Somogyi Néplap, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
Somogyi Néplap 1987. július 11., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Zsigmond és kora A budai várban, az egykori Friss-palota dunai szárnyának maradványaiban, a gótikus nagytermekben — részben az eredeti helyszínen —nyílt meg az év legnagyobb kultúrtörténeti bemutatója Zsigmond és kora a művészetben címmel. Az egész nyáron nyitva tartó kiállításnak helyet adó Budapesti Történeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatócsoportjának közös vállakózásában fél évszázad történelmi, régészeti, művészeti kultúrtörténeti emlékei, dokumentumai kerülnek itt egymás mellé. Több tonnányi szobormaradványt, építészeti faragványos töredéket mozgattak meg részben a vár, részben a közeli Nagyboldogasszony (mai Mátyás) templom egykori köveiből. Eddig még kiállításon nem szerepelt műtárgyak láthatók most a múzeum kőtárából. A budai töredékek mellett síremlékek, faszobrok, táblaképek, kódexek, ötvösmunkák, hímzések oklevelek, címerek jellemzik a kort, s azt a magas fokú művészetet, amely ekkor Magyarországon virágzott, s amelynek tárgyi emlékei a török háborúkban vagy később jórészt elpusztultak. Néhány becses darab úgy menekült meg, hogy Zsigmond elajándékozta, elzálogosította. Hatszáz éve, hogy Zsig- mondot magyar királlyá koronázták. Ekkor már két éve Mária királynő férje volt. Trónviszályoktól, összeesküvésektől, ármánykodásoktól terhes időkben került a trónra. Nagy tervekkel, világbi- rodálmi eszmékkel érkezett. S noha nem volt nagy hadvezér, sem nagy politikus — Magyarországon megszilárdította a királyi hatalmat. E kiállítás nem is Zsig- monddal foglalkozik elsősorban, hanem korával és a nevével jelzett időszak művészeti produktumaival. Azzal a korral, az internacionális gótikával, amelyben a magyarországi művészet Európa élvonalában járt. A kiállítás rendezői — Nagy Emese és Marosi Ernő — összegyűjtötték mindazokat a Zsigmond-kori műtárgyakat, amelyek a mai Magyarország területén fellelhetők és .elmozdíthatok. Bécs, Graz, München, Nyugat-Berlin, Párizs múzeumai, nemzeti könyvtárai is szívesen küldték el a korszakot reprezentáló műkincseiket a kiállításra. A külföldi anyag jelenléte nemcsak kvalitása miatt öröm, de sokat meríthetnek tanulmányozásukkal a szaktudományok is. Ha elsősorban nem is a magyarországi anyagban, gyakran találkozunk ZsigA kiállítás plakátján egy eddig ismeretlen Zsigmond- ábrázolás egy bécsi kódexből mond alakját, arcát megörökítő műalkotásokkal, A király arca akkor igen népszerű volt. Korában a konstanzi zsinattól vált ismertté. Szép, megnyerő férfinak ábrázolták. öregkori arcvonásai méltóságot és bölcsességet árasztanak. Dürer 1512-es da- tálású Zsigmond-portréja ugyancsak másolatban látható, de a kiállítás plakátján is feltűnik az az eddig ismeretlen hiteles arcmás, amelyet Bécsben egy kódex őriz. Zsigmond teljes császári or- nátusban ül páncélos harci lován, mint a Nap csillagképének és a hatalomnak a jelképe. Idealizált alakjával több alkotáson találkozhatunk, hol a Háromkirályok Konrad Kyeser Belifortis című művének töredéke, a Nap csillagképe Zsigmond vonásaival egyikét, hol Szent Zsigmon- dot, hol Heródes királyt személyesítve meg. Vagy mint a garamszentbenedeki oltáron, ahol a keresztrefeszítés századosa viseli Zsigmond arcvonásait. Zsigmond budai udvara a nemzetközi politikának is egyik fontos központja volt. A lovasság utolsó nagy seregszemléjére 1396-ban Budára gyülekeztek Európa uralkodói, hercegei, lovagjai, s innen indultak a török elleni balsikerű kereszteshadjáratba. Zsigmond 1412- ben és 1424-ben mint német király reprezentált budai udvarában. Noha a 15. században már végét járta a lovagvilág, Magyarországon Zsigmond még udvari lovagrendet alapított 1408-ban: a Sárkány-rendet. A lovagi költészet, az énekmondás sem volt ismeretlen az udvarban. Zsigmond egyénisége, ízlése, pompakedvelése, európai műveltsége rányomja bélyegét a korszak irodalmi, művészeti, építészeti produktumaira. Uralkodásának viszonylag békés 50 éve fénykora volt a magyar kultúrának, ha nem is olyan közismert, mint a Mátyás-kori.. Zsigmond hatására országszerte nagyarányú fejlődésnek indult a gazdasági—politikai, a szellemi-művészeti élet. Kádár Márta P éter megkönnyebülten húzta le csontos válláról a dögnehéz újságostáska hevederét, s a huszonöt kilónyi papírt a földre zökkentette. A levélláda, amibe a Ludas Matyit meg a Népszavát gyömöszölte, egyaránt emlékeztette galambdúcra vagy kakukkos órára. Kedvelt pihenője volt a négyszintes családi palota előtti útszakasz. Itt parkolt az a vadonatúj Mercedes kombi, amelyet naponta megbámult, nemrég múlt kamaszkora sóvárgó gyönyörűségével. Péter huszonhárom éves volt, hajnalban újságos, napközben matek— fizika szakos tanár, este kissé fáradt ifjú férj és leendő apa. Neki feledkezett, áhítattal topogott a reggeli fényben csillogó autó körül. — Te ki vagy? Hova mész? Most miért álltái meg? A kerítésrácsba kapaszkodó gyerek öregszemű, fonnyadt kisma- jomra emlékeztette. Ötéves lehetett. Nagy lélegzettel szí- vogatta csörgő orrát, és beszélgetni akart. — Téged, hogy hívnak? — Péternek. És téged? — Taksonyka. Van biciklim! Eeee brrr, dzszszs, látod? Nem is bicikli, hanem motor. Honda! Mmmmm, eeeee! Anyu dugattyút nézett tegnap a videóban Luj- zi nénivel. — Mit nézett anyu? .— Nénit meg bácsit. Dugattyúztak. Apu is szokott, de most árul a vásárban. Zzzzzzz... Péter nem nézhette tovább, hogyan lüfög a gyerek orrából a nyúlós váladék, s folyton lenyalja. Két papírzsebkendőt vett elő, egymásra tette, megfújatta Tak- sonykával az orrát, s a súlyos tartalmat jobb híján a saját zsebébe gyűrte. Ezután Taksonyka réggé' tente hűségesen és szortyog- va várakozott a vasrács előtt. Péter megtorol te az orrát, s meghallgatta hangutánzó szavakkal telezsúfolt, zagyva kis beszámolóit. „És akkor az autó baaang, a rendőr tatatata és puff! Hadonászott, mutogatott a kiskölyök, mintha egy alig tanult idegen nyelven akarná megértetni magát. Ezzel a gyerekkel nem szoktak beszélgetni, állapította meg az újságos. A suta történeteket kerekítgetve ízes falatokként adogatta a kisfiú szájába anyanyelve szavait. Barátságuk azon a napon fejeződött be, amikor a reggeli újsághordás idején Tak- sonyka nem a kerítésen csüngött, mint rendesen, hanem bent a gyepen rohangált, kezében műanyag raf- fiából horgolt ‘bevásárlószatyor. Egy "kóbor kismacskát üldözött. Utolérte, megragadta a bal első lábát, s be- lenyamvasztotta a hálóba. Kinyújtott kézzel lógatta ■maga előtt a mozgolódó csomagot, s megfontoltan rugdosni kezdte. Indulat nélküli faarccal szemlélte a háló résein ki-be kínlódó kis mancsokat. — Taksonyka, hagyd abba, fáj a cicának! A kisfiú felnézett az újságosra, elmosolyodott — orrából maszatos nyálka nyúlt az áliáig —, és hatalmasat rúgott a szatyorba. Péter átugrott a kapun, odaszaladt, elvette a kölyöktől a gúzsba hálózott macskát, s kapkodva magyarázta, hogy az állatokat szeretni kell. Taksony némán bámult el" kobzott játéka után. Hirtelen teljes hangerővel ordítani kezdett. — Automata gépsor! __ 777 — Bútorraktár!. — Mit mondasz, kisfiam? — Az anyád sikattyúját! A gyerek feje céklavörös lett. Toporzékolt. Péter meg- zavarodottan nézte, közben a szerencsétlen macska égő csíkokat mart karjára. E pillanatban előjött a házból a mama. Babafej, háj' hurkák, kócos haj. összébb húzta hasán a pongyoláját, s egy jól tartott háziállat bamba nyugalmával nézett az újságosra. Péter kínosan érezte magát: illetéktelenül ácsorog a kertjük közepén, s ordíttatja a gyereket. Dadogva magyarázkodott. Odáig jutott, hogy ... nem hagyta abba az áliatt rugdosó... — Te rohadt kurbli, menj a sikattyúba! — a gyerek hangja hisztérikus gurgulá- zásba fulladt, s tehetetlenül tombolva nézett az elrohanó macska után. A nő lustán felnevetett. — Tudja, az uram sokszor beiszik, és olyankor áll a balhé. Kötekszik vetem, én meg visszaordítok. Ez egy jobb környék, tudja. Kis szünetet tartott, hogy a fiatalember kellően meg- illletődhessen a „jobb kör- nyék”-től, ahová lám, ők is bekerültek. Bizalmasan közelebb hajolt. — Nem akarjuk, hogy azt mondják ránk, csúnyaságra tanítjuk a gyereket. A ronda szavakat más szóval helyettesítjük. Azt használjuk. Meg vagyunk állapodva, hogy a bútorraktár a hülyét jelenti, az ízéld meg helyett automata gépsort mondunk. Érti? — Aha ... sikattyú? — A nőnek a... — Kurbli? — Kurva... Na, mit szól? — Bámulatos. ' Az asszony önelégülten nevetett. Nősténypillantással mérte végig a fiatalembert, s dicsekvő jókedvében megsimította Taksonyka fejét. A hirtelen- váratlan mozdulattól a mel' lette álló gyerek ijedt csuklással abbahagyta a dühöngő bőgést; megrettenve rántotta fejét a nyaka közé, kezét arca elé kapta. Péter látta: kialakult védekező reflex. A ház mellett a szárítókö- télen ágynemű és egy gumilepedő volt kiterítve. Az újságos—tanár előtt összeállt a hitvány képlet: Taksonyka rémülten iszkol a folyton üvöltő és ráverő felnőttek elől, álmában bepisil, csene- vész lelke torzul, öklendezi vissza a rázúduló erőszakot. Kisegítő iskolába kerül majd de csúnya szavakat nem használ, azt meg kell adni. M ásnap reggel Péter szokás szerint előkészítette a gyerek kiapadhatatlan orrához a dupla adag zsebkendőt, de a kisfiú hátat fordított, mikor őt meglátta, s beoldalgott a házba. Én is erőszakos voltam vele — Péter ótaos tehetetlenséget érzett. Tanácstalanul toporgott a galambdúcra vagy kakukkos órára émlékeztétő levélláda előtt, s belegyömködte a lapokat. Vállára emelte a dögnehéz újsághordótáskát, bal kezével odébb igazi tóttá sajgó bőrén a hevedert, de így mindig tartania kellett, hogy vissza ne csússzon. Felpillandott a ház behe- mót ablakaira, s hirtelen támadt indulattal belerúgott egy kóbor kavicsba. — Kotrógépház! Szakmáry Katalin Mondj exkavátort! SZEPESI ATTILA SZŰZ HAVA Mint bolydult jóidon megjelölt vadak bóklásznak a nyár díszletei közt feledve a zöld pagonyt emésztő mérgeket a zenétien zenét a szárnyakat lehúzó pusztulást szemünk lehunyva léptünk olykor kristály éjeken jó volt feledni újra gyermekül a felszántott hegyek szélfolyosóit s mintha a rég betemetett csapák hívnának futva futni lenn a romtenger alatt kiállni villám-pörzsölt szirtre nézrti lenn a hangyavárost tűnődni egy-egy bolygó fényein: mécsvilág vagy csillag-é görbedni távol és közel nem tudva pontosan mitől közel vagy távol míg hordók nesze kél és denevér suhan ledőlni mohos köre hajnalig nézni paták nyomában1 pezsgő vadvizet tanulni a részletek türelmét hadrakelt égtájak között egy görbe hidat szélzúgatta fát s a lomb hazatérés-órája idején álmodnf Szaturnusz csöndjében szárnyakat hallgatni kondul-é szavunk egyetlenül s hogy visszakondul-é harangzúgás a föld alól robinsoni sorsunk visszhangjaként Auld Hogyan szerettem meg a magyar irodalmat? 1948-ban négyéves katonai szolgálat után tértem visz- sza szülőföldemre. Huszonkét éves voltam, s már majdnem tíz éve ismertem tankönyvi szinten az eszperantót, a nyelv irodalmát illetően azonban szinte analfabéta voltam. Aztán elolvastam Remarque egyik regényét, majd Dante Isteni színjátékából a Pokol következett. A 350 oldalas Nyugati irodalom történetéből tudtam meg valami keveset — három, azaz három sort — Petőfiről. Ez éppen három sorral volt több annál; amit az angol nyelvű irodalomtörténetekben találtam, vagyis az utóbbiak még utalásszerűén sem regisztrálták a magyar irodalom létezését. Több elbeszéléskötetet rendeltem. Érdeklődésemet azonban Az ember tragédiája keltette fel legjobban. Teljesen magával ragadott Elcsodálkoztam: miként tehet az, hogy ezt a páratlan értékű művet nem ismerik Angliában? Néhány év múlva ugyan megtaláltam a Tragédia angol fordítását, mégis örömmel konstatáltam, hogy a Madách-mű nem vált ismertté hazámban: az ismeretlen, dilettáns könyvtáros minősíthetetlen „angolosítása” csak kompromittálta volna a nagy hírű, klasszikus alkotást. Egyik barátommal felkerestem egy ismert eszperan- tistát, s elmeséltem, mennyire föllelkesített Madách. — Jó, jó — hangzott a válasz —, és Petőfiről, Aranyról, Adyról mi a véleménye? Csodálkozásomat látva már szavalta is: „Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Méláz a haramja erdő közepében ...” Később elküldte az eszperantó nyelvű Magyar antológiát, s ettől kezdve ennek a kis nemzetnek az irodalma imagánéletem szerves részévé vált. Rosetti, az ismert eszperantista, új barátunk, Francis és én a magyar irodalom bűvkörében éltünk. Hajnalig tartó felolvasása' ink, vitáink során több magyar költőt annyira megszerettünk, hogy egymás között csak keresztnevükön em' legettük őket, mint legjobb barátainkat. Mindannyiszor nagy elismeréssel adóztunk Kalocsay Kálmán egyedülálló fordításainak, amelyek a ■magyar költők mély in tel lek" tusát és érzelmeit magával ragádón sugallták. Amikor egy gyengeelméjű angol a magyarokat a „cigány kultúra éllovasainak” titulálta, emlékszem, Rosetti felindultságában majdnem szélütést kapott. Aztán kiderült, hogy az illető egyetlen értelmes mondatot sem tudott kinyögni az általa szidalmazott kultúráról. Francis, aki a novellákat szerette, Móriczért lelkesedett: „A világ tíz legjobb novellája között a Szegény embereket a legelső helyek egyike illeti meg.” Sohasem múlt el nap anélkül, hogy Rosetti ne dicsérte volna Karinthy humoreszkjeit. Az én kedvencem Babits volt, rajongtam Szép Ernő stílusáért és témáiért, Gellért Oszkár a Szabadságos katona éjszakája című verséért. A magyar irodalom iránt érzett szeretetem ma is tart, s ezt az eszperantónak köszönhetem. 1961 óta rendszeresen olvasom a Hungara Vivo (Magyar Étet) hasábjain megjelenő verseket és elbeszéléseket (Weöres Sándor, Gergely Mihály, Nagy László, Szécsi Margit, Jobbágy Károly, Ladányi Mihály stb.). A könyvespolcomon nehéz lenne megszámolni az önálló magyar köteteket ... Gyakran hallom, hogy „az eszperantó a nemzeti nyelvek ellensége”. Pontosan az ellenkezője az igaz: ez a nyelv a népek és az irodalmak barátja, összeköt és nem elválaszt. A magyar nyelv ismerete nélkül ugyanúgy gyönyörködhettem a magyar költészetben, a sajátos légkörű prózai alkotásokban, mint maguk a magyarok. A könnyű és logikus, dallamos és kellemes hangzású nemzetközi nyelv képes visszaadni az alkotói lélek legpa- rányibb rezdülését is. Eszperantóból fordította: Saiga Attila