Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-23 / 224. szám

1987. szeptember 23., szerda Somogyi Néplap 5 Beszámoló a kórházi tapasztalatokról A jogsegélyszolgálat működése Tegnap délután tartotta ülését az Egészségügyi Dol­gozók Szakszervezetének So­mogy megyei bizottsága, me­lyen egyebek közt az évtize­des múltra visszatekintő jog­segélyszolgálat működésének tapasztalatait is elemezték. A megyei kórház rendelőintézet és gyógyszertári központ te­rületén szerzett tapasztala­tokról dr. Csók Istvánná, a jogsegélyszolgálat vezetője számolt be. Utált arra, hogy az utóbbi időben rendkívüli mértékben megnőtt a kártérítéses ügyek száma, ezen belül is a ke­zességvállalásból eredő köve­teléseké. Többen kisajátítási kérdésekben indított perek kapcsán fordultak tanácsért, de gyakoriak az örökléssel kapcsolatos ügyek is. A SZOT irányelvei engedélye­zik a jogsegélyszolgálatnak, hogy családjogi ügyekben is képviselje a dolgozókat. Ezek körében leginkább a tartás­díjat és a gyermekek elhe­lyezését érintő perek kerül­tek előtérbe. örvendetes, hogy a mun­kajogi viták száma jelentő­sen csökkent, ezek is inkább adminisztrációs vagy más, könnyen orvosolható mu­lasztásból adódtak. Az egészségügyi dolgozók gyak­ran fordultak helyettesíté­sekkel, ügyelettel és-ezek dí­jazásával kapcsolatos kérdé­sekkel a jogászhoz. Sajnála­tosan magas a baleseti kár­térítések száma. A jogsegély- szolgálat figyelemmel kíséri a gyermekeiket egyedül, vagy nehéz anyagi körülmé­nyek között nevelő szülőket, valamint a nyugdíjasokat is. Több ízben segélyt kérnek számukra. A vállalatok bármennyire is igyekeznek ügyfélfogadási rendjüket munkaidőn kívül megszervezni, sokan kényte­lenek a munkaidőalap védel­me folytán fölkeresni a se­gélyszolgálatot, ahol igyekez­nek ügyeik további intézését átvállalni. Az előadó kitért arra is, hogy a jogsegélyszolgálat eredményesebb munkájának érdekében szükséges volna, ha a főállású jogtanácsos munkáját nyolcórás munka­időben foglalkoztatott admi­nisztrátor is segítené. Folytatásra érdem+s Úttörőket üdültetett a munkásőrség Országszerte csaknem tíz­ezer vakációzó kisdiák tábo­roztatását szervezték meg a nyári szünidőben a munkás­őrök a Magyar Úttörők Szö­vetségével együttműködve. A legtöbb munkásőrtábor — köztük például a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei har­sány i, a Vas megyei sótonyi, a Somogy megyei nagybajo­mé a Heves megyei felső- tárkányi, a Baranya megyei kisvaszari és a Fejér megyei pusztavámi — festői környe­zetben fogadta a nyáron 6— 7 turnusban az úttörőket. Az ott szolgálatot teljesítő mun­kásőrök és azok, akik a gye­rekek közé ellátogattak a tá­borba, érdekes, színes prog­ramok sorozatát szervezték. Nemcsak a munkásőrnapo- kon beszéltek tevékenysé­gükről a kisdiákoknak és mutatták be a különösen a fiúk fantáziáját megmozgató technikai fölszereléseket, ha­nem a túrák, kirándulások összeállításában is részt vet­tek. A Borsod megyeiek pél­dául Csehszlovákiába is át­vitték egy hétre kirándulni az úttörőket. Harsányból a Bükki Nemzeti Parkba, Só- tonyból a Nádasdy-várba, Bükfürdőre, a jeli arboré­tumba látogattak a gyerekek. Nagybajomban