor úgy éjfél tájában kiment el­szívni egy cigarettát, már csak a szélvihar utózöngéit, halk, megbékélt susogást hal­lott a tó felől. Ilyen enyhe szellő fújdogált akkor is, jól emlékszik rá, amikor apja minden beveze­tés nélkül bedobta a mély vízbe. Régi is­kolatáskájába becsomagolta a szerszámait, és szólt, hogy menjen az üvegraktárba. Az ócska kifutóbicikli ott állt a bejáratnál a falhoz támasztva; mindkét oldalára, a hát­só kerékhez keskeny üvegesládát kötözött föl szíjjal meg kötéllel az apja, és telerak­ta őket különböző méretű üveggel. — Hová mész, édesapám? — kérdezte gyanútlanul a fiú, mert az eszébe sem ju­tott volna, hogy ő indul majd útnak ezzel ■a rakománnyal. — Te mész, kisfiam, méghozzá Somogy- sárdra. Nincs messze, ne félj; ha ügyes­kedsz, talán föl is tudsz ülni a biciklire, ha nem, hát tolod. — És kinek kell leadni az üveget? — kérdezte kissé megszeppenve. — Senkinek — mondta az apja —; oda­mész egy címre, és önállóan beüvegezel egy új családi házat. Már várnak. A nagyobb táblákat tegnap kivitték lovas szekérrel. Lesz munkád elég, ügyes légy, kisfiam. Azzal útjára bocsátotta. Kapott egy cédu­lát a címmel, s mint valaha a vándorlegé­nyek, nekivágott az útnak. Oda is ért sze­rencsésen; hol tolta, hol hajtotta a kerék­párt súlyos terhével. Egész nap izgatottan, remegő kézzel dolgozott. Sohase felejti el azt a napot: a harmincöt üvegtáblából he­tet összetört. Egy kiesett a kezéből, egyet a kalapáccsal ütött agyon, a többit meg úgy, hogy rosszul tarthatta a gyémántot, mert az istennek se ott törött el az üveg, ahol kel­lett volna. Kétségbeesve indult haza és iga­zán nem férfias módon, pityeregve állt az apja elé. Félt, hogy nagyon össze fogja szidni, talán még meg is veri érte, az üve­gek árát meg levonják a béréből. Sejtette, hogy holnap majd kimegy valaki más, ez­után úgysem bíznak rá ilyen felelősségtel­jes munkát. Amúgy is rettenetesen szégyen­né magát a háziak előtt, ha még egyszer odadugná a képét. Apja azonban békésen, azzal a jellegzetesen huncutkás mosollyal a szemében nézett rá, és megfogta a vállát: — Nem baj, kisfiam, ilyesmi előfordulhat mással is. Holnap reggel kimész újra, be­vágod azt a hét táblát, és kész. Ezzel elintézettnek vélte a dolgot. S a fiú másnap már csak kettőt tört össze a hétből izgalmában, meg azért, mert nagyon jól akarta megcsinálni. Azon már nem is cso­dálkozott, hogy délután újra Somogysárd felé kellett bicikliznie. Csak később tudta meg, hogy apja magyarázatként azt mond­ta Spiegel úrnak: — Így tanul a gyerek, főnök úr, nem at­tól, ha az első kudarc után kiveszik kezéből a szerszámokat. Az üvegek árát nem vonták le a béréből, meg se szidták, a verés meg ugyanúgy el­maradt, mint egész életében. Attól a nap­tól még jobban becsülte a gyémántokat... D ereka úgy fájt már, hogy alig tudott kiegyenesedni, amikor az utolsó ablak­keretet is felakasztotta a tokra; lábai remegtek az egész éjszakai ácsorgástól. Elszo­kott az effajta munkától, de most elégedett volt, belső megnyugvást érzett. Egyetlen üvegtáblát se tört össze, s ezen igencsak el­csodálkozott. Késő ősz volt, fél hét is lehetett már, amikor világosodni kezdett a nagy fák alatt. Az égen egy árván maradt felhő sem látszott; fölkelt a nap is, kemény fénnyel tűzött át a kristálytiszta levegőn. Levakarta tenyeréről a gittet, megtisztította a szerszá­mait, de a fekete nyelű gyémántot csak akkor tette vissza a barna bőrtokba, ami­kor már mosóporral, szappannal is tisztára mosta a kezét. Körbejárta a házat. Egyenként megállt minden becsukott ablak előtt, és kinevette a szelet. Büszke volt a munkájára. És úgy érezte, mintha az öreg most is ott állna mö­götte elcsigázottan, fáradtan és huncutkás mosollyal a szemében. . Kiment a ház elé az árok partjára, s a kora reggeli fényben sziporkázni látta az ablaküvegeket. Mint a drágakő csillogása, olyan volt ez a mesebelinek tetsző lát­vány. A GYÉMÁNTRA gondolt, és maga sem tudta, hogy miért (hiszen egész éjszaka együtt voltak), szinte öntudatlanul, és han­gosan azt mondta: — Jó reggelt, édesapám! JÁVORI BÉLA A GYÉMÁNT

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom