Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

1987. szeptember 12., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Megmondom őszintén, van némi tüske bennem. Én harcoltam leg­inkább a kettős tanácstagi jelölé­sért, hogy minél demokratikusab- ban válasszák meg a lakók a je­löltjüket. Azt kérdezhetné: és ez lett a veszte? Nem. Hiszen annak örültem, hogy nem egy- öregem­ber futkos a tanácsi gondok után. Ide elszánt, jó lábú, aktív fiatalok kellenek. De hát a negyedszázados közéleti munka nem tud egyik nap­ról a másikra kiveszni az ember­ből. Szinte vártam, hívnak majd. hogy menjek. De hát Vili, mond­tam magamnak, te már nem vagy tanácstag. Közben az is tudatha­sadásos állapot volt, hogy akárho- va mentem, az emberek mindig megállítottak, sorolták gondjaikat. — Vili bácsi hogy lett donneri? — Szerelemből. Zágrábi gyerek vagyok, erősen baloldali vasutas­családból származom. Szüleim a 19-es forradalom után jöttek Ka­posvárra az Ady Endre utcába. Apám rögtön bekapcsolódott' a munkásmozgalomba, a nyomdá­szokkal közösen dolgozták ki ak­cióprogramjukat. Akkoriban a mű­velődés, a zene és az eszperantó nyelv szárnyai alatt tevékenyke­dett a mozgalom. Ifjú munkásként én is ezen nevelkedtem. 1930-tól egyre többet jártam a Donnerba, mert belecsábultam ott egy lány­ba. Ez a szerelem a Donner-szere- lemmel fokozódva kitart a mai napig. — Milyen volt háború előtt a Donner? Szorgos kisemberek lak­ták, akik becsületesen dolgozva él­ték az életüket. Szakmunkások, hivatalnokok, tanárok, mesterem­berek, vállalkozók és gazdálkodók éltek itt — jól megférve egymás­sal. — Vili bácsi miért vállalt sok plusz munkát a Donnerért? — Miért is? Tudja, ez az ember bensejéböl fakad! Neveltetés kér­dése, ezt komolyan mondom. Nem urizálásé, nem a legjobb iskoláké, hanem a családi házé. Akkor an­nak óriási tekintélye volt. Sajnos ma ez hiányzik a legjobban, pedig ott dől el minden. Amikor a vil­lanyszerelő szakma után szaktanár lettem, és elkezdtem gyerekekkel foglalkozni, majd a kaposvári ipa­ri iskolai kollégiumokat irányítot­tam, újra csak belém ivódott a kö • zösségi munka. A Donnerben egy szerre voltam párttag, tanácstag, népfrontos, lakóbizottsági felelős, vöröskeresztes és mindennek az ügyintézője. Életelemem dolgozni a közösségért. — Vili bácsi életműve? — Milyeneket kérdez! Segítet­tem az embereken és kész. Azóta megszűnt a Malomárok (hű de sok vitánk, verekedésünk volt ezért!). A minisztériumig kellett mennünk az öregek otthona létrehozásáért, de ez is tető alá került. Orvosi ren­delő. óvoda épült a Rét utcában, vasutat építettek. Kellett a föld, innen vitték el. Ekkor aztán meg­változtatták a nevét Sétatér utcá­ra. Az új kálváriát 1892-ben épí­tették — és most restaurálják. Ta­lán hamarosan végeznek vele; igencsak halogatták ezt a munkát. Elvitték a lövöldét a Cserbe, vele ment az utcanév is. Közben a Sé­tatér utcát — amely az Irányi és a mai Bartók utca volt, a vasút kettévágta —, így onnan már más nevet kapott. A Donnerban ma­radt Sétatér utca. Jól is szolgálta ezt a nevet, mert itt volt mellette a város első sétáldája — a mai Jókai-liget. Aztán elfelejtették ezt az utcanevet is; a Donnert átszelő utca Bartók nevét kapta. Hű. mennyit beszéltem ... Még a kaptatón híres donneriek- ről is hallok Lévai Józseftől: Tar Csatárét, Ispánky János szobrász-, Bernáth Aurél festőművészét, és azt, hogy az Eötvös utca nevelte jó pár évig Takáts Gyulát. A mű­vészet ma is honos a városrész­ben. Ide épült egy szép művészte­lep, amely festőket, szobrászokat, gobelinművészeket szolgál. Az ajtóban egy tacskó állja az utunkat, s egy rossz hír: hogy Vermes Vili bácsi nyáron igali lett. Ott tölti a meleg évszakot és a kora őszt, amióta nyugdíjas és nem tanácstag már. Sértődött? — kérdezem tőle az igali strand lombja alatt. — Dehogyis! Csak hát hetven- három évesen kell már a pihenés Donneri tetők — Tudja, hogy ezt a városrész­krónikát magának kellene megír­nia! Lévai József valahol a Kapós- part környékén rám néz, de el­ereszti a füle mellett a szavaimat. Azt mondja: — Itt lakik Vili bátyánk az Eöt­vös utca tetején. Ha a Donnert el lehet képzelni egy testnek, akkor ő ennek az emberi matériának a motorja. Vakarom a fejem, mert^hát bo­tommal ütögettem a bokrot, de a nyúl csak nem ugrott ki. Tudom, hogy kalauzom nem ravaszságból szerénykedik. Dehogyis. Inkább, mert kap ő eleget a donneri írá­saiért. — Ki tudja a legtöbbet a Don- nerről? — próbálkozom újra. — Jó, rendben — emeli meg a szemüvegét. — Bizonyos, hogy nem én, de amit föl tudok eleveníteni a régi Donnerröl, addig, amíg oda­érünk Vili bácsihoz, azt elmon­dom. — Donner: mennydörgés, ziva­tar, haragos égmegnyílás — néme­tül. Hogy a régi Kapósnak ezen a részén dörgött, villámlott volna? Nem! Kerek 130 éve Grácból Ka­posvárra szekerezett Donner János serfőző mester, aki módos embe lévén megvásárolta a Kapóson túli földeket. Hogy miért itt? Mit lá­tott a habzó sörök jó hírű mestere ezekben a zöld dombokban, azt nem tudni. Ebben az időben mind­össze egy ház állt a mai csonka kereszt mellett. Az erdőmester la­kása volt. Közismert, hogy azért jött Don­ner János Kaposvárra, mert sört akart főzni. Nem volt ugyanis ko­moly serfőzdéje még a' városnak. Akadt a Dorottya-ház udvarán egy helyi szárnypróbálgatása ennek az italkészítésnek, de mi volt az a gráci mester söréhez képest! A mester a mai Zrínyi utcában kezdte meg tevékenységét a sor­ház megépítésével. Miután a sör­höz víz is kell, szép kútházat csi­náltatott. Sajnos ebből annyi ma­radt, hogy dong a talaj egy itteni szoba alatt. A háza mögött nyílt a városi polgári lövölde. Jöjjön atyámfia, meglőjjük a közepét, az­tán meg becsapunk pár korsó jó sört. Ilyen hívásnak ki tudott vol­na, férfiember, ellenállni ... Megvolt hát minden. A hercegi tiszttartó azonban egyszerre ke­resztülhúzta Donner mester számí­tását. Kinyilvánította — bizottsá­got körítve döntéséhez —, hogy a kaposi sör a jó, nem a donneri. Nem volt mit tenni, saját maga kocsmát nyitott „Vendéglő a Don- nerhoz” néven, ami alá odaíratta: jó kaposi sör nincs! Ennyit a névadóról, akiről ma már kevesen tudnak a Kapóson túl. A régi utcákról hónapokig le­hetne mesélni. A régi kaposiak ha megváltoztattak egy utcanevet, ha­gyománytiszteletből lehetőleg to­vábbvitték egy újra. A mai Irányi Dániel utcának például Kálvária utca volt a neve, mert odavitt a Donnerba. De ez a kálvária nem volt azonos a későbbi Kálvária, ma Sallai utcai kálváriával. Ez a Zrínyi és Bartók utca által bezárt területen volt, ahol később a pa­tika épülete állt, és- hozzákapcso­lódott a Géza utcai kertekhez, összeomlott, egyszerű ok miatt: a múlt század hatvanas éveiben bővült az iskola, megindult és jó­nak mondható az autóbusz-közleke­dés. Az utaknak már csak 10 szá­zaléka földes, ezzel a folyón túli Kaposvár előtt járunk. De nem szeretem kettéválasztani a várost, hiszen mi szervesen a város része vagyunk. És ami miatt nyugodtam hagytam ott a tanácstagságot: 2000-ig a Donner fejlesztési tervé­ben minden szerepel, amit még el akar érni ez a csaknem nyolcezer lakosú városrész! Vili bácsi sorolja a gondokat is. Jó lemy egy tüzép-lerakat, hiszen most a nyugdíjasoknak, akik még mindig talicskán tolnak ötven ki­ló szenet, a város másik végébe kell menniük. A gázprogram is mintha erőt veszített volna, pedig ezt űzni, hajtani kell. Azon lesz­nek a régi pajtások (itt Vass Lajos és néhány öreg tanács- és párttag nevét mondja), hogy ezek is elké­szüljenek. Újra a Donnerban. Most már egyedül járom az utcákat. Milyen is a Donner nekem, aki egy másik városrész lakója vagyok? Valaki azt mondta: ez a város Rózsa­dombja. Mosolygok rajta. Uram, volt ön a Rózsadombon? Ott szin­te érezni lehet az újgazdag miliőt. A Donnerban talán ha ötven túl­méretezett ház van ... A Géza ut­cán azért érdemes végigsétálni. Olyan szép régi épületeken, ami­lyen a Somogyvári-ház környékén látható, bizony el lehet csodálkoz­ni. Hogy ezek meg miből épültek? Téglából, barátom. Megpróbálok felszállni a Don­ner fölé. Nincs ikaruszi segítség; lélekben lebegek a táj fölött. Már ott is vagyok a Donnerből kima- radhatatlan alsó részen, az egyko­ri téglagyárnál. Hallottam a külö­nös hangzású apa és fia nevéről, de ezt a donneriekre hagyom, ők úgyis tudják. Már csak egy őre van a piros cserepű, dőlni készülő munkatanyának. Végh néni. Le­szállók hát udvarán, s mosolygok. Biztostűvel csipteti szép ősz hajá­hoz a nejlonkejidőt. — Hova tűntek a téglagyárosok, Végh néni? Mesél. Bizony, jó nyolc éve örök­re kaput csuktak. Nem régebben? Nem, nem. Akkor halt meg az ura — ha jól emlékszik —, azóta nem hordják a kemencékbe az agyagot. Harminc éve téglagyáriak, a munka hozta a Donnerba őket, nem más. — Hát az ura, szintén téglás volt? — Az bizony — nevet föleleve­nített fájdalommal. — Fuvaros. Behúzza a nagy ház ajtaját, „bér­lakás". Hogy lakhatna különben a kisnyugdíjas ekkorában? Előtte megmutatja a kijáratot. Szállnék tovább a jó hangzású Császárrétre, de csak szóbeszédből tudom magam elé idézni a „Csa- szit". Egy nagy i*ét teli rossz gye­rekekkel, akik a világ legszebb paradicsomában nőttek föl. Nem is járok messze az igazságtól, mert volt itt egy bolgárkertész, pirosít portékával. A régi Donner hamva eltűnt. Átvette helyét egy szép lakókör­nyezetű városrész, amelynek öreg­jei még mesélnek az egykori Don­nerröl. A fiatalok hallgatják is meg nem is. Őnekik ez a szebb. Ez a terjeszkedő, tiszta, lankás lakó­tér. Ahonnan nézem, az Eötvös ut­cából, csak a tetők látszanak, ösz- szemosódó öreg és fiatal cserepek, az időben egymás mellé érő ház­tetők, s alattuk a munkától és a természettől jó illatú emberek. Bckes József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom