Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

1987. augusztus 15., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK V. Ősi út vargányával Mégis gyönyörűséges hét évet töltöttem ott, Bogát má­sik ősi földjén. Ott is talál­tunk honfoglalás kori síro­kat, cserepeket, tárgyakat. Volt Felsőbogátnak olyan időszaka az ötvenes években, amikor még 120 gyereket is okított az öt pedagógus. Az­óta beolvadt Kutasba, lakói­nak száma az egykori 800-ról alaposan megcsappant. — 1959-ben jött az újabb fordulat az életemben. Nős voltam, lakás nélkül. Tanul­ni akartam és továbblépni a pályán. Ekkor kaptam a so- mogyjádi lehetőséget. Igaz­gatónak kerültem ide, a me­gyében én vagyok a legtöbb időt egy helyen megért igaz­gató. Éppen húsz éve, hogy magyar—történelem szakos tanári diplomát szereztem. Amikor sorsfonala gombo- lyításában idáig ért, már mindketten derékig érő csa­lánban álltunk. A másik Bo- gáton jártunk, a szívének oly kedves ősi földön. Éppen az öreglaki Állami Gazda­ság birtokában levő két kas­tély közül az elhanyagoltabb- hoz közelítettünk. A majd háromszáz éves épületmatu­zsálem ellenáll az időnek. A méteres téglafalban még semmi hiba, a tetőszerkezet is ép. Valószínűleg még két­száz évig is épen áll majd. itt, a gaztenger közepén. — Az öreglakiak most idegenforgalmi központtá szeretnék alakítani Bogátot. Ehhez minden lehetőség megvan. Az egykori tizenkét halastó, amely fölért egészen Vityáig, vízi paradicsomként szolgálhatna. Ott' az a két különös formájú Afrika-ház már ma is pihenő- és ven­dégház. A világos-völgyi tetőn áll­va az iskolaigazgató képze­letbeli sétára hívott. — ősi települések tucatját találtuk meg az oklevelek­ben és a valóságban is. A Deseda-völgy három ága kö­zül itt húzódik el most a hamar lelépett, amikor lehe­tőséget kapott a tanításra. Annyira szeretett volna taní­tani, hogy ötszáz forinttal kevesebbért változtatott ál­lást. — Nem volt ennél szebb élet. A középiskolában jó sportolónak számítottam. Felsőbogátra — szerénytelen­ség nélkül állíthatom — én hoztam be a labdasportot. Futballpályát teremtettünk, röplabdahálát húztunk ki. Kezdetben a lányok nem akartak levetkőzni: a torna­ruha valami bűnös szó volt a szégyenlős parasztlányok sze­mében. A fiúk mezítláb rúg­ták a labdát, tornacipőjük nem volt. Három év múlva a diákjaimmal megyei baj­nokságot nyertünk. A felnőtt focicsapat feljutott a megyei első osztályba, a lányok pe­dig a röplabda NB II-be. Amikor az MTK ellen ját­szottunk osztályozót — örök­ké emlékezetes marad —, az éjféli vonatnál 150 bogáti ember várt bennünket. Éne­keltek, tapsoltak az éjszaká­ban ... Ez egy másik Bogát volt, amelyet sohasem akartam. Keszi—Nagyalberti—Kis- albert, vagy más néven Rév- alberti—Bogát—Berecska— Berda—Remete—Vitya útvo­nal. Odébb ugyancsak egy­séget ölel a táj. Edde—Gyö- mölcsény—Tepej—Tepenye— öregvámos—Gila—Cserid jelzi az egykori és a mai falvakat. A harmadik út a Pogány-patak mentén haladt Somogyjád—Győr—Köles­Aznap vidám volt. A har­mincöt éves érettségi talál­kozó azért mégsem akármi. Borotválkozás, fürdés, vasalt ing, öltöny. Mennyit változ­tál, Imre? Semennyit, mond­ta a tükörnek, Hát persze né­hány kiló azért jött a nyak­ra, hasra, karra és farra, de különben a régi vagyok. Azt gondolta, hogy ez va­lóban egy felszabadult este lesz. Együtt a régi csapat, fölemlegetik a diákcsínyeket, a szerelmeket, az azóta már földbe költözött tanárokat, diákokat. Jól indult az este. Névsor szerint mutatkozott be min­denki és elmondta, hogyan él ma. 0 seres után jött, mint régen. Izgalommal vár­ta ezt a beszámolót. Seres 1956-ban disszidált, így az ő hányódására különösen fi­gyelt az osztály. Érdeklődés­sel szívták magukba a Svájc­ban letelepült társuk sikerei­nek történetét. Mert Seres sikeres ember, ötszörösét ke­resi a legjobban fizetett osz­tálytársuknak. Bejárta a vi­lágot, San Franciscóban épp­úgy otthon van, mint Párizs­ban, a londoni toronyóra éppúgy ismerős neki, mint a New York-i szabadságszobor. Amikor őrá került a sor, legszívesebben a padban ma­radt volna. Aztán mégis föl­állt: — Én nem tudom ilyen szépen elétek ragyogtatni a világot. Nem tudom, mert nem volt alkalmam így megismerni. Helyette hadd meséljek inkább a világ mélységéről. Valaki azt mondta nekem: te Imre, rögtön az érettségi után el­mentél „Mucsára”, ott töl­tötted le az életedet. Hadd meséljek hát erről a „Mucsá- ról”. Miért lesz az ember falu­si? Azért, mert abból a föld­ből virágzott elő, hát, ott is akar lehervadni. Én Somogy- váron születtem, majd ami­kor apám Somogyvámoson lett kocsmáros, oda költöz­tünk. , Vállalkozó kedvű ember hírében állt, aki kocsmáros- ként is sokat ült a bakon, hogy mindent beszerezzen. Kis kölyökként én is bebo­lyongtam vele a környék te­lepüléseit. Somogyjádot, a két Bogátot, Galambost, Eddét, Várdát. Amit elmesélt ne­kem ezeken az utakon, ab­ból vastag könyvet lehetne megtölteni nem is nagy fá­radsággal. Legtöbbször Ju­hász Andrásról, a betyárról mondott történeteket, aki — ha igaz — a galambosi te­mető árkában van elásva. Amikor zötyögtünk ezeken a földutakon, azt is elmesélte, hogy itt ezer éve is jártak már lovasok. Fájsz és Bogát fejedelem itt alapította meg Somogy uruszágot... Belém ivódtak szavai, mint ahogy a fémbe rág a sav. Ha sihederként az erdőt jártam, mindig ennek a nyomait ke­restem. Már gyerekként szed­tem össze csontokat, cserepe­ket, fémtárgyakat. Arról ál­modoztam, hogy egyszer majd én ásom elő Bogát fe­jedelmi sírját. Amikor Kaposváron tanul­tam, városi ifjú lettem, még­is mindig utánam kiáltott a szülőföld: — Gyere haza, őseid hív­nak! Odakiáltottam a hívó szó­nak, hogy bolondság! Üj vi­lágot építünk, nyugodjanak az ősök békében. De ez csak kitartóan hívott. Érettségi után Stamler Im­re, mert hát így hívják az egykori somogyvári fiút, ér­dekes kelepcébe került. To­vábbtanulásra se pénze, se lehetősége nem volt, maradt a munka. Közgazdasági érettségivel azt ajánlották neki: menjen a Bogáti Állami Gazdaság­ba. Hát ez remek, gondolta a fiatalember. Bogát ősi föld­jén dolgozni, ez volt az ál­ma. Igen ám, csakhogy egy dologgal nem számolt: nem­csak a Deseda völgyének szép Bogátja létezik, hanem a Rinya mentén is járt egy­kor Bogát, ott is neveztek el róla települést. Visszaút nem volt. Bánato­san vonatozott 1952-ben a Kutas melletti volt cselédte­lepülésre. Nem sokáig bána- toskodhatott, mert nyakig csöppent a munkába. A szá­mok mezsgyéjéről azonban győr—Tótúrfalu—Másjád— V arsalik—Bű—Viszok— Bontomférd irányába. Ezeket fejből mondom, de még legalább harminc- je­lentős, ma már elfeledett te­lepülést kerestem meg és azonosítottam be. Nemcsak magam jártam ide a termé­szet ölébe. Tanár barátaim­mal is sok sétát, kirándulást tettünk ide. Rendszeresen jártuk a tájat a diákokkal is. Talán ennek köszönhető, hogy honismereti dolgoza­taikkal évente sikeresen sze­repelnek a pályázatokon. Elképzelésem szerint már a honfoglaláskor is szerve­zett egységben éltek itt elő­deink. A két szervezőt Faj sz- ban és Bogátban látom, akik koruknak kiemelkedő törzsi vezetői voltak. Bogát, Sza­bolcs fia 921-ben egészen Szicíliáig kalandozott, ám mindig visszatért erre a gyö­nyörű földre. Ezer előtt pa­radicsomi állapot lehetett itt. Dús rétek, erdők, dombok tavak, földek fogadták elő­deinket. Nem véletlenül te­lepedtek le itt a honfogla­lók. Ez a táj már négyezer évvel ezelőtt is lakott, em­ber által művelt terület volt. Ahol jártunk, ezer éve ka- cagányos magyarok feszítet­ték íjukat vadra, s kerestek védett szállást családjaik­nak. öreg szilfák, tölgyek és füzek között haladtunk. Ahogy a forráshoz értünk, tölgyes lejtőjén valamit ész­revett az igazgató. — Vargánya — kiáltotta. A csokoládébarna kalapok nemesen emelkedtek ki az avarból. Mindkettőnket elfo­gott a láz: uccu neki gom­bázni. Egymás elől kapkod­tuk föl a vargányákat, ösz- szesen kilenc darabot. Jó félórát kószáltunk még az erdőben: zsákmányunk egy tucat piruló galóca — az ehető galócaféle — és zöld meg kék hátú gombának mondott galambicák. öregedett az idő, amikor végre megleltük a forrást. Csordogál a kristálytiszta víz, szívja a sásos láp ma­gába. Hazafelé keveredett fe­jemben Bogát és Fájsz törté­nete, a sámánok és a tálto­sok, a temetkezési szokások és a kalandozások világa. A talált gombákra néztem. Ezek éppúgy bújtak elő ezen a nyáron, mint ahogy talán ezer éve. Aztán az igazgató lányának kerámiájára gon­doltam. A totemember füle éppen olyanná formálódott a keze alatt, mint amilyen a földből előásott honfoglalás kori edény füle. Az útra vetettem szeme­met. Itt álltunk ezer éve, és itt állunk ma is. Békés József Sétáltunk a felrobbantott zsilipű halastavak mentén, s az ősi forráshoz tartottunk. Elmesélte, hogy a környé­ken került elő a földből pél­dául rovásírásos táltosbot is. Fölidézte a sámánok, tálto­sok világát, őseink rítusait, kalandozását, majd megbé­kélését a keresztény világ­gal.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom