Somogyi Néplap, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
1987. június 13., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A tanácselnök már ebédelni indult, amikor Rózsa, a titkárnő Kiss Imrét jelentette neki. — Mit akar? Jöjjön egy óra múiva! Ebédelni nekem is kell. — Mondtam — védekezett Rózsa —. de nem tágít. Azt mondja, nagyon sürgős. — Hogy a hétszent séges ... — kezdet volna egy hosszabb káromkodásba az elnök, de aztán, gyorsan abbahagyta. Azzal is telik az idő. Sóhajtva legyintett; ez egyben azt is jelentette Rózsának, hogy beengedheti Kiss Imrét. — Neked meg mi olyan sürgős? — mordult a nagy termetű, magas fiatalemberre, amikor az belépett. — Már ebédelni se hagyjátok az embert? Kiss Imre szabadkozott, hogy ő igazán nem zavarna, de hát olyan ügyben jött, amely nem tűr halasztást. — Jó, jó... — intett a tanácselnök —, hagyjuk. Miről van szó, Imre? — Hát csak arról — mondta Kiss Imre —, hogy a jövő héten, lesz a nagyapámnak. akit szintén Kiss Imrének hívtak, az évfordulója ... A századik... Merthogy éppen száz esztendeje született... — Szép — mondta a tanácselnök —, igazán szép. Gratulálok... De már ne is haragudj, Imre, mi közünk nekünk ehhez? — Mert azt szeretném — mondta Kiss Imre —, ha ezt a nevezetes éévfordulót megünnepelné a község. — Mit? Hogy? Miket beszélsz te itt? Nem értelek. Kiss Imre elmosolyodott, majd újra megismételte az egészet. Hozzátette még azt is, hogy nem nagy ünnepségre gondolt, csak amolyan kisebb műsorra a kultúr- házban és a nagyapja sírjának a megkoszorúzására. — De hát hogy képzeled? — A tanácselnök tanácstalanul bámult Kiss Imrére. — Miént ünnepelné meg a község a nagyapád születésének századik évfordulóját? — Miért? — Kiss Imre elmerengett egy pillanatra, aztán csöndesen, kijelentette: — Mert jó ember volt; dolgos, becsületes. — Nem kétlem — mondta a tanácselnök —, magam is ismertem az öreget. De hát ilyen alapon másoknak is megünnepelhetnénk az évfordulóját. Nem gondolod? — Lehetséges — mondta Kiss Imre —, de azokkal törődjenek az övéik. Én csak azt tudom, hogy a nagyapám igazán megérde- mélme egy kis ünnepséget, — No, álljunk csak meg, Imre! Várj csak... — A tanácselnök eltöprengett. — Voltak valamilyen érdemei a nagyapádnak?. — Milyen érdemekre gondol, elnök elvtárs? — Tudod te azt jól. Valami, ami a köz szempontjából fontos lehetett. — Nem hinném — mondta Kiss Imre —, a nagyapám nem volt politikus ember. Igaz, négy évig harcolt az első világháborúban, fogságba is esett. .. — És hányán még! — sóhajtott a tanácselnök. — No, és utána, a tanácsköztársaságban ? — Nem vett ő részt semmiben — ingatta a fejét Kiss Imre —, csak dolgozott egész életében... De azt aztán nagyon tudott! Ügy kaszálni senki sem kaszált, mint ő, még az intéző is megdicsérte... Ezt megkérdezheti az apámtól. Gyerekként ő szedett markot neki... mondta a tanácselnök —, de hát mások is tudtak kaszálni. — A jószághoz is nagyon éntett — mondta Kiss Imre —, és meg lehetett nézni, milyen rendet tartott a portáján. Már túl volt a nyolcvanon, de nem restéit leha- joUni egy szaümaszálért.. . — Ide figyelj, Imre — mondta bosszúsan a tanácselnök —, ,én ezeket nem vonóim kétségbe! De éntsd meg: ez nem ok arra, hogy megünnepeljük .. . Dicséretes, hogy te, az unokája, ezt alkarod, de lásd be: lehetetlen. Ahhoz több kéne... Még jó, hogy utcát nem akarsz elnevezetetni róla. — Pedig"éppen lehetne — mondta Kiss Imre. — Ott van, teszem azt, a Citromfa utca. Még a környéken sincs citromfa! Nem inkább megilletné az a nagyapámat? — No, jól van, Imre — mondta a tanácselnök —, fejezzük be! És verd ki a fejedből ezt a gondolatot. Emlékezzetek meg családon belül a nagyapádról, mert megérdemli. Csakugyan kedves, jó ember volt az öreg. — Nem lehetne mégis? Esetleg ha a tanácsülésen is megemlítené az elnök elvtárs. — Ezt? Te nem vagy észnél! — A tanácselnök dühösen cigarettára gyújtott, majd két gyors szippantás után ezt mondta: — De tudod mit? Jól van; megemlítem. Meg én .. . Ne mondd, hogy ebben csak önhatalmúlag akarok dönteni. Kiss Irr.re köszönte, elégedetten távozott. A tanácselnök meg kissé megcsappant étvággyal indult haza ebédelni. „Még ilyet — gondolta —, ennek a Kiss Imrének nincs ki a négy kereke. Meg kellene vizsgáltatni ...” De azért a következő ta-* nácsülésen szavának állt, és megemlítette a javaslatot. Már pusztán az érdekesség kedvéért is. — Ez képtelenség! — ki áltott föl Kovács Péter nyu- galmazottt tanár. — Ügy látszik, ennek a Kiss Imrének máig nem nőtt be a feje lágya. Emlékszem, már az iskolában is voltak bolond ötletei, de ez most mind közül a legbolondabb. Hogy képzelte? Ha megünnepelnénk a nagyapja centenáriumát, akkor mások is jönnének ilyen kérésekkel. És azokat is teljesíteni kéne ... Nem vitatom, hogy rendes, dolgos, becsületes ember volt az öreg Kiss Imre, de ez még nem ok az ünnepségre. — Na, no... — mondta Szájártó Kálmán —, azért nem ilyen egyértelmű ez az egész. Hát kit ünnepeljünk, ha nem azt aki becsületesen élt és dolgozott? Elismerem persze, hogy nem úgy, mint a nagyokat, de azért néha azokra is kéne gondolni, akik a maguk egyszerűségében tették, aprót tenniük keltett. — De hát ez még nem érdem — mondta a tanácselnök —, hanem kötelesség. Az öreg Kiss a kötelességét teljesítette, de annál nem t öbbet... — Sokszor ez is lehet érdem — vitatkozott Szíjártó —; hiszen nézz csak körül: hányán fogják meg a munka könnyebb védelmét vagy még azt sem. Hányán lébe- colmak, kupeckednék, mindig csak a maguk hasznát lesve? Ezekkel szemben, bizony, példa lehet az öreg Kiss, aki végigdolgozta az életét, és kötve hiszem, hogy egyszer is kapott volna érte egy köszönömöt. A tanácsülés elhúzódott; JANUSZ OSEKA Szerencsétlen fi ói ás — Jó, jó, elhiszem — Tóth-Máthé Miklós EMLÉKERDÖ ki így, ki úgy foglalt állást az ügyben, s az elnök érezte, hogy itt most önmagukat is megmérik az emberek. Hiszen még ő is eltöprengett, hogy vajon az unokája, ha egyszer majd ... — Akkor hát mi legyen? — tette föl jó idő múltán a kérdést. — Csináljunk ünnepséget vagy ne? Csönd lett. Az emberek tudták, ha igennel szavaznak, akkor nincs megállás; jöhet a többi. Kovács, Nagy, Szabó... és mindazok, akik jó emléket, magasan szárba szűköt vetemónyeztek el a hozzátartozóikban. S ekkor felállt Csamói Véndel, a kultúrház igazgatója. — Ügy tudom — mondta —, hogy egy díszkutat akar a tanács a kultúrház előtti parkban. Ne az legyen ott, hanem egy szobor! — Szobor? — nézett rá a tanácselnök. — Milyen szobor? — Az ismeretlen dolgozó szobra — mondta Csarnói. — Ahogy lehet az ismeretlen katonának, úgy legyen az ismeretlen dolgozónak is. Így nem csupán az öregnek, hanem a többi hozzá hasonlónak is emléket állítanánk. — Szép gondolat—mondta a tanácselnök —, nagyon szép ... Csak egy a bökkenő, Csarnói elvtárs, hogy kivihetetlen. Nincs rá pénz. A díszkútra sem. A mai nehéz gazdasági viszonyok között örülünk, ha a parkot rendben tudjuk tartani ... De azért -valami mégis lehetséges ... Egy emlékfa! Ahhoz mit szólnának az elvtársak? — Nekem tetszik az ötlet — mondta Szíjártó Kálmán —, talán még jobb is a szobornál. Egyszerűségében jelképesebb... Fiúmé. Vén Emi] festménye KERÉK IMRE Irodalmi epigrammák Objektív kritika ö objektív, úgymond, ámde kilátszik a lóláb: soraiból sütnek pőre, vad indulatok, mert úgy érzi, hogy őt oélozita meg egy epigrammád, s most csak azon van, hogyan nyomja fejed víz alá. Az emlékfát egyhangúlag megszavazták a tanácstagok, és Kiss Imre századik születésnapján el is ültették. A tanácselnök szép beszédben méltatta öreg Kiss Imre és a hozzá hasonlók érdemeit, akiknek emléke már nem csupán szeretteik szívében, de ezentúl a község ültette emlékfában is tovább növekedik. Este díszvacsora volt a kultúrházban, utána báL A vezetőség egy külön asztalnál elénekelte öreg Kiss kedvenc nótáját. • Aztán telt az idő, és a parkban itt is, ott is emlékfák nőtték ki a földből. Mert hiába hangoztatta a tanácselnök, hogy az emlékfa közös, az emberek ebbe nem törődtek bele. Legyen az csak az öreg Kissé, és kapjanak mások is! Ültettek hát a Kovácsok, a Nagyok, a Szabók, és mind a többiek. így lett az emlékfából emlékerdő, ahol vasárnaponként sétálgatni lehet és hallgatni a levelek csöndes neszezését. E eltűnődni a születésen meg a halálon, és azon, ami e kettő között van. Egy remekíróra Sápadt-igyönge, enenvált — szólja, le versed a kortárs, és jogosan: neki minden szösszenitése remekmű. Futószalagon Gyártja futószalagon rossz verseit, ámulatas, hogy ibírja a tempót. S mind megjelenik valahol. Látszat és való * ' Sasként héjj áztatja a szárnyát fönt a magasban, ám tipegő varjút látsz, ha a földre leszáll. Hagyaték Már most gyűjt mindent, sose tudni, milyen muzeális éritek lesz majdan, ami kéziébe került: ócska oipőpertll, s Patyolaltbeli cédula egyiként hirdeti majd: így élt, s íme, a dús hagyaték. SZIRMAY ENDRE LÁTHATATLAN KÖRÖK Bebarangoltam a rengetegeket megúsztam a tajtékos vizeket a vakond buckáin orra buktam zúgó felhőkkel megfutottam fájdalmak kínja némán égetett félmarokkal mertem a végtelent keselyűk röptén láthatatlan körök villognak — itt lent semmi sem örök. Elmondhatom, hogy az én életemben minden balul üt ki. Csupa kudarc és balszerencse. Ha egy gyűlésen felszólalok, azonnal dadogni kezdek, elveszítem gondolatom fonalát, és végeredményben ostobaságot fecsegek. Ha verset írok — valósággal árad belőle a tehetség hiánya. Ha filmforgatókönyvet készítek — hajmeresztő zagy- vaság. A cselekmény fabatkát sem ér, a téma szálai minduntalan elszakadnak, a tartalom — merő badarság, a párbeszédeket — nem lehet kiejteni. Unalmas! Ha kisregényt tákolok össze — tiszta grafománia, két oldalnál többet senki sem képes elolvasni, a kritikusok pedig a hátam mögött összenevetnek. A minap lottóztam, de egyetlen számot sem találtam el. Bánatomban fogtam magam, és csiperkegombát kezdtem termeszteni — de mind rothadt és penészes lett. Nyaralót építettem — elöntötte a talajvíz. Szórakozás céljából beálltam egy magashegyi expedícióba, de már a hegy lábánál szédülési roham fogott el. A kutyakiállításon állítólag fajtiszta ebem még a házőrző kuvaszok csoportjában sem kapott érmet. Mindezt végzetes balszerencsének lehetne tartani, ha nem volna egy adum. Mindenki együttérez velem. Élénk rokonszenvei keltek a környezetem tagjai körében. Becsülnek, tisztelnek, támogatnak, és bátran mondhatom, hogy olyan osztatlan szeretetnek örven- dek, amilyenre még a legszerencsésebb ember sem számíthat. Fordította: Gellért György A Balaton Somogynál. Vörös Ferenc grafikája BAYER BÉLA Érkező Akárha anyaölre, terek meg Hozzád, (ragyavert éjszakából csilllaigsárosan) A virradattal érkezem, csókámyi Helios-sugárral, s elhozom arcodra istenek mosolyát. Pipacsok máglyáin édesült hitemmel őrizem perceid gyöngypergésű rendjét Érkezem, mint kába méh örömkelyheidre, maradni őrödül. Akárha anyaölre, megtérek Hozzád.
