Somogyi Néplap, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-15 / 165. szám
1987. július 15., szerda Somogyi Néplap 5 A megnyugvás ösvényén „Van egy diófám: anyám emléke” Bemutatkozik a meissetű porcelángyár A balatonszárszói tanácsháza tágas előcsarnokában és tanácskozótermében 55 olajfestményt állított ki Przudzik József festőművész. A tárlatot, mely július 19-ig látható, Bereczk Gyula tanácselnök nyitotta meg. A többi között felvázolta a művész életútját, pályáját, hangsúlyt teremtően szólt Przudzik József külső-somogyi kötődéséről, tájképeinek sajá- ■ tos atmoszférájáról, majd idézte a katalógusban olvasható vallomást: „Én most levetettem magamról egy művészettörténeti intellektuális „kabátot", kiköltöztem a természetbe — a nagy motívumba —, letenni az állványt, elfelejteni mindent, ami túlfilozofált, elámulni a természet önmagában való szépségén...” * * * — Ez a „himnuszos” öröm egész életét végigkísérte? — Ezt nem mondhatnám ... Az ember lelkiállapota változó, a művészé talán még inkább. Tény azonban, hogy amióta újra felfedeztem a természetet, és nem vagyok rest kijárni a szabadba festeni, megbékéltem a sorsommal, elégedett, sőt boldog vagyok, s úgy érzem, nemcsak szellemileg, de fizikailag is egészségesebb ... Csaknem 15 éve tart ez a kellemes állapot, mióta ott-_ hont találtam a Balaton somogyi partján, Földváron. Pesten is van lakásom, műtermem, de mostanában már legszívesebben itt tartózkodom. Szeretem a tavat is természetesen, szeretek eldü- gélni a partján, élvezem tündökletes szépségét, de festeni nem a vízhez járok, hanem a tó mögötti falvakba, a határba. Az én témám a nagycsepelyi utca, a bálvá- nyosi faluvég, a balatonsza- badi határ, a kőröshegyi kertek alja és a szántódi erdő. Csodálatos világ ez, nem lehet betelni vele... Tatabányán született 1926-, ban. Gyerekkori kedves tája a Vértes és környéke; valaha úgy gondolta, oda fog visszatérni. — Itt, Külső-Somogyban megtalálom a gyerekkori emlékeimet is, és mindent, amire szükségem van. Az udvaromon áll egy diófa: anyám emléke, s néha úgy érzem, apám sétál a nagycsepelyi utcán, vagy egy bájos dombhajlatban. Tény: az ember,- mint a megszállott, járja a világot... Keres, kutat, bújja a múzeumokat,v látni, festeni tanul, aztán egyszer csak rádöbben, hogy amit keresett messzi földeken, nagy hírű városokban, itt van a. szeme előtt, az ablaka alatt, a kerítés tövében, a szomszéd kertjében ... Mindig itt volt, csak nem látta, nem vette észre ... Przudzik. Lengyel hangzású név. — Apám afféle világjáró gépésztechnikus volt. Az első világháború után jött Magyarországra valami megbízatással. . Megismerkedett anyámmal és itt maradt. Édesanyám az Ipolyságban, Vámosmikolán született, apja vízimolnár volt. Gyerekkoromban sokszor időztem az Ipoly-parton, feledhetetlen élményekkel ajándékozott meg anyám pátriája is. A lengyel ágam története valóságos családregény, Lengyelország viszontagságos történelmével a háttérben. Apai nagyapám jónevű szobrász volt Krakkóban. Négy unokatestvérem halt meg a varsói gettólázadáskor, a rokonságban akadt amerikai püspök és híres francia politikus is. Az ősök részt vettek a napóleoni harcokban és a 48-as magyar szabadság- harcban. Egy pap nagybátyám felkutatta a család történetét, mondhatom, lebilincselő olvasmány. Apám a második világháború utolsó szakaszában, Budapest ostroma idején halt meg orvosi ellátás és gyógyszer híján. 