Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

8 Somogyi Néplap 1987. május 1., péntek IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Borbereki Kovács Zoltán kiállításáról • A minap egyik par­kunkon mentem ke­resztül, s azon gondol­koztam, hallottam-e a télen az időjárásjelentésben azt a megállapítást, miszerint a város felett tejfölöspohár- szállingózás van. Ezen medi­tálnom teljesen jogos volt, mert míg átmentem a par­kon, pontosan tizennégy tej­fölöspoharat számoltam meg a sarjadni készülő fűben, s ugyan mi másra gyanakod­hattam volna, mint arra, hogy a poharak a téli csa­padékkal érkeztek, csak ugye akkor nem vettük észre a hullásukat, hiszen a hó is fehér, meg a tejfölöspohár is. Aztán ahogy figyelmemet más, a gyepen heverő tár­gyakra is kiterjesztettem, megelégedéssel állapíthat­tam meg, hogy a télen a hó mellett papírzsebkendő is jócskán „áztatta” földjein­ket, de csikkzivataros idők is jártak. Sőt, az egyik bo­kor tövében egy intimnek mondott halványlila női ru­hadarabot is felfedeztem, de gondolom, ez még egy őszi csapadékfronttal érkezhetett, mert ilyen holmik általában csak gyöngyvirágtól lomb­hullásig szoktak esegetni parkjainkban. Rónaszéken, Erdélyben született, Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán tanult festeni Vaszary Já­nos és Csók István tanítvá­nyaként, Szolnokon kezdett mintázni Aba-Novák Vilmos biztatására, a Római Akadé­mián a freskófestészetet ta­nulmányozta, Párizsban az 1937. évi világkiállítás Grand Prix-jét nyerte el, 1953-ban pedig a Dél-afrikai Unió­ban telepedett le, s ma, nyolcvanévesen, Johannes­burgban él és dolgozik. A művész, aki azóta sem szakádt el hazájától, rend­szeresen résztvevője a Tisz­telet a szülőföldnek című műcsamökbeli bemutató­nak. Pályáján festőként indult, sikeresen, hiszen 1932-ben a Vontatók című képével el­nyerte a Székesfőváros Fes­tészeti Díját. Aba-Novák egyetlen sza­vára mégis a szobrászat felé fordult. Portrékat, munkásfi­Alm aszedő Genius vezette emberpár absztrakt, leegyszerűsített formák jellemezték munkás­ságát. önéletrajzában írja: „mint szobrász, teljesen autodidak­ta vagyok”. Borbereki azon­ban már első munkáiban is „teljes fegyverzetben lép elő”: szinte mindent tudott az anyagról. A műalkotást a mesterség, a kézművesség, az anyag felől közelítette meg. Különleges érzékeny­séggel szobrászkodott. A kő és a fa két legked­vesebb anyaga. (Ifjúkorában kitanulta az asztalosmester­séget, a főiskolára valót asz­talosmunkával szerezte meg.) Amikor aztán a távoli Af­rikába, a „kövek országába” került, érthetően megbővölte őt a sokféle színes anyag. Ezek a kövek és féldrágakö­vek ihlették újabb munkáit. A malachit, a szodalit, az aragonit, a rózsakvarc, a jáspis, a szerpentinit és a verdit finom mintázatait bontotta ki plasztikáiban, s a köveket fémekkel és mű­anyagokkal kombinálta. Hazánkban tizenhét közté­ri szobrát állították fel. Dél- Afrikában és a világ más részein tizenkét szobra hir­deti művészetét. E mostani kiállításán — a Magyar Nemzeti Galériában, a szol­noki Damjanich János Mú­zeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban őr­zött munkáin kívül — szí­nes műtárgyfotók is segíte­nek megismertetni velünk szobrászi életművét. Borbe­reki Kovács Zoltán kiállítá­sát ez év augusztusában a Szolnoki Galériában is be­mutatják. Képeink a művész Vigadó Galéria-beli kiállítá­sán készültek. K. M. gurákat formázott, pályáza­tokat nyert meg, egyebek között a Madách-emlékmű­vel (ennek a terve a kiállí­táson látható). Eleinte realis­ta, az 1940-es évektől ex­presszionista szobrokat alko­tott, majd nonfiguratív, Fésülködő nő Mátyás Ferenc Berzsenyi néz rám Kinyitom ablakom, kertem bioüzem, új verssoromra egy madár beüzen, s mintha folytatni ő akarná dalom, jeladást ád, hogy szebben, szárnyalón. Betér hoznám a babarózsabokor, illatát ontja a jázmin, homlokom ránca kisimul, a Nap vasalója fiatalító melegét rám szórja. Üszik velem a fahaz át a kerten, — beérik-e minden, amit elvetettem, / s versem, amit a madárral kezdtem el, célt ér-e, vagy az aszályban vesztegel? Úgy vélem, naponta Berzsenyi néz rám, okultam-e már a niklai példán, s hasznos mulatsággal töltöm-e időm, vagy béna karral fonnyadok vén ülőn? Gyümölcsfáim, mint szélben a részegek, tántorogva szemlélik a kék eget, mikor borul el, térdre esve várják, az esőfelhők áztató áldását. Föltűzve fürtékszereit a szőlő a kert pünkösd-királyaként tündöklő, kecsegtet, titkos álmát kibeszélve, hány hordó bort át majd a pinecémbe. Ügy élek itt, mint a fű, egyszerűen, sorsom a mályva tükrözi vissza hűen; ha rezzen a táj a Balaton felől, szirma lehull, a porba elmerül. Egy eltéverdt őzike is betoppan, mint az öngyilkos emberiség, riadtan menekülne az ősvadonba vissza, tudja az ember lelke már nem tiszta. Képzelődöm? — Csupa virág a sétány, szivárvány hídján a szívembe sétál a széplány Múzsa, aki már öreg lett, s szerelem helyett hoz egy fonnyadt szedret. Barátok jönnek, borom ízlelgetve feledtetnék, hogy rámborult az este, — s feledteti a kert, munkám gyümölcse, hogy míg ver a szív, reménykedni bölcsebb. ______________________________________________I DARVAS JÓZSEF Orosházi május elseje (Részlet az író Egy parasztcsalád története című regényéből) ... az agrárszocialista mozgalom, minden elméleti tisztázatlanságán túl sajáto­san magyar szellemiségű megmozdulás volt. Még jel­képeiben is az volt! Az orosházi földmunkások 1891. május 1—i tüntetésén piros- fehér-zölddel szegélyezett fe­hér zászló volt az ünnepi szimbólum. De ahogy kicsa­varták kezükből a zászlót, s kardlapokkal fizettek nékik, mikor visszakövetelték — úgy elfojtották sanyarú hét­köznapjaik minden jobbat akaró törekvését is __Pedig sza vaikon keresztül a ma­gyarság legmélyebb, legősibb rétege bért életet. Az 1891-es tüntetéssel azért. is érdemes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak. Kevesen élnek már az ak­kori harcos nemzedékből. Szabó József „kiérdeme­sült” földmunkás, túl a het­venen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május el­sejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatos­kodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sű­rűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyi­vel is elébe menne a halál­nak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és minden­kivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor meg­kértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények ele­vensége jött vissza a sze­meibe, mintha egyszerre tu­datára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen ha-' szontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát: — Hát bíz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenhét éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenhét éve — mondja még egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csó­válja hozzá a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen teddide- teddoda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg erővel. — Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kel­ve lett készen. A lobogó ké­szen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Ügy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá ma­gunk között, és akkor meg­csináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május el­seje, a mi legnagyobb ün­nepünk. Mert akikor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gon­doltuk, ha mán kész a lo­bogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszente­lés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltözünk, bemen­tünk a földmunkás-egylet­be, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek köny- nyes lett a szeme, és csu­dájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra kőiül jött két csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparan­csolták, hogy tüstént vegyük be — de mink meg kijelen­tettük, hogy azt ugyan nem tesszük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé új­ra visszajöttek a szolgabíró utasításával, hogy ha nem vesszük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről, és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk mink befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki,' de visszajöttek, és az utasí­tás alapján elvitték a lobo­gót, az egyletet meg lezár­ták. Az udvar tele volt ün­neplő munkásokkal, akik megbotránkoztak ezen az el­járáson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az ösz- szes jelenlevők is. Útközben nagyon sökan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész utcát. A bizottság bement az épü­letbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlan­dó. A tömeg, amikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépen haza, majd én in- tézkedek, hogy a lobogót ha­marosan megkapják.” De azok erre se tágítottak, ha­nem ilyesféle szavakat vág­tak a fejéhez: *— Zászló nélkül nem me­gyünk, inkább itt döglünk meg... — Az Ördög menjen az ördögbe!... — Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza!... Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem moz­dultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a ta­nyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a for­radalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mind­jobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közü­lünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak leghangosabban. A szolgabí­ró nem mert semmit csi­nálni, csak kuksolt a lefüg­gönyözött ablak mögött. Csendőrnek színét se lehe­tett látni. Ügy két óra táj­ban azután hírül hozta va­laki, hogy a Nagy uccán, az állomás felől egy század ka­tona jön rohamlépésben. Előszón nem akartuk elhin­ni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemso­kára feltűnt az ucca végén a század, ahogy szuronysze­gezve jött felénk. Az elke­seredés tetőfokra hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, min­denki tégladarabokat, görön­gyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a követke­ző pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ab­laka. Mire odaért a katona­ság, nem volt egy ép üveg­tábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembe­szállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A ka­tonák nem is sebesífettak meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséreté­ben három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszo­rongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihaj­tottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen. Utánavágtatott a mellékuccába menekülő em­bereknek is, még a kapuk­ban békésen pipázgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kotródtak be ideje­korán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett meg­tudni, mert senki nem mert jelentkezni. Alttól féllek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek kö­zülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visz- szakaptuk a lobogót és föl­szenteltük. Huff$ poharait Lám, mondtam magam­ban, taz idő múlásával ho­gyan változik az is, hogy mi esin az égből. Mert ugyebár az ismert bibliai legenda szerint az Egyiptomból ki­vonult zsidódnak manna hullott odafentröl a pusztá­ban való ivándorlásuk idején. Ma viszont mannának se hí­re, se hamva, de jobb is, hiszen a magyar soha nem volt mannaevő nép, mi en­nél többre becsülnénk, ha füstölt sódart hozna vala­mely csendes májusi eső. De félre a vágyakkal, ma­radjunk a realitásoknál, ami jelen esetben a tejfölöspo­hár. Persze most néhányan azt mondhatják, honnan veszem, hogy ezek a dolgok a téli csapadékkal hullottak le parkjainkra, köztereinkre? Csakis onnan, hogy más­képpen hogyan kerültek vol­na oda? Valamennyien hallottunk már olyan esetekről, ami­kor például pirosló hó hul­lott. Erre, kérem, tudomá­nyos magyarázat van. A fel­hők déli kerülővel érkeztek. s összetalálkoztak egy for­gószéllel, amely afrikai ho­mokot szippantott fel. Aztán a homok beépült a felhőbe, onnan a hópelyhekbe, s ami­kor Alsórekettyéspuszán le­szállingózott, egyesek azt hitték, hogy itt a világ vé­ge, mert piroslik a hó. Persze a tejfölöspohár jó­val kiterjedtebb, mint a ho­mokszemek, de olyan is volt ám már, amikor a hurrikán halakat szippantott fel a tengerből, s pottyantotta le sok száz kilométerrel arrébb. Szilárd meggyőződésem te­hát, hogy ezek a bizonyos poharak is így kerülhettek légterünkbe. Rakódtak le a tejiparnál, aztán egyszer csak jött a szél, huss, s már re­pültek is a poharak, mint káposztalepkék a meddőhá­nyó felett. Az igaz viszont, hogy a minap láttam valamit. Egyik lakótelepünkön jött a terem­tés koronája, kezében púpos­ra pakolt szemetesvödröt ló­hátra. Csak jött, jött, lezse­ren fütyörészve, hogy ha a szomszédok meglátják, higy- gyék azt, jókedvében hozta le a szemetet a negyedikről, nem pedig azért, mert az asszony kijelentette, hogy ha nem viszi le a szemetet, hát nem készíti el az ebédet a meccsig. Aztán ahogyan ment a műanyag kukák felé, az egyik erőteljesebb lóbá- lástól a vödör tetejéről az útra hullott pont két tejfö­löspohár. No, mondom ma­gamban, hapsikám, most el­végzed a reggeli tornát. Törzshajlítás előre, tejfölös­poharakat megfogni, s visz- sza a vödörre. Emberem azonban — nyilván csak azért, mert a meccsen járt az esze — nem hajolt, ha­nem két jól célzott rúgással belőtte a poharakat a gyep- • sávra. Persze szerintem ebből az esetből, hogy íme, így ke­rül a szemét' közterületeink­re, vétek lenne általánosíta­ni. Ezt annál inkább sem szabad, mert nálunk min­denki tudja, hogy milyen csúnya dolog rondítani a környezetünket. Maradjunk tehát abban, hogy honunkban a szémét az égből Ihull. Aki nem hiszi, járjonutá- na. Baloghy Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom