Somogyi Néplap, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
1987. június 20., szombat Somogyi Néplap . IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Karinthy Frigyes 100 éve Száz éve született, 1887. június 24-én vagy 25-én. Az egyik forrás ezt, a másik azt adja meg dátumul. A száz év azonban így is, úgy is megvan S micsoda száz év. Benne két világháború, az emberiség robbanás-szerű szaporodása és fejlődése. S benne Karinthy. Elsősorban nekünk magyaroknak az, aki. Meghatározó jelenség, de a világ irodalom- és filmművészetében is gyakorta fel-feltűnik egy-egy téma, amire mi azt mondjuk: ezt ő, Karinthy Frigyes találta ki és írta meg. S mennyivel jobban! Ö volt Karinthy. S ráadásul egy másik Karinthy, a Ferenc apja. önmagában ez is elég érdem a hallhatatlanságra, de „Gyermekkori napló"-jának írásától, tehát a századvég utolsó éveitől, 1938. augusztus 29-ig, halála napjáig mennyi emlékezetes, maradandó művet alkotott! Aki újságokba ír, az újságíró. Állítólag! Az érettségi után egy évvel „Az Újság" munkatársa, Kosztolányival életre szóló barátsága itt kezdődik. S megindul karcolatainak, humoreszkjeinek áradata, rövidesen nincs olyan fontosabb korabeli újság, ahol írásait ne találnánk. A legnagyobb sikert — az ismeretséget — azonban talán mindmáig legismertebb művének első még vékony kis kötetével aratta. Stílusparódiái, az „így írtok ti” 1912-ben jelent meg először. Babits Mihály írta róla: „Pályájának természetes indulása volt az irodalmi karikatúra. Az irodalom lehetőségei érdekelték: hogyan írnak az írók, és hányféle módon lehet írni ... Paródia-sorozata voltaképpen az irodalom lehetséges formáinak végig- próbálása és leleplezése.” A baráti kör, a hírnév, az irodalom-elemző és beleérző készség a Nyugathoz sodorja, és szükségképpen eredeti írói alkotásokra ösztönzi. Ircdalomcentrikusságát emlegeti mindenki a pályaindulás első felívelő szakasza kapcsán, pedig kíváncsisása a világ dolgai iránt nagyobb erejű és hőfokú volt annál, hogy megmaradhasson az ezoterikus szépirodalom korlátái között. A világ, a társadalom, az élet nem olyan voU az első világháború előtt és alatt, hogy megmaradhatott . volna az irodalom, mint téma az egyetlen alkotói vonulatnak egy ilyen egyetemes érdeklődésű és szenvedélyi írónál. Filozófiája, a matematikai fegyel- mezettségű logika sem válik életidegenné egy pillanatra sem. Ontja az írásokat. A kis lélegzetű hírlapi tárca, karcolat, humoreszk — leginkább ezekből — jelennek meg kötetei. Az ország egyik legnépszerűbb írója, még akkor is, ha sokan csak humoristának tartják. A háború alatt jelenik meg a „Tanár úr kérem” és az „Utazás Fa- remidoba". S 1919-ben mutatják be „Holnap reggel” című drámáját is. A háború még viharos eseményei, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, fehérterror egyébként megriasztják, fél a politikától. Újra házasodik. Mint minden nagy alkotónak neki is legendák kísérik életét, első felesége Judik Etel úgy szökik meg vele Berlinbe, második felesége Böhm Aranka, ő is férjét hagyja ott Karinthy kedvéért. Ez a házasság is viharos, mint ahogy tulajdonképpen az Karinthy Frigyes egész élete. Fantasztikus termelékenység, milliónyi megjelenés — és állandó anyagi Karinthy Frigyes MÉNÉ, TEKEL Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt: Versben mondom, hogy jobban megjegyezd. Szívedbevésem és jüledberágom: Rossz volt embernek lenned a világon E korban, melynek mérlege hamis, S megcsal holnap, mert \megcsalt tegnap is. Délben az ember megkísértetett, Az éjben sírtak a kísértetek. Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét. De a gyilkost megint hősnek nevezték. A férfi vért ivott s a nő velőt, Künt a költő bőgött a bolt előtt. Halottra adtak selymet és brokátot, Az élő rongyos volt és vért okádott. Virággal hintették a isíri vermet, Az élő künt a hó alatt didergett. Hangos szóval esküdtek ia koporsón, Az élő halkan jajgatott a borsón. Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva, Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva. De szembeköpte mesterét a hitvány Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány. Hajók rohantak égő tűzveszélyben, A ringyók cifra rongya szállt a szélben. De a legszebb és a legékesebb Szemétdombon rohadt el, mint az eb. Most hát kezem tördelve, sírva kérlek, Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg. Tedd most szívedbe és füledbe el — Az értelmét majd megtudod, ha kell. MÉNÉ TEKEL —ha érted, vagy nem érted, Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted. Egykor sötétben elmondott dalom Mint lángírás, világít a falon. Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek, De élni fognak, hogyha én nem élek S lesznek, ha nem leszek. gondok. A polgári lét bo- hémnyomorúságú pereme. A Horthy-korszak első éveire esik a „Hőköm színház” és a „Capillária” megjelenése — de szinte minden évben több gyűjteményes kötete jelenik meg ekkor, hiszen hírlapi írásainak gyűjteményére még a gazdasági válság éveiben is van piac. Úgyhogy 1928-ban az Athenaeum Kiadó tíz kötetben kiadja munkáit. Ekkoriban jelenik meg „Kötéltánc” című regénye, a „Nevető dekameron” és a „Ki kérdezett?” című esszékötete is. Nem mindenki tudatosítja: jó költő volt. Igazából kevés verset írt. De van köztük néhány maradandó. A „Vérmező 795 május”, az „Előszó”, a „Méné, Tekel...”, „A gyermek mostanában nyugtalan” — s mindenki folytathatja még a sort a maga kedvencével — egy filozofikus alkatú, kicsit depressziós, de mélyen megrendítő lírikust mutatnak. Olyat, amilyenné a harmincas évek elejétől az egész alkotó vált, fejlődött, alakult. Természetes ítélőerő, józan gondolkodásmód jellemezte, hatalmas műveltséganyag határozta beleélőelemző ,erő — hát hogyha látta volna, hogy a világ merre rohan. S mindedhez személyi bajok. Betegségek, közeli barátok halála. 1936- ra bizonyosra válik: agyda- ganata van. Sor került az Oli- vecrona-műtétre. (Merthogy szeretjük azt hinni, hogy ami nekünk világra szól, abból azért valami keveset a világ is tudomást szerez!) Még az agyműtét előtt írta, de csak utána jelenik meg 1937-ben a „Mennyei Riport” című regénye egyidőben a betegség-operáció támavi- lágát feldolgozó „Utazás a koponyám körül” című munkával. Még egy évet élt. Siófokon halt meg, agyvérzésben. Szeptember 1-én temették. A gyászbeszédet Móricz Zsigmorvd tartotta. Ennek a viharos 100 évnek, az ellentmondások korának volt ellentmondásos nagyja. Egész életében arra készült, hogy a kis rövid karcolatok, gondolat-szilánkok után megírja a nagy összefoglalást, a kor nagy szellemi enciklopédiáját. E száz év — címszavakba gyűjtött — filozófiai, etikai, esztétikai foglalatát. Ehelyett küldött nekünk még egy palackba zárt üzenetet: „Itt vagyok, az E! hagyatottság Harmincadik ' Szélességi, a Szégyen Századik Hosszúsági 1 S a fogatösszeszorító Dac ' Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken / És Kíváncsi Vagvok, lehet-e még jutni előbbre.”. Szalontay Mihály TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL Jókedvű voltam, mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk azAnd- rássy-útnák. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett és megengedte, hogy szeressem. A fiatalemberrel a Duna- parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem é^zre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodó- hajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc-, vagy csak tizenhétéves talán ... még haboztam, nem mertem elhinni ... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyHálás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta; ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben ... A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam: — Kérlek ... várj rám ... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel .. . És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult, s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észre- vétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet. .. amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem . .. Nehéz, szorongó izgalom volt ez. —■ Hát... nem látsz ... — mondtam végre halkan. — De igen, — mondta, de nem fordult felém. Zavartan hallgattam. Aztán elszégyeltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolcéves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem. — Azonnal megismertelek — mondtam hangosan — amint elmentél mellettem. — Tudom, — mondta. — Hát miért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám? Nem felelt. Ideges lettem. — Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme ... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd "elmagyarázom neked. „ Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... De hát miért nem nézel rám?... Nézd, bajuszom van ... Huszonhatéves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám? Nem felelt. A szája keserűen összéhúzódott. — Eh!. .. — mondtam. — Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már ... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog ... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na. mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt! Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán megint elfordult. — .Sokat beszélsz, — mondta szárazon. Megsértődtem. — Ö! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad ... és én azóta sokat láttam .. . és sokat tapasztaltam... te gyerek vagy ... mit tudod te... Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan motyogtam, és halkan és zavartan felemeltein a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam: — ... Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam ... de igazán nem lehetett ... Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám. — Hol a repülőgép? — kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: — Hát... mit tegyek ... feltalálták ... Farman ... a Wright-testvérek ... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták ... egész jó, aránylag ... lehet vele repülni... — Látom, — mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. — Hol az Északisark? Lesütöttem a szemem: — Valami Peary elérte ... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam.... — Úgy. — mondta. Aztán: — Hol a büszke és szabad Magyarország? — Kérték alássan ... igazán furcsa vagy ... dolgozunk rajta ... én is ... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell. Hadarni ikezdtem: — De látod .:. azért én igyekeztem...., hogy legyen valami abból... amit neked megígértem ... írtam ám ... Elég jó dolgokat írtam ... Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat... a nevem ismerik ... jónevű vagyok ... ahogy te akartad ... és az emberek eléggé tisztelnék ... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad ... nézd csak ... itt van egy ... elég jó ... Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki. — Nézd csak ... elég jó ... Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána. — Igen, láttam már, — mondta kurtán. — Elég jó. Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé. — Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? Elpirultam. — Hát kérlek ... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni ... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész ... aztán rájöttem, hogy ez nem is megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele ... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta ... és tetszett ... és azóta jobban fizetnek ... Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem és nyugtalankodni kezdtem. — Kérlek... — mondtam — jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó. ennek örülni fogsz. Nagyon szép asz- szony ... értékes, nagyszerű nő ... látod ... és én meghódítottam ... szeret en gém... Látod... vagyok valaki .. . ahogy te akartad ... Most rám nézett és a szemében végtelen gúny volt. — Meghódítottad, — mondta. — Ugyan! Ú, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, es szerelmesen körülcsavarta ... Miért nem jön ide a íeleseged ? összehúztam a szemem. — Ostoba vagy, — mondtam. — Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életei. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját. — Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem ... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam ... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni... El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ö lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg... Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni: — Hová mész ? Maradj... — suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még. távolról: — Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik. .. írd meg ezt a találkozást ... és írd meg nekik, hogy hagytalak el és hogy tűntem el, beléolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé ... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. A feleségem türelmetlen lett. — Ki volt ez a fiatalember? — kérdezte. — Egy régi ismerősöm, — mondtam neki zavartan. — Kedves fiú . .. — Igen, — mondta a feleségem kicsit élesen. — Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlított hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszlott el a görcs. — A téma szép, — mondtam magamban, felvidulva. — Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusam. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel ...” És csak tompán fájt már a seb.
