Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-29 / 229. szám
1987. szeptember 29., kedd Somogyi Néplap 5 Barangolás festőországban TV-NÉZÖ N-i Q ■< Az egyház pedig, szerinte, megromlott az idők folyamán, megrontotta a hatalom és a vagyon. Ezután személyesen engem, a főpásztort pellengérezett ki, mondván: a püspöknek 150 ezer hold földje van, pedig Krisztus nem a vagyonszerzésre szólította fel tanítványait, hanem éppen ellenkezőleg, azt kívánta tőlük, hogy hagyják el mindenüket és kövessék őt. Naiv ifjú . . . Hát nem ismerte koldulórendjeinket, sosem hallott szerzeteseink szegénységi fogadalmáról, szent életű aszkétáinkról, nem kérte-e pártfogását számtalanszor Szent Ferencnek, az assisibeli szegénynek, aki kezet csókolt a lepMEGKERESNI A TETTESEKET Sokáig nem szerettem a Televízió havonta jelentkező műsorát, a Kék fényt. Legrosszabb álmaimban szokott előjönni — talán nem haragszanak meg a műsor szerkesztői, ha elmondom —, s olyankor mindig ismeretlen tettesekkel viaskodtam, akiket a gondosan elkészített mozaikkép alapján véltem fölismerni. Szorongásomnak nagyon is kézzelfogható oka volt azokban az ájmokban. hiszen teljes bizonytalanságban le- ledztem. Nem állíthattam biztosan, hogy az általam látott egyén a keresett személy-e, avagy csak az én képzelgő fantáziám lát minden mozaikszerű arcban rablógyilkost. Űjabb bizonytalanságot szült bennem, hogy jómagam nem tartozom azon erős fizikumú állampolgárok közé. akik egyetlen jól irányzott mozdulattal harcképtelenné tudják tenni a veszélyes bűnözőt, s azon szerencsések közé sem, akiknek rögvest van vonaluk — hogy a rendőrséget értesítsék —, ha fölemelik a kagylót. Talán nem csoda, ha ébren mindig arra gondoltam: jobb lenne, ha nem az én utamba kerülnének a körözött személyek. Arra viszont, hogy ilyen esetekben lesütöm a szemem, egyetlen gonosztevő se számítson. Hiszen nem szeretném, ha ország-világ előtt megfeddene a műsor feddeni sosem rest vezetője, mivel elmulasztottam kötelességemet. Keményen megvívnék az utamba kerülővel. Ezt már csak azért is megtenném, mert kezd nagyon rokonszenves lenni nekem a műsor. Korábban ugyanis elkerülte a figyelmemet az az egy cseppet sem közömbös mozzanat, hogy a Kék fény az egyetlen olyan műsor, ahol rendíthetetlen határozottsággal keresik a tetteseket. Ez pedig nem akármilyen többletet ad neki, ráadásul még vetélkedhetünk, játszhatunk is. Mert mégiscsak erőnket mérjük össze, amikor mozaikképek alapján föl kel] ismernünk bizonyos embereket, előkeríteni eltűnt tárgyakat. A múlt adás óta talán csak annyiban lettem bizonytalan, hogy nem tudom eldönteni, milyen ajtót szereltessek föl lakótelepi lakásomra. A szakember azt mondta az adásban, hogy minden próbát kiállnak a bemutatott termékek, a gyakorló bűnöző pedig mosolyogva megjegyezte: amit ember talált ki. azt ember meg is tudja oldani . . . Most kinek higgyek? Nincs nagyon ínyemre, hogy a három-négyszáz rendbeli betörést elkövetőnek adjak igazat, ám a számok mégis őt igazolják. Mint ahogy nehéz lelkendezni azért a kiváló rendészért is. aki a Kék fény kamerái előtt éberségből vizsgázott jelesre, s fölfedte, hogy kilószámra lopják a vállalat festékét. A dolog szépséghibája csak az. hogy mindez több mint fél évtizede így zajlott már, s bizonnyal a rendészek kijátszásával. Másfajta munka esetében óvatosan azt szokták mondani, hogy lehet még javítani a hatékonyságon, vannak tartalékok. Ha például a jövőben már négy év múlva észrevennék a vállalatnál. hogy az eredetileg kétszer lefestendő árut csak egyszer festik le. az előrelépés lesz a mostani állapotokhoz képest. Bizony, lassú léptekkel adatott meg a haladás ezekben az időkben, s az ilyen kis tartalékok föltárását is meg keli becsülnünk. A legutóbbi adás sírrablóival készült interjút látva további hatékonyság képzelhető el az oktatásban is. Hiszen ha írni-olvasni nem tudó riportalanyunknak fogalma sincs arról, ki volt az első felelős magyar miniszter, még nem tragédia, ha legalább a sírját nem rabolja ki ezentúl. A példákból tisztán kiviláglik: a tettesek előbb-utóbb megkerülnek. S ez — a tetteseket kivéve — mindenki számára megnyugtató. Varga István Villamosipari vándorkiállítás Villamosipari újítási és találmányi kiállítás nyílt hétfőn a Budapesti Hőerőmű Vállalatnál. Az innovációs vándorkiállítást októberben tizenöt vidéki városban is bemutatják, a többi között rásnak, aki — akárcsak az őt követő szentek hosszú sora — újra eszébe juttatta a világnak Jézus szegénységét ... ?! Csak a vagyont, a százötvenezer holdat nézte, ami tudvalevő nem azért van, hogy a püspök vagy káptalan kanonokjai tejben- vajban fürödjenek. Miből építettük volna lélekemelő katedrálisainkat, a kultúra sok-sok intézményét, miből taníttatnánk Isten leendő szolgáit, a kispapokat. a noviciusokat, vajon miből iskoláztattuk volna Simon Józsefet?!; miként tudnának eleget tenni lelkipásztori, hitoktatói, tanári hivatásuknak testvéreink az egyházi rendben, ha nem gondoskodhatnánk — igenis, mint az Űr a mezők liliomairól és az ég madarairól — gondtalan megélhetésükről ?! Szegény, szegény forrófejű fiunk! Reméljük, irgalmas hozzá az Isten, és az örök világosság fényeskedik neki. ... Rumi esperes úr a sekrestyében hallgatta káplánja prédikációját. Jogos felháborodásában azonnal tolit fogott, és tájékoztatott engem az ünnephez méltatlan „hordószónoklat” tartalmáról. Levelében azt is megírta, hogy a káplán által fanatizált hallgatóság délután valamiféle „hitközséget” alakított, mely őt (Rumi esperes urat) megfosztotta állásától („kitessékelte javadalmából”), és helyébe egyhangúlag Simon Józsefet választotta meg .. . (Miután a levelet -postára adta, József grófhoz ment, hogy figyelmeztesse: a vörös eszméktől elvakult káplán az ő birtokának a felosztását is követelte prédikációjában.) Rumi esperes úr levele megdöbbentett. Tájékoztatójának hiteléhez nem fért kétség, hiszen reális gondolkodású, derék lelkipásztorként ismertem, aki nem a „saját javadalmáért" aggódik elsősorban, hanem Krisztus egyházának tekintélyét félti a tapasztalatlan, elbolondítot; fitalember alaptalan vádaskodásától. Rögtön válaszoltam neki. Levelemben kifejeztem megdöbbenésemet. Megírtam továbbá, hogy az egyház ellen izgató segédlelkészt, aki ráadásul a kötelező engedelmesség ellen is vétett, el fogom távolítani Marcaliból, s a levél kézbesítésétől számítva a következő rendelkezésemig az ösz- szes egyházi ténykedéstől eltiltom. Nem lehettem elnéző. A felfüggesztés, úgy gondoltam, a káplán érdekében is hasznos határozat. Természetesen nemcsak az esperesnek írtam, hanem Simonnak is. Levelemben keményen megdorgáltam, ám az atyai feddés indítéka — Isten a tanúm — a jóakarat volt. Majd a szent engedelmességre hivatkozva arra köteleztem, hogy nyolc napon belül megjelenjen előttem, mert e kihallgatás után akartam dönteni sorsáról. Abban bíztam, hogy eme elcsatangolt juhot visszatéríthetem a nyájba. A főpásztori szó erejétől, gondoltam, lehullik majd a szeméről a hályog, és fölismeri maga körül a báránybőrbe bújt, vérszomjas farkasokat. Három nap múltán táviratot kaptam a marcali vörösök úgynevezett direktóriumától. Pökhendi stílusban tudomásomra hozták, hogy Simon felfüggesztését nem ismerik el, s hogy én „politikai okokból" tiltottam el a káplánt a lelkészi feladatok ellátásától s ezzel az úgynevezett tanácsköztársaság hatalmával is szembehelyezkedtem. Tekintettel a zavaros helyzetre, kénytelen voltam diplomata módon cselekedni. Levelet írtam tehát Lusztig Arnoldnak. a Veszprém megyei fő-vörös- nek, hogy intse mérsékletre marcali „elvtársait”, és járjon közbe az igazságtalanul üldözött Rumi esperes úr érdekében. Fáradozásom, sajnos, nem járt eredménynyel. (Folytatjuk) VI. dunántúli tárlat A dunántúli tárlat gondolatának megszületésével Kaposvár háromévente otthont ad a régió képzőművészeinek, hogy bemutatkozhassanak, alkotásaik adjanak számot munkásságuk alakulásáról. Noha a hatodik rendezvény újabb bizonyíték arra, hogy a meghívottak érdeklődése nem lanyhul — az idén már százharmincegy résztvevő kétszázharminchat alkotását mutatták be két helyszínen, a Somogy Megyei Múzeum termeiben és a művek számára jóval előnyösebb Somogyi Képtárban — mégsem mondhatjuk, hogy Kaposvár fókusza a dunántúli képzőművészetnek. A tisztes otthon szerepét igyekszik vállalni, amikor újra meg újra közös bemutatkozásra hívja a fél országrésznyi területen élő képzőművészeket. A szándékot dr. Pogány Gábor művészettörténész fogalmazta meg. A lehető legteljesebb mértékben töltse be a fórum szerepét a dunántúli tárlat — vetette papírra a kiállítás rendezője. Művészekkel beszélgettem, meg a magam véleményét is mondom: formálható még a koncepció. A műtermekben folyó munka figyelemmel kísérésével a legjobb alkotások kerülhetnének a kaposvári seregszemlére, s így talán a régió képzőművészeti életéről, az eredményekről teljesebb képet nyernénk. Ügy érzem, a dunántúli tárlat jelentősége növelhető még. S ebben nemcsak az alkotóknak, hanem a kiállításnak otthont adó Kaposvárnak is fontos szerepe van. Most pedig valamivel részletesebben barangolásaimNémeth János: Kerámia dombormű terve mesélő köntösébe bújik, de kilóg valós ruhája. Vannak itt olyan szobrok, amelyek száz évvel ezelőtt is készülhettek volna. De van igazi naiv festő is a-tárlaton, és van olyan festő is, aki a mesék valódi világát tárja elénk. S van határozott véleményt, állásfoglalást tükröző mű is. Végül (?) fölfedezhetjük azokat a műveket, amelyek a legtöbb lakás falát díszítik. Igen, igen, mert a képzőművészeten belül megkülönböztethetünk kiállítási képet és piacra szántat is. A dunántúli tárlatra ki ebből, ki abból hozott. Tudom hány fiatal és hány középkorú, illetve mesternek számító idősebb szerepel itt, de nem tartom fontosnak, mert igazából csak néhány mű viseli magán alkotójának korát. A sok kiSIMON figyelmet. (A kép címe:Czó- bel Béla). Marosfalvi Antal több vászna közül a Műhely II. tetszett igazán, nemcsak őszintének érzem bezártságot kifejező .képét, hanem fes- tőisége is meggyőző. Udvardi Erzsébet különös, nem megszokott alkotása azért került az úgynevezett fekete szobába, hogy a gondos világítás elővarázsolja számunkra a Genezis ábráit. A korábbi fődíjas, Giczy János, s az idei fődíjas, Bartha László, Cziráki Lajos, Csiszár Elek, Móder Rezső — a névsor még folytatható — ismert festői világát érleli. A plasztikának Bors István ad hangsúlyt a tárlaton. (A megyei múzeum bejáratánál található az a műve, amelynek már állnia kellene Kaposváron. Itt szemlélheti meg először a .közönség. Kár, hogy nincs kiírva az alkotó neve. Igaz, az Évszakok című szobor nem része a dunántúli tárlatnak, de ha már közszemlére került, ne tartsuk titokban a szobrászt, aki létrehozta.) A kaposvári Tóvári Tóth István: Czóbel Béla szobrász Malom és Kontrasztok című műve az emberi hatalom eltorzulásáról, annak körülbástyazottságáról, gépezetéről szól. Tornay Endre András kelt még figyelmet, továbbá Szabolcs Péter, Fischer György. Az iparművészeti munkákkal berendezett teremben Geszler Mária kerámiáinak jutott a főszerep. Mellettük tetszetős üvegedényeken pihen meg a szemünk. Németh János kerámia domborműve állított meg nézelődésre a Somogyi Képtárban. Megyénk képzőművészei csaknem mind részt vesznek a dunántúli tárlaton. A már említetteken kívül Szikra János, Gerö Kázmér, Ru- isz György, Ungvári Károly, Leitner Sándor, Kertész Sándor, Harangozó Ferenc, Sz. Bayer Erzsébet, Varga Géza, Gáspár András, Papp S. Gábor, Horváth János, Weeber Klára és Gera Katalin. Horányi Barna ról, a több termet megtöltő művekről. Mint minden vegyes műfajú kiállításon, itt is tapasztalható a festészet egyeduralma — ezt maguk a rendezők is igyekeztek hangsúlyozni. Több óráig lehet barangolni a dunántúli tárlaton. Amikor kijutunk a falak közül, úgy érezzük, túl sok volt a látvány, megerőltető a szemnek, s máris szelektálni kezdünk. Az a mű, amelyik mélyebb nyomot hagyott, továbbél bennünk. Meg-megáliított nézelődés közben nem egy kép akképp is, hogy boncolgatni kezdtem a mű sajátos filozófiáját — akad jó pár ilyen. Ám ha nem jövünk rá, mit akarhatott az alkotó, a kép is elmosódik bennünk. Van néhány képíró, aki naivnak tünteti föl magát, de igazában nem az, s van, aki a Bors István: Kontrasztok (részlet) sér let, ami felvonul a VI. dunántúli tárlaton, kortalanná teszi a kiállítást. Ám akad pár olyan érett mű is, amely szellemiségében hordozza a fiatalságot. A grafika magyarországi reneszánszára ikevés ,mű emlékeztet, ám a reneszánsz kor megidézésének divatja, úgy látszik, tartós. A technikai újdonságnak számító komputergrafika sem fogott meg. Pinczehelyi Sándor, Szabados János, Erdős János, Honty Márta a műfaj legjobb képviselői ezen a tárlaton. Érdekességként megtekinthetjük Schuberf. Péter maracuja üdítőital-címkéit. A kevés portré közül Tóvári Tóth Istváné érdemel Debrecenben, Miskolcon. Szegeden, Pécsett, Győrött és Pakson. Az érdeklődők részben már szabadalmaztatott eljárásokat láthatnak a bemutatón.
