Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
8 Somogyi Néplap 1987. szeptember 19., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Ahol nem vezet lépcsősor a múzeumba A PRÓZAKÖLTŐ Kilencven esztendeje született Tamási Áron Sokan élnek közöttünk, akik a következő hetekben, amikor a szokásosnál több ünnepi szó esik a. múzeumokról, műemlékekről és művészetekről, utazásaik felejthetetlen múzeumi emlékeit idézhetik föl. Én is kutatok e napokban naplóm lapjain, de nem monumentális építmények emléke után; két olyan különlegesen egyszerű emlékházra gondolok, amelyhez eredetiségében és hangulatában talán a világon egyetlen másik sem hasonlítható. Az egyik a hollandiai Haarlem városának varázslatos hangulatú Frans Hals Múzeuma, a másik a penn- sylvániai Brandywine River Múzeum, egy öreg malomból múzeummá alakított intézmény. Haarlem majdnem kétszázezer lakosú város; tartományi székhely, fejlett iparú kereskedőváros, mégis kedvelői a tulipánok városának becézik, én Frans Hals városaként őrzöm a képét. A Groot Heiligland öreg házai között a 62-es számú épületben található a város fő nevezetessége, a Frans Hals Múzeum. Az épület egykor az aggok menhelye volt, maga Frans Hals is ott töltötte élete utolsó éveit, s falai között érte utol a halál. A múzeum ápolt, virágos udvarával, közepén egy évszázados rézglóbusszal inkább egy XVII. századbeli nemesi udvarházra, semmint egykori idős férfiak menhá- zára emlékeztet. Ezeken a sok szomorúságot látott faA malomból lett múzeum (Fábián Zita rajza) lakon ma a bölcs és derűs Frans Hals festményei árasztják a nézőkre az élet meleg szeretetét, a mosolyt, a megbékélést, a mozgást, a harmóniát. Aligha mérhető kifejezőbben Frans Hals művészete, mint nemrég elhunyt kitűnő írónk, Gál György Sándor gondolatával: „Frans Hals még katonaképein is a békés örömök igehirdetője volt.” S ha a felejthetetlen látványhoz hozzáemlékezem a két teljes évszázadon át épített gótikus Szent Baaf katedrális 68 regiszteres, ötezer sípos öreg orgonájának lélekrázó hang- fergetegét — billentyűit Händel, Mozart és Schwei tzer doktor ujjai simogatták —, bárki megértheti, hogy miért felejthetetlen számomra és minden ottjárt vendégnek a haarlemi élmény. Ez volt az egyetlen múzeum életemben, amelynek szellemőrző hangulata úgy megragadott, hogy nem tudtam búcsút venni a háztól, végigjárva valameny- nyi helyiségét és udvarát újból elindultam, és körbe zarándokoltam Frans Hals szellemvilágának mai lakóhelyét. Másféle, de ugyancsak egyedülálló élményt kaptam a pennsylvániai Chadds Fordban is a Brandywine River Múzeumban. Nem a falai között bemutatott művészeti, történelmi és hely- történeti kincseivel ragadott meg, hanem fekvésének egyedülálló szépségével, különleges hangulatával. A mi Kapósunknál talán kétszer- háromszor szélesebb, de jóval bővízűbb Brandywine folyó mellett kígyózik a malomhoz vezető út. A folyó valaha az épület alatt dü- börgött, sodrása gépek sorát forgatta egykor. A nyers piros téglaépület megőrizte egy öreg vízimalom romantikus báját, belesimult a Brandywine természetvédelmi táj elbűvölő szépségébe. Az épülethez harmonikusan illeszkedő új üvegbástya ablakaiból nyomon követhetjük a tiszta vizű, lassan kanyargó folyó útját a Delaware folyam felé haladtában, az Egyesült Államok kezdeti történelmi küzdőterein. Ez a festői és történelmi táj már két évszázada ihleti Amerika sok jeles művészét. A múzeum falai között őrzik N. C. Wyeth és fia, Andrew, valamint unokája, James festményeit. A múzeum érdekessége Howard Pyle-nak, az amerikai könyvillusztrálás atyjának állandó kiállítása, s mellette számos tanítványának művészetében gyönyörködhet a látogatók serege. A jelenkori művészettörténet szempontjából igen fontos, hogy Pyle és több mint 150 tanítványa az amerikai művészetben eleA haarlemi Frans Hals Múzeum (1608) ven hagyományt őriz, amely „Brandywine örökség” néven vált ismertté és ez a hagyomány a Weth család három nemzedékén át virágzott. 