Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
1987. szeptember 5., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kálnoky László ARS POETICA Tűz hull az égből? Rád szakad a csillag zúgva, sisteregve? Költő vagy, hát ne féltsd magad, vagy tűnj el, s álljon máshelyedbe! Panaszkodol, hogy túl kevés a levegőd, s megfojt a század? Jó oxigén a szenvedés, vele izzítsd forróbbra a lázad. Jajgatsz, hogy nem bírod tovább? Gyerek szeretnél lenni s boldog? Miért adod az ostobát? Jól tudod, hogy nem ez a dolgod. Csak rajta, törd belé fogad szikláiba a gondolatnak, és rázd a rozzant rácsokat, mik mellkasodból megmaradtak. míg végképp meglazul a zár, s szárnya lendületére döbben szíved, e gunnyasztó madár, s csontkalitkájából kiröppen. Hadd szállja be a végtelent, emelkedjék mind magasabbra, míg madártávlatból dereng felé a földi dolgok arca. Lássa, hogy a rét bokrai ujjongva friss halált teremnek, s hogy dús, penészzöld lepi mezőit a történelemnek. Lássa — bár nem tudhatja meg, hogy kárpótlás-e vagy előleg — a kényszerből nyert életet s kudarcait az agyvelőnek. Lássa, hogy a kevély falak sorra a semmibe omlanak, helyükön halvány vonalak: néhány örök képlet s viszonylat. Költő vagy, hát ne féltsd magad pokoltüzétől a jelennek. Te púpként hordod zsákodat, nem lehet azt a földre tenned. Segítő kéz nem nyúl feléd, * s ha összerogynál vagy kiállnái a sorból, terhednek felét akkor sem vállalhatja más váll! Te magad légy a költemény, melyet hatalmával a szónak világra hozol! Légy tömény s elvont párlata a valónak! Erőd pattanásig feszítsd, így lesz tiéd, amit kerestél. Magad kell, hogy benépesítsd a magányt, melyre ítéltettél! Térformák. Victor Vasarely alkotása CSODÁLATOS ÚJJÁSZÜLETÉS Hamlet megtalált monológja 75 éve született Kálnoky László — Szóval ez az unokám? — Igen, apám — felelte Béni. — Ez az unokája. — Te dolgozol? — érdeklődött az öreg, és szemével végigpásztázta a berendezést. Elidőzött a komódra helyezett esküvői fényképen. Ezenkívül semmi sem változott az eltelt három év alatt, gondolta. A huszadik századi magyar költészet annyira gazdag, hogy a közvéleménynek arra se nagyon van ereje és ideje, hogy minden valós értéket számon tartson. S különösen így van ez, ha a művész szerény, visszahúzódó, s nem törekszik arra, hogy bármiféle reklámmal felhívja magára a figyelmet. Ilyen csendben készülődő, csendben, de szívósan kiteljesedő életmű Kálnoky Lászlóé, aki 1912. szeptember 5- én született Égerben, s két esztendeje, 1985-ben halt meg. Pályakezdését a vidékiség- ből is következő megkésett- ség határozta meg: a Nyugattól, az irodalmi élettől távol csak önmagára és a klasszikusokra számíthatott. 1939-ben jelent meg szerény kiadásban Az árnyak kertje című első könyve, igaz, erre Weöres Sándor, aki a nemzedéknek már akkor vezér- egyénisége volt, felfigyelt, s elismerő-befogadó kritikát írt róla a Nyugatban. Azóta is vitatéma, hogy Kálnoky László vajon a Nyugat harmadik vagy negyedik nemzedékéhez tartozik-e. Hiszen életkora inkább az előbbihez, pályakezdése inkább az utóbbihoz köti. S az is igaz, hogy verseinek szemlélete is köztes helyzetére mutat. Ám az is elgondolkoztató, hogy egyáltalán szerencsés dolog-e ragaszkodni a Nyugat nemzedékei kifejezésekhez. Hiszen a második nemzedék (József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc) nem annyira a folyóiratnak, mint inkább a századnak a második nagy költőnemzedéke. Hozzájuk képest a harmadik és a negyedik nemzedék valóban jobban kötődött a Nyugathoz, annak harmincas évekbeli, leginkább Babits nevével fémjelezhető klasszicizáló szemlélethez, s bár ebben a kötődésben a történelmi helyzetből következő kényszerűség is benne van, mégis akadályozta is ezeknek az újabb nemzedékeknek igazi kibontakozását. Bármilyen furcsa a gyors költőkarrierekhez szokott magyar irodalomban, a harmadik és a negyedik nemzedék képviselőinek igazi beérkezése jobbára csak a hatvanas évektől következett be, amikor már túl voltak ötvenedik évükön is. A háború és a személyi kultusz kora erre önmagában is meggyőző magyarázatot-adhatna, s ezek mellé Kálnoky László esetében még egy magánéleti ok is társult: veszedelmes tüdőbetegsége, amely 1941- ben támadta meg. Éppen ebből az élményből született az a verse, a nagyobb terjedelmű Szanatóriumi elégia, amely hosszú évekre nemcsak Kálnoky László legjobb lehetőségeit mutatta, hanem mintegy meg is bélyegezte, mint egyverses költőt. Persze egy vers is, ha olyan színvonalú, mint az elégia, maradandóvá teheti a költő nevét, s rangot adhat, mégis túl hosszú volt az a szünet, amely 1957-ig, a Lázas csillagon című második könyvig elmúlott. Ez a karcsú gyűjtemény nemcsak azt jelezte, hogy a költő él és alkot, hogy a műfordítás nem tudta végleg megölni benne a saját verset, hanem, megadta a lehetőségét a továbblépésnek, a kibontakozásnak. A szűkszavú költő egyre többször lehetett csak költő, s jelentős versek sora mutatta, hogy nemzedékének legjobbjai között van a helye (De profundis, Hamlet elkallódott monológja, Letépett álarcok, Szvidrigaljov utolsó éjszakája stb.). A költő, aki fiatalkori elégiájában úgy vélte, hogy „a lét reménytelen”, s ezt az életérzést általánosította, eljutott addig, hogy hirdesse: „Nem veszhet el, ki újraszüli önmagát!” S a pálya utolsó évtizede ilyen csodálatos újjászületést dokumentál. Megszoktuk'^ hetvenes években a jelentős öregkori költői újjászületéseket, mégis meglepő volt az a felszabadultság és biztonság, ahogyan Kálnoky László stílust, hangot váltott. Összegyűjtött versek (1932—1978) című kötetének anyagát gyors egymásutánban követte az Egy hiéna utóélete és más történetek, Az üvegkalap, a Bálnák a parton, az Egy mítosz születése és a posztumusz módon megjelent Hőstettek az ülőkádban. A klasszikus, zárt formákat kedvelő költő már előbb „szabad, kötött verseket” kezdett írni, amiként ő maga határozta meg e formát, majd a kötöttséget még tovább lazította, amikor verses epika felé fordult. Megteremtette alakmását, Ho- málynoki Szaniszlót, s az ő alakja köré szőve idézte fel a régi évtizedek eseményeit. Az alakmás egy csetlő-botló kisember, aki alighanem a csendet és a nyugalmat kedveli, de a történelmet ő sem kerülheti ki. \ A versalkotó azonos is, meg nem is a lírai hőssel, hiszen ő már több évtized távlatából egy elsuhanó, mégis megőrzött és átélt élet távlatából tud reflektálni az eseményekre. Ebben a reflexióban vezérszólam lesz a humoré: a költő ekkor már nevetve tudja eltemetni múltját. E nevetés nem szünteti meg, csak más fénybe vonja a költő alapvetően komor világszemléletét, s ez már csak azért is természetes, mert az emlékezőknek egyre gyakrabban kell az elmúlással szembenézniük. Végül is Kálnoky Lászlónak sikerült az, ami sokáig kétségesnek látszott. Csak közjátéknak bizonyult pályáján az, hogy egyike lett a legjobb műfordítóinknak, mert e rang elérése után költőként is beérkezett. Hamlet megtalálta elveszettnek vélt szavát, s elmondhatta monológját. — Már hogyne dolgoznék! Csakhogy ma szabad vagyok. — Mit csinálsz tulajdonképpen? — Karbantartok. — Szép munka lehet — mondta az öreg, és leült a hokkedlire. — A feleségedet akarom megismerni. Ezért jöttem. Hol van? A fiú félrenézett. Látszott rajta: zavarban van. — Szóval nincs itthon? — Nincs — felelte Béni. — A gyereket meg itthagyta — bökött a sarok felé az öreg. — Itt... Az öreg hümmögött. Tengerészarca volt, kissé borot- válatlan, mint olyannak, aki hosszú útról érkezett. A zománcozott csengőóra, amelynek számlapján ugrásra kész Malaxa mozdony körül rótták végtelen útjukat a mánusok, a beálló csendben kissé fülsértő, sietős hangon kezdett ketyegni. — Lány? — kérdezte az öreg reménykedve. — Fiú — válaszolta Béni. — György, mint maga, apám. Az öreg átnézett az ágyacskára, és megjegyezte: — Kár ... Jobban szerettem volna, ha Máriának hívják, mint édesanyádat, szegényt... Mindig azt képzeltem, hogy az unokámat majd Máriának fogják hívni... — De ha egyszer fiú — mentegetőzött Béni. Vasy Géza Rothman Lenke: Mint régebben gyermekkoromban (A svéd művész budapesti kiállításának anyagából) — Tudom — sóhajtott az apja —; mondtad, hogy fiú. György, mint ahogy engem hívnak... — Az órára nézett, majd megjegyezte: — Korán van még, megkereshetnénk, mert látni, azt szeretném, elvégre a menyem. Mátyás B. Ferenc CSÖND — Ha akarja — mondta Béni —, mehetünk. Talán otthon találjuk az anyjánál. — S a gyerek? — Visszük. A szomszéd ma délelőtt dolgozik, nem hagyhatom nála ... — Akkor úgy lesz — mondta az öreg, majd közös erővel fölébresztették a gyermeket, fölöltöztették, aztán elindultak hármasban a júliusi melegben izzó utcán. Messziről pillantották meg. Házuk előtt, a várdombra kanyargó szerpentin alatt. — ö az — intett feléje Béni. — Akkor menj előre, és mond meg neki, hogy eljöttem, mert ismerni szeretném. Menj csak előre, mi a gyerekkel beérünk. — Ahogy mondja, apám — mondta Béni, és meggyorsította lépteit. Ám alig ért feleútra, amikor három diákforma fékezett kerékpárjával az asszony előtt. Kezet fogtak vele, majd egyikük kormányára emelte az asz- szony strandtáskáját. Béni remélte: felesége talán észreveszi, de az asszony beugrott a házuk kapuján, s egy vadonatúj, csillogó biciklit vezetett elő. Aztán mind a négyen nyeregbe pattantak, és megindultak a szerpentin enyhén emelkedő, homokos sávján. Béni futásnak eredt. Anyósa háza előtt megtorpant, és egy pillanatra hátrafordult, hogy megbizonyosodjon: apja és gyermeke követik-e. Aztán leszegett fejjel ismét szedni kezdte lábaik A negyedik kanyarodó után félelem szállta meg. A sík terepen a biciklik tempója felgyorsult, és Béni felmérte, ha azok ott négyen elérik a lejtőt, bottal ütheti nyomukat. Zihálva torpant meg, és torkaszakadtából „állj”-t káltott. Bár nem remélte, a kerékpárok meginogtak, és sorjában visszafordultak. A srác, aki a felesége táskáját vitte, haragtól vörös arccal, durván rászólt Bénire. De Béni nem válaszolt. Állt, és nézte a feleségét. Az asszony egy útszéli fának támasztotta a kerékpárját. Kezét sután lógatta, s tekintetét akkor sem emelte föl, amikor a férje beszélni kezdett hozzá. — Apám érkezett meg ... Azért kerestelek. Látni akar, elvégre a menye vagy, azt mondta. Az asszony elindult, aztán visszatért; fölemelte a táskáját a porból, és leült az árokparton egy kőre. Béni a kő mellé guggolt. Csendesen folytatta: — A gyerekre nem gondoltál, amikor elmentél? Az asszony továbbra is néma maradt. — Lefeküdtél azokkal a srácokkal, mi? Az asszony fölemelte a fejét; meglepően szép arca volt. Kék szeme alatt a fekete árnyékok csak melegebbé tették tekintetét. Barna haja gyermekessé, kislányos- sá kerekítette arcát, s csak ajkának feszesen lecsapott széle tanúskodott életkoráról. — Nem — felelte, és újból leszegte fejét. — Nekem akarod beadni? — Béni belerúgott a porba. A fellegvár platója oly kopár és elhagyatott volt, hogy belefájdult a szeme. Kiköpött, majd visszaguggolt a kő mellé. Az asszony lassan fölemelte kezét, hogy megszokott mozdulattal megigazítsa haját. „Mit akarhat ez tőlem” — gondolta. Béni nem várt magyarázatot, Okot talált, s mert ő szülte, belekapaszkodott. Tulajdonképpen megbocsátani jött a felesége után. Jóleső érzés töltötte el, s amint ez tudatosult benne, nagylelkű lett, büszke: „meg fogok bocsátani” — lelkendezett. „Az asszony pedig bűnös, mert...” Az asszony sóhajtott, és guggoló férje térdére hajtotta fejét. A nap egy utolsó ugrással elérte az égtetőt. Amikor az öreg, s a gyermek megjelentek a negyedik kanyarodéban, ott találták őket összebújva; a gyermek kihúzta kezét a nagyapjáéból és az anyjához ügyetlenkedett; ölébe fúrta magát és mosolygott. Olyan volt az egész, mint egy öreg családi fotó. Béni fölegyenesedett, és csendesen megjegyezte: — Ez a feleségem. — A gyermekre mosolygott: — A családom — tette hozzá. — Ismerje meg őket, apám! Az öreg lehajolt, megsimogatta az asszony homlokát, mintha az izzadtságot törölte volna le; megcsípdeste a gyermek hurkás combocská- ját, aztán a fiára nézett. Csönd volt. Olyan csönd, amely belengi a jól restaurált, régi családi fényképeket.