ki sem kel­lett menniük a táborból, hi­szen a színes faházak ro­mantikus környezetben — az erdő közepén — állnak. A kiképző központokban szervezett táboroztatáson túl, sokat tettek az egységek, al-f egységek a gyerekek kelle­mes nyaralásáért. A tájegy­ségek hagyományait, a ter­mészeti szépségeket bemuta­tó helyi akciók sorából ki­emelkedett a most már ti­zenharmadik alkalommal megrendezett „Galga-expedí- ció”: a gödöllői munkásőr- egység irányításával túrái úttörők indultak augusztus­ban vándortáborozással föl­fedezni szűkebb hazájukat. Veszprém megyében „Egy napig a munkásörök vendége voltam’’ elnevezéssel kezdtek táj ismereti játékot. A mar­cali munkásőregység emlék­szobája bekapcsolódott a Vakáció-akció mozgalomba, s itt is szerezhettek pecsétet vakációnaplójukba a pajtá­sok. A kiképző központok kor­szerű szemléltető eszközei kettős célt szolgáltak: a gye­rekek szórakoztatását és ne­velését. Egyaránt peregtek a videókon rajzfilmek és a munkásőrök gyakorlatait, hétköznapjait bemutató fil­mek. A munkásőr kiképző köz­pontokban létesített nyári úttörőtáborok népszerűek a gyerekek és a pedagógusok körében. A munkásőrség egységei nagy kedvezmény­nyel adták a szállást, szer­vezték az étkeztetést. A ve­lencei kisegítő iskola tanulóit pedig térítésmentesen fogad­ták Pusztavámon. A Magyar Úttörők Szövetségéhez a gyerekektől és az úttörőve­zetőktől érkezett levelek azt is tanúsítják, hogy az úttö­rők sok szép élményt gyűj­töttek, jól érezték magUKat a munkásőrtáborokban. SÁNDOR GYÖRGY KAPOSVÁRI ESTJE Sítanfolyam alkalmi hómunkásoknak hitvallása Eső a homokra — Milyen volt a kapcsola­tuk a tanárokkal? — A jóval kisebb csoport­létszám miatt sokkal szemé­lyesebb volt a kapcsolat az oktatók és a hallgatók kö­zött. Mindenki -ismert min­denkit, s így tanáraink sze­mélyes példaadása erőseb­ben hatott. Talán ennek is köszönhető, hogy tanulmá­nyi munkámért népköztár­sasági ösztöndíjat kaptam. A három év sok kellemes és maradandó élményt adott. — Hogyan alakult élete a három év elteltével? — Az államvizsga után Somodor egyetlen tanítója lettem. Egy év múlva Ka­posvárra kerültem, a Szalma István Általános Iskolába. Harsányi István vezetésével iskolapszichológiai tanfo­lyamra jártam. Mivel levele­zőn nem indult pszichológia szak, ezért a pedagógiát vá­lasztottam a pécsi tanárkép­zőn. Friss diplomával a ke­zemben jelentkeztem az ELTE Bölcsészettudományi A Győr-Sopron megyei Kópházán nemrég felavatták a hor- vát nemzetiségi tájházat. A létesítményben állandó kiállítá­son mutatják be a község és a környék nemzetiségének a századforduló idején használt tárgyi emlékeit. A kiállítási anyagot a helyi úttörő helytörténeti szakkör gyűjtötte Huszonöt évvel ezelőtt fel­vételizett a Kaposvári Taní­tóképző Főiskolán Kertész Katalin dr. Schablauer Zol­tánná. Ma ugyanott docens­ként, a neveléstudományi tanszék vezetőjeként tanít. Főigazgató-helyettesi és ok­tatói tevékenységét a Szo­cialista Kultúráért kitünte­téssel jutalmazták. Arra kér­tem, emlékezzen vissza főis­kolai éveire, pályakezdésére. — 1962-ben érettségiztem a kaposvári Munkácsy gim­náziumban. Jó tanuló vol-. tam, jeles eredménnyel vé­geztem. Tanáraim legna­gyobb megdöbbenésére „csak” tanító akartam lenni. Élményeim miatt döntöttem így, ugyanis tanítódinasztiá­nak vagyok a tagja, kiter­jedt rokonságunkban igen sok a pedagógus. Ember­közeli feladatokat vállaltam kisgyermekek körében és a kortárs csoportban; a mások­kal való törődés volt a cé­lom. Ez a magyarázata, hogy a tanítóképzőbe jelentkez­tem. Karára, s megszereztem a bölcsészdoktori oklevelet. 1975-ben meghívást kaptam a gyakorlóiskolába;- kezdet­ben szakvezetőként, később gyakorlati képzést irányító igazgatóhelyettesként dolgoz­tam. Szép időszaka volt ez az életemnek, mert figye­lemmel kísérhettem a 6—10 éves korosztályt és a taní­tójelöltek munkáját is. Köz­ben a főiskola óraadója let­tem; 1978-ban kerültem a neveléstudományi tanszék­re. Öt évig főigazgató-helyet­tesként tevékenykedtem; most pedagógiai pszicholó­giát tanítok, nagy lelkese­déssel és örömmel. — Egyre többet hallunk az elkötelezettség hiányáról. Milyennek látja ön a tanító- jelöltek hivatástudatát? — Amikor ide kerülnek a hallgatók, az első tényleges gyakorlaton (emberi gyarló­ságunk) inkább a hibákat fedjük fel. Ilyenkor gyakran azt érezzük, hogy baj van a hivatástudattal. A három év alatt azonban sok esetben megváltozik véleményünk. Számos jó példát tudnék említeni. A főiskoláról kike­rülő diplomás tanítók zöme pedagóguspályán marad, s ennek nagyon örülünk. A pályán azonban nagy a mo­bilitás. A felső tagozat el­szívó hatását figyelhetjük meg. Ezenkívül a mozgalmi és közművelődési intézmé­nyek is kedvelik a tanítói ok­levéllel rendelkezőket. — Mit adna útravalóul a jövő tanítóinak? — Büszke vagyok arra, hogy ennek az intézmény­nek lehettem a növendéke, és boldoggá tenne, ha jelen­legi hallgatóink is átélnék ezt az érzést. Ha újra kezde­ném, újra csak a pedagógus­hivatást választanám. Fia­talabb kollégáimat sohasem áltattam azzal, hogy ezköny- nyű pálya; igen-igen nagy a felelősségünk, hiszen a gyer­meki lélekben okozott kárt nagyon nehéz vagy teljesség­gel lehetetlen helyrehozni. Nem produkálhatunk látvá­nyos sikereket, amelyek elé­gedettséget keltenek, de ki­tartó és következetes mun­kánknak valahol, valamikor eredménye lesz. Ha van „pe­dagógiai ars poetica”, akkor én Váci Mihály szavait val­lom a magaménak: „Széjjel szóródni — eső a homok­ra — / sivatagnyi reményte­len dologra, / s ha nyár se lesz tőled — s a táj se zöl­debb: / — hutákká gyűjt a mély: — soká isznak belő­*e£í ', Lőrincz Sándor Pinceszerek évadja Cirkusszal, szertartással ízesített, konszolidált bot­rányra hívta hétfőn este a kaposváriakat Sándor György. A humoralista jól ismert, sajátosan egyéni elő­adásmódja érvényesült ez­úttal is a . Mágiarakás című „előadásában”. S hogy mi a mágia ebben a műsorában (is)? Talán az együttműködő közvetlenség a közönséggel? Vagy a csak félig kimondott mondatok? A csak utalásként mindig a legjobbkor elhangzó szavak, amelyek aztán a hallgatóban kapcsolódok mondatokká ? Előadó és közönség összeka­csintó cinkossága? A fogal­mak újraértelmezése vagy méginkább újraértelmezte- tése? Talán mindez együtt. Ehhez párosul az egyedül­álló humor, mely nem célja, hanem eszköze az estnek. A jól jsmert, s a végtelenségig koptatott fogalmakat, ezer­Pólyózat külföldi Az Egészségügyi Miniszté­rium Egészségügyi Tudomá­nyos Tanácsa és a Magyar Tudományos Akadémia pá­lyázatot hirdet egyéves, egye­sült államokbeli kutatási ösztöndíjakra. A kutatási ta­nulmányi ösztöndíjat a Fo­garty International Center és a magyar felek közötti tudo­mányos együttműködési megállapodás teszi lehetővé. szer használt igazságokat, a már-már egymást feltételező és lassan csak egymáshoz rendelhető szavakkal megfo­galmazott kijelentő mondató-, kát e kissé fanyar humor segítségével képes hatalmas kérdő vagy felkiáltó jelekkel ellátni. Nála minden szónak szerepe van1, és előnnyé vá­lik a néhol kissé megtorpanó, majd felgyorsuló beszéd Is. Olcsó poénokat hiába is ke­resnénk, habkönnyű szóra­kozást hiába is várnánk, a mágia sándorgyörgyös ha­tását követve annak minden állomását közösen kell be­járnunk. Sándor Györgyöt hallgatva az az érzésünk támadhat, hogy leginkább azokhoz szól, akik furcsamód sohasem fog­lalnak helyet estjein, azok­hoz, akik — az ő szavaival élve — gyakran „sítanfolya- mot szerveznek alkalmi hó­munkásoknak.” B. P. F. ■■ . II If" ösztöndíjra A pályázat feltételei megta­lálhatók az Egészségügyi Közlöny 1987. 5. számában, az Akadémiai Közlöny 1987. 3. számában, az Orvosi Heti­lap ez évi 15. számában. A beküldési határidő: 1987. no­vember 15. A pályázatot az Egészségügyi Tudományos Tanács (Budapest, 1051. Arany János utca 6—8.) cí­mére kell beküldeni.) Hegy? Ezt az alpesi, de még a badacsonyi em­ber is vitatná. Pedig hegy. Még akkor is, ha a ge­ográfia szakembere szintén tagadóan rázza a fejét, mond­ván: domb ez csupán, még­pedig a sokat emlegetett jel­legzetes somogyi dombok kö­zül való. A kiliti, a töreki ember persze keményen el­lentmond. Hegy ez, kérem. Hegynek mondta az apám, a nagyapám, az üköm. Hegy, mert szőlőt, bort, gyümölcsöt, pálinkát terem ... Micsoda hegyek vannak ezen a vidéken, uramisten! Csak támadjon egy kis csa­vargó kedve, tisztelt olvasó, és a megszokást is legyen ereje legyűrni. Kérem, hagy­ja egy időre a Balatont, nél­külözze pár óráig a megéne­kelt, festménybe, zenébe örö­kített partokat, és tartson délnek. Mondjuk, Tab felé a szekszárdi úton, de nem mu­száj Bábonyig — Rudnay fes­tő falujáig — vagy Kányáig, Tengődig elmennie, nem szükséges Cselebi nyomát követve Törökkoppány török nevű dűlői között keresgetni a fölfelé vezető ösvényt, előbb is lehet hegyet, pince­szert találni. Siófokhoz leg­közelebb Kiliti (már város­résznek mondjuk) és a vad­regényes Töreki, amelynek nevét 1. András király híres Tihanyi Alapítólevelébe is beleírták; valamivel odébb Ságvár tárja föl bokrokkal szegélyezett, agyagos talajba süppedt horhosait, szekérút­jait, amelyek népdaloktól vadvirágillatú éjszakákba kísérik az embert. Mi van a hegyen? Minde­nekelőtt szőlő. Ügynevezeti csemege, amit piacra visz­nek és nyaralónak adnak el borsos áron, de főként bor­termő, fehér és piros mustot csorgató szőlő. Gyümölcs is van, mindenféle fajta. Girbe­gurba, hétrét görnyedt fákról szakított (ezek a fák, úgy vé­lem, azokat az öregembere­ket formázzák, akiket vala­ha csemete korukban láttak itt a pincék körül hajladoz­ni, poharat emelgetni), és fia­tal, nagyreményű ágakról hullott alma, körte, birs és szilva. Diófa nélkül nem iga­zi a pince környéke. Én azt szeretem, ha a bejárat köze­lében áll a diófa, és kerek asztal — lehetőleg malomkő asztal — kuporog alatta. Néha álmomban is öreg diófa alól nézem a tájat — mintha Berzsenyi szőlőjében üldö­gélnék —, a hegyek kétboly- hos mellét, o napfoltos távo­li bokrok, fák bozontját, a délutáni melegben hüsölö, bóbiskoló pincéket, préshá­zakat. Iható bor és megfele­lő társ — nem ivócimbora.' — szükségeltetik még a dió­fa alá, hogy kellemesen tel­jék az idő. A nedű, ha ne­mes tőkén termett és szak­szerűen kezelték — nem kell, hogy vetélkedjék nagy­hírű márkákkal — fogyaszt­ható. Aki pedig társul került a mulatozáshoz, legyen mér­téktartó. Ne vedeljen! És ne meséljen vicceket. Két koc­cintás között tudjon hallgat­ni is, mert a hallgatás meg­hitt fészkében kelnek ki a későbbi órák dalai. Komótos mozdulatokkal fogyassza a szárazkolbászt vagy a papri­kás szalonnát fehér kenyér­rel, lehetőleg széles pengéjű, csontnyelű bicskával kanya- rítsa a falatot, és evés után is tudjon lelkesedni a nád­fedél alól előbújt érett son­káért, amit a gazda tavasz­ra, kora nyárra tartogatott, s a pince közelében termett újhagymával kínál. Sokféle pince, présház, kü­lönböző stílusú, hangulatú víkendház, „vityilló” mére­geti egymást a hegyen. Kö­zöttük akad néhány „kikent- kifent”, rátarti épület is. Mintha tulajdonosaik hiva­talbéli rangját jelképeznék, s főként befolyásos ismerősök „szíveslátására'’ rendezked­tek volna be ... Én a rejtőz­ködő öreg pincéket szeretem és a szőlőtulajdonosok közül — elnézést a sok ambiciózus, újdonsült bortermelőtől — azokat, akik apjuktól, nagy­apjuktól tanulták a hegyet- művelni: az ö társaságukat keresem a tőkék között és a pincékben, ahol gyertyafény mellett esik legjobban a borkóstolás. Magas, csontos, szigorú szemű vagy alacsony, őzte­kintetű, szelíd szavú öregek, akik a nemespenész ezüstje alatt némán, szerényen áll­nak a vállukra fektetett to­póval, s türelemmel várják — elvárják! — a kóstoló ven dég szakszerű bírálatát. A poharak, mint kölyök lányok szeme, csillognak (valaki mindennap gondosan eimoso- gatja, eltörülgeti az edénye­ket), nem pókhálószinüek, mint a patópálok pincéiben vagy az olyan présházakban, ahol a tulajdonosok mindig csak a haszonra gondolnak; az almák (mintha puha gyolccsal fényesítették volna őket) jólnevelten mosolyog­nak a pislogó fényben. Az öregember, aki a pince szög­leteit, zugait élete utolsó lob- banásaival világítja be, nagy- apja-ükapja mozdulataival tölti meg újra és újra a po­harakat. Általa láthatom, hallhatom, amit tízszeri, hússzori látogatás után sem láthatnék a saját szemem­mel, hallhatnék a fülemmel Természetesen a hegyről be­szélgetünk. A tavaszi, a nyá­ri, az őszi, a téli hegyről. A mostani, a tavalyi, a száz és kétszáz évvel ezelőtti hegy­ről, amely azok előtt tárul­kozik föl, akiknek őseiben ta­pasztalta s ivadékaiban re mélheti a hozzá való hűsé­get. Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom