Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-27 / 201. szám

1987. augusztus 27., csütörtök Somogyi Néplap 5 Miért nem jár a toronyóra? Mint megírtuk, Siófokon városszépítő egyesület ala­kult több szakosztállyal, s ezek közül az egyik, a sió­fokiak baráti köre elneve­zésű az üdülőtulajdonoso­kat szeretné megszervezni, mozgósítani és persze min­den, nyaranta itt üzletelő­tollasodó állampolgárt, sőt a visszatérő vendégeket is szeretnék rávenni, hogy ne csak „vadászterületnek”, il­letve szórakozóhelynek te­kintse Siófokot, hanem olyan üdülővárosnak, amely megérdemli a megbecsülést s talán egy kicsit a szere- tetet is. Hogy miként sike­rülhet ez, egyelőre még rej­tély. Tény azonban, hogy Siófokra ráfér egy ilyen egyesület gondoskodó fi­gyelme, önkéntes odaadó munkája, s hogy nemcsak kímélni, védeni is keik — Céljaink nem érhetőek el könnyűszerrel, ez kétség­telen, de szerintem elérhe­tőek; s ami manapság nem mindegy, pénzbe sem kerül — mondta Somogyi Gyula, Siófok tanácselnök-helyette­se, aki a városszépítő egye­sületnek is egyik elnökhe­lyettese. — Ügy gondolom, mindenekelőtt az állandó lakosok lokálpatriotizmusát kell fejlesztenünk, hogy minden siófoki szépítője, védője legyen városának. Ez hatásos példa lehetne a többé-kevésbé rendszeresen itt-tartózikodó, de másutt honos emberek számára. A városszépítő egyesület egyik fontos célja az értékmegőr­zés, s már ismert vagy még fel nem fedezett (ilyen is van) értékeink népszerűsí­tése. Vagyis: meg akarjuk óvni például a város építé­szeti, kultúrhistóriiai emlé­keit, s ha ezek közül akad olyan, amely a közönség előtt még ismeretlen, meg­felelő' szinten hírét keltjük. Az egyesület létrehozását követő tanácstagi beszámo­lókon már felhívással for­dultak a lakossághoz, s kö­rülbelül 150 belépési nyilat­kozatot osztottak ki az ér­deklődők között. Közben az előkészítő bizottság az alap- szabályzat megszerkesztésé­vel foglalkozott. A Haza­fias Népfront Országos Ta­nácsa mellett működő vá­ros- és községfejlesztő egye­sületek szövetsége úgyneve­zett mintaalapszabályokkal segítette munkájukat, de ta­nulmányozták más városok — például Kaposvár, Pécs — hasonló egyesületeinek szabályzatait is. Persze a sajátos üdülővárosi tapasz­talatokat (például: hogyan lehet bevonni a .munkába az üdülőitulajdonosokat?) csak itt lehet majd megsze­rezni a tevékenység során. Felhívták a helybeli üze­mek, intézmények vezetői­nek a figyelmét az egyesü­lettel kapcsolatos elképzelé­sékre, célokra. A siófoki városszépítő egyesület ala­kuló ülésén elfogadták az alapszabályt, megválasztot­ták a tisztségviselőket és a 32 tagú választmányt. Vá­rosrendezési és közlekedési, természet-környezetvédelmi, társadalmiimuinka-, városi- történeti műemlékvédelmi, idegenforgalmi és üdülteté­si szakosztályt hoztak létre, valamint (a már említett) siófokiak baráti körét. — Az egyesület tagjai máris sok ötlettel és szemé­lyes vállalással kezdtek munkához — mondja a ta­nácselnök-helyettes. — Csak néhány „szikrát” említenék. A növényzet felújítása, vé­delme, különös tekintettel a Rózsa- és a Dimitrov park­ra; a Kálmán Imre-kultusz ápolása; Siófok helytörténe­te, a siófoki füzetek kiad­ványsorozat életre hívása. Emléktáblák, szobrok (a? előbbieket olvashatóvá tisz­títani például); az egykori híres siófoki nyaralók meg­ismerése, megismertetése; a víztorony „hasznosítása”. Zenei szignál is elhangoz­hatna onnét nyáron, mond­juk egy Kálmán-motívum- mal; a meterológiai házikó használatba vétele, s egy hangulatos zenepavilon épí­tése; különböző ízléses hir­detőtáblák. A Sió-part (va­laha kellemes sétálóhely volt) rendezése, szépítése; nevet adni az iskoláknak, megmenteni a zsidótemetőt és a kiüti református temp­lom állítólag kiváló orgoná­ját stb. Az említett tenni­valók csupán odafigyelést, némi társadalmi munkát kívánnának, akár csak a munkahelyek környezetének szépítése, s a kertkultúra fejlesztése. Az első egyesületi ülések tapasztalatai bizonyították, hogy a „több szem többéi lát” közmondás igazsága változatlanul érvényes. Va­laki például megjegyezte: évek óta nem jár a torony­óra. Milyen város az, ahol még a toronyóra sem jár? Sz. A. Új tanév — az alapfokú pktatasban A most kezdődő tanévben mintegy 150 ezer első osz­tályos kisdiák kezdi meg tanulmányait az általános iskolákban. Ez lesz az első olyan évfolyam, amelynek diákjai már az új tanköte­lezettségi rendelet szerint, a gyermek fejlettségéhez, testi és szellemi érettségéhez jobban igazodó iskolakezdé­si rendszerben lépik át a tantermek küszöbét. A tapasztalatok szerint — mint azt a Művelődési Mi­nisztériumban elmondták — a várakozással ellentétben nem nőtt* meg ugrászerűen a nevelési tanácsadókra há­rított döntések, vizsgálatok száma. Enyhültek a beisko­lázással kapcsolatos korábbi feszültségek: a szülők .s kedvezően fogadták a gye­rekek fejlettségével számoló iskolakezdés új rendjét. Az óvodák, óvónők munkájuk elismerésének tartották, hogy a gyermekek érettségének megítélése szakvéleményük alapján történt, a visszajel­zések szerint ugyanakkor jogos igényük olyan mód­szertani segítség, amely a gyerekek folyamatos megfi­gyelését, az óvodábani visz- szamaradók differenciált, egyéni foglalkoztatását még eredményesebbé tenné. Az idei beiskolázás másik újdonsága volt a szabad is­kolaválasztás lehetősége. Ennek lebonyolítása azon­ban — elsősorban a népes- ségnyiivántartás pontatlan­ságai miatt — több helyen gondot okozott. A helyi ta­nácsoknak— különösen Bu­dapesten. — sok esetben ne­hézséget jelentett a más körzetbe fölvett gyermekek regisztrálása, abban az eset­ben, ha erről a körzeti is­kolában nem tudtak. Az el­ső év tapasztalatainak elem­zésével, a nyilvántartásban előforduló hibák kiküszöbö­lésével — szükség esetén az iskolai körzethatárok jobb megállapításával — jövőre ezek a feszültségek valószí­nűleg kiküszöbölhetők. Az új tanévben az óvo­dákban és az általános is­kolák alsó évfolyamain egyébként tovább csökken a gyereklétszám. Mint is­meretes: a legnépesebb kor­osztály tavaly már a felső tagozatban tanult. Az idén például a VII. osztályban vannak a legtöbben. A jelen­tős fejlesztéseknek — tan- teremépítéseknek, -bővíté­seknek — köszönhetően, va­lamint a demokráfiai hely­zet alakulása miatt az idén ezért már érezhetően csök­kennek a gondok az alapozó évfolyamokon. így reális esély van arra, hogy az is­kola kezdő szakasza az ok­tatási rendszer tartalmi megújításának, minőségi fejlesztésének megbízható alapjává váljék. Az első és második osz­tályokban már egy-két éve nem oktatnak képesítés nél­küliek. Dudaiskola Balatonfonyvosen Szépséges hagyomány — Ügy indíts, hogy min­denki együtt kezdhessen ve­led — irányította a vonósok piciny, szőke , hajú prímását Kokas Katalint Salamon Be­áta, a Méta együttes hege­dűse. A Somogy Megyei Műve­lődési Központ balatonfeny- vesi táborába lépve szárnya­ló dallamok fogadtak ben­nünket. A kapu mellett a vonósok próbáltak, odébb a dudások, az épületből egy cimbalom lágy futamai hang­zottak, s mindezt aláfestette a furulyaszó. — Mindenhol próbálnak: bokrok alatt, fa tetején — nevetett Csikvár József, a tábor vezetője. — A résztve­vőknek képességfejlesztő programot állítottunk össze; differenciált oktatás folyik a ■ „bandákban”. Nagyon fon­tos, hogy zenei hagyománya­ink szépségét ne csak a kot­ták őrizzék, hanem magunk­ban hordozzuk tovább párat­lan sokszínűségét, a tánc és a zene gyönyörűségét. A tábor hangszereseinek csoportjaival az országszerte, sőt határainkon túl is ismert Méta együttes tagjai foglal­koztak: Salamon Beáta, Be- rán István, Bartha Zoltán Ágoston és Konkoly Elemér. Nagy Ilona remek ének-. Nagy Zoltán József pedig virtuóz tánctudását osztotta meg a táborlakókkal. — A zenészeknek is meg­tanítjuk azokat a táncokat, amelyekhez eddig csak mu­zsikáltak — mondta Nagy Zoltán József. — A tan­anyag zöme dél-dunántúli népzene. — összehasonlítva más, hasonló jellegű táborokkal: ez sokkal kisebb létszámú — folytatta Berán István. — Így a foglalkozások hatéko­nyabbak, s a napi 10—12 órás munka is eredményesebb. Nem sterilen akarjuk meg­őrizni a zenét; hagyománya­ink ápolása mozgáskultú­ránktól a fizikai erőnlétün­kön át a magatartásformán­kig, kapcsolatteremtésünk módjáig az élet számos terü­letére is hat. Keserűen szóltak arról, Hat bivaly húzta Lassan feledésbe merül minden abból a régi világ­ból, amikor az aratás, cséplés szinte teljesen az emberi erő­re hagyatkozó feladat volt. Emlékezetem filmszalagján még őrzök ilyen emlékeket. Nagyapámnak volt egy kis földje — négy holdnyi mind­össze —, amelyen a család szükségletére búzát is ter­melt. ök maguk aratták le, amikor beérett. Nagyapa volt a kaseás: ő suhintott száz­szor, ezerszer, mire rendre ledőlt a búza és csak csupasz tarló maradt... A kévéket összekötötték és kereszt ala­kú csomókba rakták. Később a vendégoldallal felszerelt kocsin behordták a szérűbe, s szabályos kazlat, más szó­val osztagot emeltek belőle. Ezek a műveletek nagy szaktudást kívántak, amit ré­gen a parasztember a szülei­től tanult el még egészen kis­gyermek korában. Hiszen a gyermekek mindig ott lábat- lankodtak a felnőttek körül, s amiben (tudtak, segítettek is. A. vetőmagnak valót a gazda cséphadaróval — egy hosszú nyélre szíjjal erősített, tömzsi keményfával — csé­pelte ki a kalászokból az előre jól ledöngölt udvaron. De a kenyérre való gabona már a gépre várt. A cséplőszerkezethez hosz- szú, széles és vastag szíjjal csatlakozott a gőzgép. Ez for­gatta a nagy kerekeket, hoz­ta mozgásba az egész gépe­zetet. Nehéz, súlyos alkot­mányok voltak ezek — mú­zeumi tárgyként akad még belőlük néhány —, amelyeket a homokos dűlöutakon lovak­kal huzattak át egyik tanyá­ból, egyik szérűből a másik­ba. Egy alkalommal végkép­pen elakadtak az agyonhaj­szolt lovak, s valahonnét bi­valyokat hoztak a megfenek­lett cséplőgép kihuzatására. Hat nagy testű, fekete jószág volt csak képes arra, hogy a homokba süppedt gépet ki­mozdítsa és a tanyáig elhúz­za. Akkor láttam azt is, hogy ezek a lassú mozgású állatok milyen gyorsan tudnak sza­ladni, szinte rohanni, ha vi­zet éreznek a közelben. Ami­kor a gazdájuk a nehéz já­romtól — a nyakukba akasz­tott húzó faszerkezettől — megszabadította őfceí, hiába pattintgatott, csördítgetett a nagy szíjostorával, s hiába ordítozott, hogy „hóha-hó”, a bivalyok elindultak a közeli tó felé, majd hatalmas por­felhőt kavarva maguk után, eltűntek a nyárfák túlsó ol­dalán. Rohantunk mi is utá­nuk, s élvezettel néztük, hogy miközben a bivalyok gazdája ordibált, a jószágok nagy nyugalommal merültek bele az iszapos sárba, hogy kipihenjék fáradalmaikat. A cséplőgép közben züm­mögve megindult, s attól kezdve ezt bámultuk, amíg az asztagocskát fel nem fal­ta a csettegö-csattogó masina. Láttuk