1967-ben a lakosság tájsze- retete létre hozta a „Brandywine Bizottságot” a történelmi és művészeti örökség megóvására. Kb. 5000 hektárnyi vízgyűjtő terület került védelem alá. Történelmi levegő övezi e vidéket. Nem messze fekszik az a 2500 hektáros nemzeti park, amely 1777—78 telén Washington generális hadseregének táborhelye volt. Kegyelettel őrzik itt az amerikai forradalom történelmi fordulópontjának emlékeit. Fél napot bolyongtam az egykori malom falai között a kiállítótermekben, majd fél napot a mi Zselicünkre emlékeztető, tiszta fényű környéken. Rőt atkonyi fényben megpihentem Lafayette-nak, a szabadságharcos francia költőnek terméskőből épített egykori házánál, ahol a re- volutio idején lakott. Négyünk kinyújtott karjának láncával nem tudtuk körülölelni annak a kemény kér- gű fának a törzsét, amelynek háznyi lombozata alatt pihent — a hagyomány szerint — a harcok szünetében a forradalmár költő. Nem éreztem a mögöttem hagyott nap fáradtságát. A szép győzött a test fáradtsága fölött. Miért emlékezem meg két személyes élményemről? A példa kedvéért — hogy mások is emlékezzenek múzeumi és művészeti élményeikre, legalább ezekben a jeles napokban, és gyűjtsenek friss élményeket gazdagodó múzeumaink vendégváró falai között. Kellner Bernét „Mivel jórészt dombosán hullámzik a folyó mind a két partján a tájék, s mivel a házak magasabbak is, mint ahogy sík helyen lenni szoktak, úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujjhegyen állnak a házak, és magas ablakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé, s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fölött pedig az egyik utca kíváncsian néz által a másikra, hogy vajon miképpen élhetnek odaát vagy nem jött-e végre valami jó hír.” 1897. szeptember 20-án jó hír érkezett a Nyikó menti, a Bölcső és bagoly című regényben ily módon leírt Farkaslaka székelyeihez: fiú született a Tamás családban. Áron, aki aztán egy napon a hozzáillesztett i-vel mint Tamási Áron robbant be a magyar irodalomba. Régi família sarja; anyai és apai ágon a családban kétkezi földművelők és tanult emberek egyaránt megtalálhatók. Már székelyudvarhelyi diákként elismerést szerzett első irodalmi próbálkozásaival. De a korai felnőttség, a háború, majd a kisebbségi lét kemény tapasztalatai kellettek hozzá, hogy olyan tündökletes íróvá legyen, akit a magyarországi és az erdélyi irodalmi életben egyaránt ünnepelnek. Novellái káprázatos erejű látomásokból szövődnek. Kép és szó korábban megvalósulatlan találkozásai révén. Tamási legfőbb anyaga a nyelv, az erdélyi székely, a farkaslaki nyelv, amely — az ott megfordult emberek tanúsága szerint — úgyszólván az egész község tulajdona, s szinte csak véletlen, hogy melyik lakos röppen általa a szóművészet magasába. A valóság költői ábrázolásához azonban a valóság ismerete szükségeltetik mindenekelőtt. Tamási Áronnál mindezek a tényezők együttesen hatottak. Például az 1925-ös Si- ratnivaló székely című, az I. világháború orosz frontján játszódó novellájában: „Bir- talannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt: — Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.” Csupán egyetlen példa ez Tamási Áron prózaköltészetére. Regényei csaknem az egész társadalmat átvilágították. A Szakállas Ábelt hősül választó három könyv (az Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában) a kópéregény, a kaland- s a fejlődésregény (nevelésregény) ötvözeteként annak az érzésnek, keményedésnek, tapasztalatszerzésnek a tragikomikus ábrázolását adta, amelyen maga Tamási Áron ment keresztül szülőföldjén s az „újvilágban”. Szívbe markoló, ahogyan a csíkcsi- csói erdőcsősz legényke megtanulja: mit jelent egy másik ország állampolgáraként élni anélkül, hogy nyelvet, szokásokat, helyet változtatnánk. S eközben azt is megtanulja: az öncélú, a realitásokat semmibe vevő üres magyarkodás legalább olyan pusztító, mint a nemzeti kisebbség iránti tiszteletről, tapintatról megfeledkező, erőszakos politika. Tamási színművei egy Federico Garcia Lorca-szintű megújítás lehetőségeit ígérték, ha meglettek volna Magyarországon egy színházi forradalom feltételei. Színdarabjaiból — mint egész életművéből is — Tamási Áronnak egy olyan arculata rajzolódik ki, amivel viszonylag keveset foglalkoztak, mert főképpen az író „őstehetségét” hangsúlyozták. A gondolkodó, bölcselő, filozofikus Tamási Áronról van szó. Mindig is érdekelte őt a tanultság, a műveltség társadalmi—politikai felelőssége. Ez a legfőbb, kínzó gondja a Csalóka szivárvány című „drámai színjáték” főhősének, Czintos Bálintnak. S a Szűzmáriás királyfi című regényben is fölötlik e felelősség gondolata. Az „ismerd meg magadat” görög filozófiai parancsa vezette Tamási tollát a Jégtörő Mátyás című regény furcsa lélekvándorlás-sorozatában. amiként a Csalóka szivárványban is megjelenikr a motívum: „a lélek tovább vándorol a földön, s más testi alakot vészén fel mindjárt . Tamási Áron lélekvándorlásának általunk ismert szakasza 1966. május 26-án zárult le, halálával. Csaknem hetven esztendőt élt, ahogyan az Énekes madár című „székely népi játék” fanyar iróniával formált szereplője, Bakk Lukács tervezte. Írói kornak nem sok, bár nem is kevés. A fél századot átfogó életmű mindenesetre csorbítatlan egésszé kerekedett. Köbáti Zsolt Valla Intenzív i. Holdalabárdját a fagy megfente és szétszórta gyémánt szikráit — Közelít a páncélingű És szeletelik Vérző lepedők szeletelik a perceket — Ma a halál az ügyeletes II. Amikor a második falat keserűbb mint az első és a harmadikat forgatod már csak temetőszagú fogaid — a halál orgonasípjai között... és a gézfehér égbolt alatt jégujjaival árkot szánt gerincedben a rémület — Amikor már csak az orgonasípok És már csak az a falat... Prekáczkó Ágnes Felszállt a vonatra. A kalauz sípolt, a vonat elindult. Kereste a szemével azt az ülést, ami lehetőleg az ablak mellett árválkodik. Megvan. Az ablakot félig lehúzta, ötödik nekifutásra sikerült. Egy fiú, aki a párhuzamos ülésen ült, mosolyogva figyelte. Inkább segített volna — gondolta mérgesen, és zavartan visszaült. Még látszik az állomás, még idepi- roslanak a házak. Rosszkedvűen, bűntudatosan nézte őket. Hát elmegy. Na és? Annyian mennek el, és ez olyan természetes, ez kell, mert lehetetlen mindig egy helyen maradni. Él mondjuk, még hatvan évet — most tizenkilenc, úgyhogy a hatvan nem reális —, és azt mindet ugyanott, azokon az utcákon tipegve, ahol bukdácsolt gyerekkorában. Nem! Szürke, unalmas kisváros. Nem Pestre megy, nem. Nagyszerűen megfelel neki Debrecen is. Apu: Tanácstalan, keserű arc ... Lebámult a földre, igyekezett másra gondolni. LÉPÉSEK A fiú még mindig őt figyelte; ettől zavarba jött, úgy nézett rá, hogy a srác végre udvariasan elkapta a fejét. Ez csak néz, néz, mint egy holdkóros, és azt gondolja róla, hogy a kis szerencsétlen milyen arcokat vág. Nem érdekli. Mindig mindenki azzal nyúzta, hogy ne vágjon már képeket. Vágott. Azért is. Hagyják már békén, ne nézze senki, ne kritizálja senki, ne suttogják a háta mögött, hogy szegény kislány, akit az a jó édesapukája annyi gonddal neveli, mert az anyja elhagyta a családot! Elhagyta. Elhagyták mások is, és ettől anyu anyu maradt, másnak semmi köze hozzá. A fiúra pillantott. Végigmérte. Elkeseredve megállapította, hogy elég helyes, magas is, bár nála mindenki magasabb. „Te ezért szeretsz gyerekekkel foglalkozni — mondta egyszer Kati néni —, ha velük vagy, olyankor te vagy a legnagyobb.” Megsértődött. Érdekből foglalkozik a törpékkel? Ugyan. A törpe- társaságot régen találta ki, nem utálta egyik kicsi se, mert rajzolt is nekik hozzá szemléltetőként egy-egy törpét. Piros sapkájuk volt, vidám orruk, ravasz szemük. Általában egyedül volt, csak a kicsik rohantak eléje és visították a nevét már egy kilométerről. A ballagásán ott ácsor- gott a fél osztálya az általánosból; senki nem kapott annyi virágot, mint ő. Mindenki furcsállotta, mert hiszen mindig olyan kuka volt az iskolában, hogy mit lehet rajta szeretni ennyire. Tényleg. Mit? Miért tud jókedvű és humoros lenni, ha gyerekekkel van, megértő és igazságos, amilyen a korosztályával töltött években sose volt? Lehet, hogy igaza volt Kati néninek? A gyerekek kicsik, ő nagy. Hozzájuk képest. Velük, miattuk erős, pedig egyébként gyáva és szürke. Puff, és akkor mi van? Most Bea jutott az eszébe, a nem szép és mégis olyan fölényes Bea. Hányszor lett volna kedve felpofozni azért az átkozottul szemtelen fölényéért, hányszor fuldokolt az irigységtől a sikerei miatt... Próbálta elhitetni magával, hogy dehogy irigy, sőt utálja Beát... Egyszer Bea is ott bőgött a többiek előtt. Elgondolkozva nézte, ő se segített neki, ahogy sosem vigasztalta őt se senki. Szóval ő is gyönge, ö is egyedül van. Teljesen egyedül. Nem tudta, örüljön-e a felfedezésének, minden utálata ellenére sajnálta egy kicsit Beát. Mégis talán mondani kéne neki valamit. Csak annyit, hogy ne sírjon már. Nem mondta ki. Régebben igen. Aztán dacos lett: máskor mindig felesleges vagyok, csak ilyenkor jó? Nem. Nem. A vonat megtelt. Az a fiú még mindig odanézett hozzá. Emlékeztette valakire. Olyan mindegy. Debrecenben tanítani fog, mert végre-valahá- ra leérettségizett. A törpék miatt. Hogy más törpéket taníthasson. 'És közben végzi a főiskolát. Tanítónő lesz. Talán nincs kitartásom hozzá. Talán nem a legjobbak a módszereim, de mindegyik gyereket tudom szeretni. Ildikó, aki tanárnő lesz... Ildikó egyáltalán nem lesz jó tanár. Kivételezni fog, és nem érti majd, miért nem olyan ápolt, jókedvű mindegyik gyerek. Ildikónak sosem voltak anyagi gondjai; neki majd a copfos jó kislányok lesznek a kedvencei és idegenkedni fog a többi gyerektől. Akiknek rossz lesz. Ildikónak fölényes a hangja, Ildikóról csak az anyja hiszi, hogy tehetséges, hogy kedves. Ildikót nem szerették az osztályban. A tanárok igen. Ildikó előttünk mert hisztizni, és amikor egyszer rászóltam, hogy ne visítson folyton, magas hangon sipította, hogy majd meglátom, milyen lesz a magatartásjegyem, mert ő csak kettest fog javasolni az osztályfőnöknek. Ildikó elhitte, hogy nagy megtiszteltetés, ha őt választottuk a tanárnő ajánlására osztálytitkárnak. Csinálja, ha olyan stréber, hiszen csak dumál, mégpedig arról, hogy mi közösség vagyunk. A tanárok olvadoz- nak tőle. Mi csak elhúztuk a szánkat. Mi kiéreztük Ildikó hangjából a fölényt, a beképzeltséget. Pocsék hangja volt. Szóval őt felvették az