1951-től 57-ig járt a Képzőművészeti Főiskolára. — Csodálatos időszaka az életemnek ... Igen, jól értette ... Valószínű, mert nincs érzékem a politikához, én azokat a sokat emlegetett ötvenes éveket nem éreztem nyomasztónak. Sőt! Töredelmesen meg kell vallanom, talán mert nem volt a családomnak lesöpörhető padlása, nekem csak kellemes emlékeim vannak abból az időszakból. De hát ez érthető ... Főiskolára járhattam, kitűnő művészektől tanulhattam a „mesterséget” és volt ennivalóm, hálóhelyem. Anyámnak egy fillérjébe sem került a taníttatásom. —< Mesterséget mondott művészet helyett... — Nem véletlen. A művésznek is meg kell tanulnia a mesterségét, mégpedig alaposan. Ha nincs „rajzi fegyelem”, a fantázia sem igazán szabad. A legnagyobb modernek is tökéletesen tudtak akadémista módon dolgozni. Egy Picasso vagy egy Salvador Dali legalább olyan járatos volt a mesterségben, mint a reneszánsz nagyok. A főiskolán Hincz Gyula, Papp Gyula, Bencze László és Novotny Emil törődött velem a legtöbbet, de nem feledhetem az „akadémista” Gyulay Aladár jóságát, segítségét sem: mielőtt fölvettek a főiskolára, nála laktam, az ő műtermében rajzoltam, festeget- tem. Nagy hatással volt rám — valamennyiünkre — Bar- csay mester, Szőnyi István, Bernáth Aurél. Együtt diá- koskodtam Kondor Bélával, Szász Endrével, Szurcsik Jánossal, Csohány Kálmánnal és Patay Lászlóval. Miután elvégezte a főiskolát, állami ösztöndíjjal Rómába utazott, s két évig az ottani képzőművészeti akadémián, illetve a központi restaurátori intézetben tanult. — Az élet nagy adománya volt ez a két év. Én már itthon, a főiskolán is foglalkoztam restaurálással, freskófestészettel. Itáliában pedig, a reneszánsz mesterek közegében, végképp elhatároztam, hogy freskófestő leszek. Ugyanakkor furcsa volt számomra az ottani akadémis- ták mentalitása, ök ugyanis már valamennyien „Picas- sók” voltak. Egy alkalom- mái hozzáláttam egy tanulmányhoz, s miközben rajzolj tam, körülvettek a hallgatók. Csodálkoztak: „hát te még tudsz ilyeneket?” Én persze azon csodálkoztam, hogy ők csodálkoznak. A legnagyobb mesterek hagyatéka vette körül őket, de már a tanáraik sem tudták meg-, mutatni nekik, hogyan készültek (mesterségi szempontból) a remekművek. Nálunk, a Képzőművészeti Főiskolán voltak olyan tanárok ... Restaurátorként, freskófestőként sok állami és egyházi megbízatást kapott. Templomok, múzeumok nagy értékű képeit, freskóit restaurálta, az utóbbi években például az Operaházban Vastag György és Lotz Károly freskóit, valamint a szombathelyi székesegyház Madonna-kápolnáját. Keze nyomát viseli a Nemzeti Galéria teljes barokk anyaga, a Szépművészeti Múzeum reneszánsz gyűjteménye, és több új templomot, középületet díszített freskókkal. Emellett — úgynevezett táblaképeivel — számos közös és egyéni kiállításon mutatkozott be szerte az országban, illetve Európában. Most lehetséges, hogy éppen valamelyik külső-somogyi kisközség árokpartján üldögél, kezében palettával, ecsetekkel, megszabadulván „a meddő, túlkomplikált modernségtől”, s ha kihunynak a fények a táj felett, kész képpel indul hazafelé a „megnyugvás ösvényén”. Szapudi András Gondoskodni a magányos idősekről A beteg, idős emberek család, gyerek nélkül, — vagy ami még szomorúbb az ő beleegyezésükkel — gyakran kényszerülnek szociális otthonba. Kaposváron évek óta húzódik már az új nyugdíjasház átadása a jelenlegi tizenkét személyes otthonba pedig egyre többen kérik fölvételüket. A várakozási idő a korábbi három-négy hónapról fél évre nőtt, a szociális foglalkoztatókba pedig még ennél, is hosszabb. Tóth Bélánétól, a megyei tanács egészségügyi osztályának szociálpolitikai főelőadójától megtudtuk, hogy megyénkben hét otthonba várják a rászoruló időseket. A patalomi korszerű épület kivételével valamennyi régi kastély, mely gyakran szorul átalakításra. Évente átlagosan százötvenen-két- százan kérnek beutalót a helyi tanácstól. Az elbíráláskor az érkezési sorrendet és a sürgősséget egyaránt figyelembe veszik. Egyre nő az értelmi fogyatékosok száma, részükre a szociális foglalkoztatóban gondoskodnak munkáról. Megyénkben Ta- bon és Berzencén vállalhatnak munkát a csökkent szellemi képességűek, a fokozott gondozást igénylőket pedig Patalomba várják az egészségügyi dolgozók. A idős korúak otthonába már negyvenévesen is bekerülhetnek a rászorulók, a szociális foglalkoztatónál pedig nincs életkori megkötés. A szakszerű gondozásért, s ami talán még ennél is fontosabb, a gondoskodásért, a szeretetért csekély díjat kell fizetniük a lakóknak. Kakaóskanna (készült 1780 körül) Kávéskanna csészével (Kandier 1745-ös terve szerint, készült 1890 körül) Júliustól augusztus végéig a budapesti Iparművészeti Múzeum, szeptembertől pedig a pécsi Zsolnay Múzeum ad otthont a világhírű meisseni termékeknek, edényeknek és figuráknak. E ritka mesterművek — mindegyik kézi munka, rangos művészek alkotása — keletkezésük idején még csák a királyi udvarok reprezentációs igényeit szolgálták. Az első porcelángyárak királyi alapításúnk voltak, és nagyon ráfizetésesen működtek, de. a porcelán hozzá tartozott akkoriban a királyi méltósághoz és pompához. A porcelángyártás titkát hosszas kísérletezés után az alkimista Johann Friedrich Böttger találta fel. A gyárat Erős Ágost, a király, 1710- ben alapította. Az európai porcelán formáinak és mintáinak kialakítását olyan nagy nevű mesterek végezték, miét Johann Jakob Irminger, a király udvari ötvöse, aki a korai porcelánokat az európai ötvösség formáihoz idomította. Az ő művei a karai edények maszkos, babérleveles, akantuszmintás díszítései, a kiöntők, a fülek barokk kialakítása. Kezdetben még lakkfestéssel is díszítették az edényeket. A királynak meisseni udvarában nagy kínai gyűjteménye is volt, annak formái és mintái gazdag tárházul szolgáltak az itt dolgozó művészeknek. A meisseni manufaktúra fellendülése a XVIII. század közepéig két korszakalkotó művész, egy festő, J. G. Herold (1696—1775) és egy szobrász, J. J. Kandier (1706—1775) érdeme. Herold Tányér (Eberlein és Kandier 1742-es terve szerint készült 1908 után) Algériában vendégszerepeit a Somogy A tavasszal egyhetes meghívást kapott Algériába a kaposvári Latinca Sándor Művelődési Központ arany I. minősítésű Somogy Tánc- együttese. Az észak-afrikai országban töltött hét napról Rónai Csabáné Bódis Mária tánckarvezető mondta: — 25 éve kiáltották ki Algéria függetlenségét. Ebből az alkalomból 70 ország több ezer delegátusát látta vendégül a főváros, Algír. A rendezvénynek nagyon találó címet adtak: A világ kultúráinak algíri keresztútja. A július 2—9-ig tartó ünnepségsorozaton minden nép igyekezett ízelítőt adni saját komoly és könnyűzenéjéből, irodalmából, film-, színház- és táncművészetéből. A magyar folklórt mi képviseltük, s örömmel nyugtáztuk, hogy a néptánc iránt volt legnagyobb az érdeklődés. Régóta műsorunkon lévő számokat táncoltunk a Zengő Népzenei Együttes muzsikájára. Negyvenfokos hőségben roptuk a Jókai verbun- ikot, a Galgamácsai leány- táncot, a Tapsost, az Ugróst, a Szegényest, valamint a sóvidéki, szatmári, dél-alföldi, sárközi táncokat. Szívesen tettük, hiszen három fellépésünkön zsúfolásig megtelt az algíri olimpiai stadion. Természetesen — a vendégeken kívül — csak az arab férfiak ültek be a nézőtérre ; asszonyaik nem követhették őket. Szinte vigigtapsol- ták a magyar népzene ritmusát, s dúdolták a visszatérő dallamokat. Különös élvezettel és újjongással fogadták a leánykarikázó sejtelmesen pördülő szoknyáit, az alóla kivililanó karcsú, táncos lábakat. Mondhatom, hogy igazi stadioni hangulat érződött közönség és táncos részéről egyaránt. — Mi jelentette a legnagyobb élményt? A széksorokat többnyire a mi világunktól, kultúránktól, hagyományainktól, szokásainktól eltérő, más tem- peramentumú emberek töltötték meg, de minden színpadra lépésünkkor azt tapasztaltuk, hogy érdekességként hatottak táncaink, érez- tók-élvezték hazánk népzenei és néptánckultúráját. A nézők ezt nemcsak lelkes tapsukkal bizonyították, hanem azzal is, hogy a fellépéseink után rendezett táncházban örömmel álltak közénk, s jókedvvel sajátítottak el néhány alaplépést. Lőrincz Sándor Ceres, a gabona és a földművelés római istennője (Jüch. tzer terve szerint, 1814 előtt) á XVIII. század legnagyobb színtechmikusa és kiváló mi- niatúrafestő volt, akinek keze alól csak jó minőségű darabok kerültek ki. 1720- ban sikerült á kínai Ming- porcelánokra jellemző és akikor egész Európa vezető köreiben kedvelt, méregdrága, máz alatti kék festést megoldaniuk. 1740-ben jelentik meg a gyár máig kedvelt kínaizáló díszítménye, a „hagymaminta”. Az európai porcelánszob- rászat legnagyobb mestere, Kandier 1731-től dolgozott Meissenben. Minden művével iskolát teremtett, hatása máig érezhető a porcelán- és . kerámiaplasztikában.1764-ben új korszak kezdődött a gyárban, melyben a francia ízlés volt irányadó. A művészi vezetés M. V. A.cier (1736—1795) kezében volt. E korszakban mindinkább a klasszicizáló ízlés erősödik fel. Acier 1780-bán történt lemondása után hanyatlás állt be Meissenben. Megpróbáltak az olcsóbb tömegtermelésre átállni, 1814- től például a kézi festés helyett rézmetszetes levonóképeket alkalmaznak. 1833- ban megkezdődik itt is a historizmus korszaka, először a rokokó stílust újítják meg. A század végén a szecesszió itt is tért hódít, majd századunk húszas éveiben jelentkeznek az új stílustörekvések képviselői. Jelenleg a gyár részben újra barokkos formákat gyárt gazdagon aranyozott, kézi festésű mintáikkal, részben a legújabb művészi kísérletezéseiknek hódol. 1916-ban Meissenben por- celánmúzéum nyílt meg, ahol a modelleket őrzik. A 45 000 dárabos . gyűjtemény nemcsak páratlan látnivaló, hanem az üzem mintakollekciója is, ahol a legújabb alkotások is megtalálhatók. Brestyánszky Ilona
