Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-26 / 227. szám
1987. szeptember 26., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A költő anyja Régebben úgy képzeltem, ha majd találkozni fogok a költő anyjával, az gyönyörű szép nap lesz. Biedermeier bútorok között ülünk, kezemben Zsolnay-porcslán pohár, s mélyén fekete ital. A nagy szobában Pallas, Athéneum. Révai könyvektől megtömötl könyvespolcok — és mi beszélgetünk. Hogyan is volt akkor, amikor az a fiú született. Milyen volt az az év? Lóíuttatás volt-e avagy Európa szivébe döftek háborús tőrt éppen az emberek. Megnézhetem majd a bölcsőt, az első rajzát, régi játékait. Mikor már a délután árnyékot rajzol a szobára. a költő anyja hárfához ül. és a húrokon csodálatos dalt játszik: megígézi a Pegazus szellemét. Volt tehát bennem a könyvekből olvasott, másrészt képzeletemből kipattant kép az asszonyról, aki a költőt szülte. Csalódnom kellett? Nem, dehogy! Saját tévedésem révén jutottam az igazi képhez. Igaz. évek óta magammal hordoztam a csíráját, amelyben együtt volt benne a,, nem hiszem", az ..ez lenne az' -zal. Három éve találkoztunk először. Háromfán faluriporton jártam, munkám vezetett a házához. Bemutatkozott, s neve nem keltett bennem gyanút. A rövid kép így állt össze: külleme megnyerő, szorgos falusi asz- szony, aki a háborúban maradt férj után életcélul választotta a munkát és a fia fölnevelését. Beszélgettünk hosszan. Hogyan hasítja ő a fát. mert ezt is neki kell csinálnia. ..Keresem a szálát, hogy ne kelljen súlykolni. A fejszefok ütéséhez már egyre kevesebb az erőm." Kivitt a kertbe, ahol lassan föltárult a falusi élet minden szépsége. Az avardomb alatt nem ősök nyugodtak, hanem krumpliszemek. Ö még ebben a hifitornyos, basic- nyelvű világban is vermet ás a burgonyának. — Így marad meg a legegészségesebben tavaszig — mondta. Találkozhattam akkor a kert minden kincsével. Az öreg szőlőtőkékkel, amelyeken bornak való hamvasodott. aszalt szilvával és régi borosedénnyel, kacsáknak szedeti csalánul és öreg gumicsizmával. Eszembe sem juthatott mindaddig a vers — bár volt az egész találkozásban, a falu szépsége miatt valami rímre pattanó —. amíg ki nem hozott az asszony két Uúnyvlüzelet. Benne dedikálás. bennem pedig hajlandóság, hogy izgatottan, kíváncsian többet tudjak meg róla. Nem a költőről, akit már rég ismertem a versei alapján, hanem az asszonyról, aki a költő anyja. — Magának biztosan kell ismernie az én fiamat, a Kerék Imrét — kérdezte az asz- szony. Mit felelhettem erre? Azt, hogy igen! Hogyne! Miért ne ismerném? Pedig nem ismertem. Verseit olvastam, bemutatkozását a lapokból figyelemmel kísértem, sőt tudtam sok mindent az életéről is. Hodozgattam évekig ezt a képet. Nem mertem összevetni a romantikusan elképzelt- tel. Ez az ősz hajú parasztasszony lenne az általam oly okosnak, zenetudónak, szépnek és légiesnek megálmodott anya? Cipeltem hát belül a képét és tudtam, hogy visszamegyek még. Talán kereshettem volna olyan költő olyan anyját, aki jobban hasonlít elképzelésemhez, de ekkor már nem lehetett. Ez volt az a találkozás, amely elindította bennem, hogy új képet írjak, amelyik csak most tudom, szebb mint a képzelet szülötte. Másodízben éppoly kedves vendége voltam Kerék Imrénének, mint akkor először. Leültetett a kicsiny konyhában, kabátomat kérte és szóval, élete történetével kínált. — Szegény parasztcsalád gyerekeként nőttem föl, abban a földben, ahol megszülettem: Háromfán. Idézgethetem az akkori falut, a húszas-harmincas évekét. Jó katolikus parasztok, lovasszekerek, földet hasító, szárnövelő, szüretelő, arató évszakok és az elmaradhatatlan búcsúk Péter- Pálkor. Fillérekért vehettünk cukrot, bábot, mert ez volt nekünk, gyerekeknek a legnagyobb örömünk. Nagyon szívesen emlékszem rá. a tanítóm kötelességének érezte, hogy mindent megtanítson a gyerekeknek, így aztán a betűvetés mellett kaptunk leckét a szövés-fonás, a varrás, a háncskötés, a kosárkészítés tudományából is. Én ezt a mai napig megőriztem. Nem vagyok bizonyíték után kutató nyomozó, ám ha lennék, akkor is könnyű dőlöm volna. Ugyanis szép cekkerek. kukori- c icsnumából kötöttt kosarak mutatják ma- : ukat. Legalább ilyen szépek Ilona néni be- . mt korsói is. Tudom anélkül, hogy mo,n- daná, erre nem a passziózás vitte rá. Gyakorlati érvei mellett a szegény özvegyasz- szonynak mindig kellett a pénz a háztartáshoz, a gyerek taníttatásához. — Bakházán találtam meg a páromat. Vagyis ő talált meg engem. Parasztfiú volt. azzal a szándékkal, hogy lerontsa ennek a világnak a visszahúzó karámját, azt, amit ö «‘lviselni nem tudott. Azt, hogy ugyanabban a földben kelljen szegényen élni emberiütőkig. Ezért aztá rákapott a muzsikálásra. Nemsokára ő lett bakházai zenekar prímása. Szép ember volt, s tán én sem lehettem olyan csúnya, hogy egyszer rajtam akadt meg a szeme. Csúfoltak is hamiskásan akkor bennünket: „No a Bognár megtalálta a legjobb kerekét". Mármint hogy nekem Bognár volt a nevem, neki meg Kerék. összeszorul Ilona néni szíve ma is. amikor a következő évek történetét kell fölsorakoztatnia. 1941-ben a férje megkapta a behívóját, s a friss házasokat széttépte a háború. Aztán volt még egy utolsó találkozás, amikor Kerék Imre megláthatta néhány hónapos {iát — és nem .volt tovább. 1945-ben a postás levelet kézbesített. Tragédia oldotta föl az addigi várakozást. A levél rövid, tartalma mindössze ennyi volt: ..Férje, Kerék Imre 1943. február 2-án Ku- ievkánál eltűnt”. Mikor a háromfai toronyóra szétkondítja a régi szomorúságot, akkor merészkedek elő a kérdésemmel: — Miért nem ment azóta férjhez? Kellett volna a férfi a háznál, kellett volna a támasz a nőnek és a gyereknek... — Mostoha, isten ostora, ezt tartja a mondás. Ilona néni testvére, Mária mondta ezt, aki néhány hónapja itt lakik nála Háromfán. Mária néniről röviden annyit: Ö is Kerék fiúhoz ment hozzá, tehát két Bognár, két Kerék, csak ő elköltözött a faluból Bakházára. Férje halála hozta haza és a testvéri megértés. Ne kelljen magányosan az órákat számolnia a bakházai házban. — Igaza van a nénémnek. Nem tehettem meg. Akármilyen férjet pedig Imre után nem választottam volna. Én már így élem le az életemet. Hogyan van az az így? A háború után az újrakezdés két hold földet jelentett Ilona néninek. Megkezdődött a munka hajnaltól késő estig. Dolgozni azért, hogy a gyerek ne érezhesse, hogy árva és meglegyen mindene, ami kell. A munka mellett egyetlen szenvedélye volt az özvegyasszonynak, az olvasás. Könyveket vett, de inkább kért, és szeme még a petróleumlámpa fényénél is a mondatsorokat pásztázta. — Nagyanyám mondogatta, hogy ha mást nem tudsz adni, akkor add a könyv szere- tetét a fiadnak, mert az nagyobb dolog a csengő pénznél is. Nem marad buta a gyerek, a könyveken keresztül ki tud lépni a világba. Hát így is volt, erre még fáradtan is figyeltem, hogy olvas-e. készen van-e a leckéje. Persze nem kellett sokáig, mert olyan gyerek volt. Tízévesen azt mondta magáról, hogy író lesz. Az is lett. Ilona néni 1959 őszén az elsők egyike volt, aki belépett az akkor alakuló Üj Barázda Tsz-be. Hitte, hogy együtt könnyebb lesz. Szegény volt, nem is hihetett mást. Kis pénzért sokat dolgoztak, aztán meg irány a háztáji. A barna haj közé ősz szálakat szőtt az idő, de a íiata.los kedv a mai napig sem lankadt. — Volt egy nagyon jó népművelő asszonyunk, aki kitalálta, hogy a hosszú téli estéket együtt könnyen Aföl lehet oldani. Nem volt neki nehéz 10—12 asszonyt találnia, akik a bütykös ujjúkkal is szép térítőkét tudtak kivarrni. így volt ez a legutolsó télig. amikor már szép modern térítőkét is csináltunk a hagyományos matyómintásak mellett. Hogy mi lesz a szakkörünkkel, nem tudom, mert ő már nem népművelő. Remélem a varrókedv átsegít bennünket ezen a törésen. Egy ilyen átvarrott tél után elkövetkezett az az év is 1979-ben, amikor azt mondták Ilona néninek, hogy lejárt az idő. Nyugdíjas lett Könnyebb-e neki? — Könnyebb, mert még mindig fiatalnak érzem magam, bármennyire is senvcdjen a lábam. A háznál is nagy kertem van. meg a földemet is megtartottam. Egész éven át kapálok, kaszálok. Igaz. most már csak az árokpartot. Mosolyog is rajtam Tóth Józsi bácsi, a szembe-szomszéd. Ő a falu legöregebb embere, s pipázás közben odaveti: „te lány, te lány’’. Aki ember nélkül marad, annak mindent meg kell tanulnia. Kaszálni meg kaszát fenni, fát vágni és falat igazítani, szüretelni és bort fejteni, gépet szerelni és állatot gyógyítani. Ráviszi a kényszer. Ilona néni élete így teljesedett, be. Olyan tudást kellett megmarkolnia, amit ha a sors másképpen rendez, nem az övé lett volna. Egy emberként dolgozott kettő helyett, és kettőnek az eszével gondolkodott. A kis Imrének így kellett bizonyítania az apai szigort és az anyai jóságot. Kérdeztem arról, hogy tetszik Háromfa. az egykor három fából előkunkorodó régi település, és ez a kissé megcsökkent számú, de falusi mércével mérve mindennel ellátott, mai. — Mást hogy is mondhatnék, minthogy ez a legszebb. Ahogy belé jövünk, olyan tölgy állja a szemünk útját, hogy már ez is rangot ad. öregszik a falu, sokan eljárnak dolgozni, ám aki itt akar megélni, az állítom, ha rám hallgat, megél. Nem kell szégyellni a munkát, el kell felejteni, hogy mennyi az órabér. Itt falun, ha kell, hát hajnalban kell kelni és későn ágyra dőlni: de megélni meg lehet. Ügy mondta, ahogy érzi. A szívós munkásévek formálták szavait. Életereje is ebből táplálkozik, minden, ami körülötte van. az dolog. „Ezt még meg kell csinálnom" — mondta, ha valamire ránéztem. Két hetet mondott még a szőlőnek, de nem hagyta, hogy fölajánljam a segítségemet. amikor arról kédeztem: nem kell-e i hordót fölhozni, edényt odébb emelni. Így szokta, mindent a maga erejéből. Segíteni, de nem segítségre szorulni. A parányi konyhában ültünk, ahol a falióra: s az ablakból idelátszó toronyóra. Macska kuporodott a lábamhoz, ő pedig a térítőkét bontotta szét. Szépek, milyenek is lehetnének. Elmesélte, a férje faluszerte híres volt arról, hogy milyen sorokat tudott belekanyarítani a lányok emlékkönyvébe. Tudott hát honnan csöppenni a vér. — Tisztességet akartam adni a gyereknek, azt. hogy lehetősége legyen . . . — Volt neki, ki is használta. Amikor nemsokára a harmadik kötetbe is bekerül a dedikálás, hogy „édesanyámnak", akkorra én is új képet építek a költő anyjáról, öreg pohárból vizet merít; a kalendáriumokra nézek, s ha maradnék, tudom, az éjjel gyönyörűséges macskazenét hozna ;• szobába a takarózó ősz. Ilekcs József é