azt is, hogy ez sem könnyebb, mint az aratás de- rékhajlítgató munkája. Az adogató a kazalból dobálta át a kévékbe a gép tetején a dobnál álló etetőnek, s a szét­nyíló kévét egyenletesen be­leszórta a gép falának gyom­rába, amely úgy törte-zúzta össze a kalászokat, hagy a magok meg ne sérüljenek. A telt kövér zsákokat vállára dobva vitte a mázsálóhoz a zsákoló. Ök is ebből kapták a részüket. A szalmát a petrencések hordák két rúdon, szinte fut­va, a kazalrakóhoz, aki már formálta, egyengette az egy­re magasodó szalmakazlat. A törekesek az apró kalász- és szalmahulladékot, töreket, pelyvát gyűjtötték külön ku­pacba, közben olyanok let­tek, mint a madárijesztő, mert orruk, fülük, szemük, szájuk környékére rárakó­dott a szúrós, kellemetlen pelyhes törmelék. A gépészt irigyeltük. Ö nagy nyugalommal járkált gőzgépe körül, biztatta a se­gédjét, egy izmos, barnára pirult fiút, hogy tegyen a tűzre egy-két hasáb fát vagy néhány lapát szenet. Majd amikor eljött a dél, meghúz­ta a gőzsíp zsinórját, s a ki­tóduló gőz sivítva jelezte: egyórányi pihenő következik. Nagyapám egy kosárban almát tett ki az ebédelök kö­zelébe, hogy aki akar, vegyen belőle. Az ebédet hozó asszo­nyok kilométereket gyalo­goltak naponta a férjük után, de többen csak a térdükre te­rített kendőről szalonnáztak. Nagy keletje volt a kútból merített friss víznek, amit csak úgy kannatetőből ittak sorjában. Délutánra már be is feje­ződött a cséplés, meg se kottyant az a kis asztag an­nak a falánk gépnek. S a hozzá igazodó, tempóját is át­vevő embereknek. Másnap hajnalban már huzatták to­vább a gépet, hangos kurjon- gatással, a szomszédos tanyá­ba. S bíztak benne, hogy egy­hónapi megfeszített munká­val megkeresik a családnak az évi kenyérnekvalót. F. Tóth Pál hogy hazánkban nincs meg­felelő népzenei képzés. A ha­gyományt sem közép-, sem felsőfokú intézmény nem ka­rolja fel. — Pedig néha klasszikus zenészeket is zavarba ejt a népzene változatossága, mo­tívumainak sokfélesége — fűzte hozzá Nagy Zoltán Jó­zsef. — A népzenének és a néptáncnak zenei műveltsé­günk, illetve mozgáskultú­ránk anyanyelvévé kellene válnia. A tábornak külföldi lakói is vannak: Szlovákiából, Svájcból és Svédországból ér­keztek fiatalok. A stockholmi hivatásos zenész, Hurtig Hasse a 70-es évek végén hazájában hallotta a Sebő együttest. — Érdekes, számomra ke­mény játékstílusuk ragadott meg — mondta. — Óriási él­mény volt! Előtte balkáni népzenével foglalkoztam, de ez a sajátos magyar hangzás „kiütött”. Vettem egy brácsát, és három hónapig szinte ki sem mozdultam a szobám­ból, tanultam. A magyar ze­nét és a nyelvet is. Először 1980-ban jártam Magyaror­szágon, egy táncház-találko­zón. A svéd népzenének ke­vés hódolója és művelője van, a mozgalomnak pedig nincs célja. Nagyon tetszik, hogy itt a népzenekutatás és a gyakorlat — a tudósok, a táncosok és a zenészek mun­kája — szervesen kapcsoló­dik. A hagyományoknak he­lyük van a mai életben is. Koncsek Zsolt Svájcból ér­kezett. 1983-ban találkozott először Lausanne-ban Nagy Zoltán Józseffel mint nép­táncos, most pedig zenész­ként is részt vesz a progra­mokban. A dudaiskola rangját emel­ték vendégei is: Olsvai Imre népzene- és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, va­lamint Balogh Kálmán, a Rácz Aladár cimbalomver­seny nagy sikerű résztvevő­je. — Nagyszerű, fegyelmezett társaság ez; muzsikájukat és táncukat a környék is élve­zi — mondta Mezei Imre. — Azt hiszem, egyik legszínvo­nalasabb, legszínesebb tá­bora a nyárnak... Tamási Rita

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom