Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. május 9., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS . . ... Y . . . r SZAPUDI ANDRÁS Szél fúj a Bérek felől, hideg van. Az öregasszony megáll a konyhaajtóban, visszanéz a Berekre, mond valamit, de nem értem. — Mit mondott, néném? Talán nem is azért' beszélit, hogy megértsem, de ha már megkérdeztem, válaszol. — Csak sóhajtozik egész nap — mondja, és elfordítja a fejét. — Kicsodla ? ‘ Ügy néz rám, mint egy ér- tatlen gyerekre. — Kicsoda, kicsoda ... Hát a Berek. — A Berek? — Az hát. A konyhában meleg van, de az öregasszony nem veti le a kabátját, kendőjét, ösz- szekucorodik a sparherd mellett, s csák néz rám rejtelmes szemével. — Lidérc is van — szólal meg egy idő után suttogva, mintha titkot mondana. * * * Aznap reggelre aranyba borult a csitkesövény. Június volt. A fiatal erdész szétterpesztett lábbal állt az udvar közepén, előtte a hokedlin friss vízzel telemert sajtár. Nagy élvezettel locsolta magát," közben a körülötte ide-oda csoszogó Ru- zsicska nénivel beszélgetett. — Furcsa álmom volt néném — villogtatta nedves mosolyát. — Nocsak! — Ravatalon voltam kiterítve. — Ejnye, te bolond — hökkent meg az öregasz- sízony, és bütykös mutatóujjával megfenyegette a férfit. — Vigyázz, még megver az isten az ilyen beszédért! A konyhából kilépett az erdószné, középmagas, arányos termetű, szép asszony. Fél arcát szinte beárnyékolta Bosszú, fekete szempillája. — Mit beszélnek? — Semmi istennek tetszőt — dörmögött az öregasszony. — Azt mondom éppen — hunyorított a férfi —, hogy olyan szép lánnyal .álmodtam az éjszaka, hogy még most is lúdbőrözik tőle a hátam. Brr... — Harsogó nevetésére madárcsapat rebbent föl a csitkesövényről. — No, nézd csak! — mosolygott halványan, az asz- szony, ép kis ideig elnézte a mosakodó férfit. — Megyek — mondta aztán —, fölébredték a gyerekek. — A küszöbön, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megállít, — Benézel apádékhoz? — Egyenesen oda megyek. Egy kis munkára invitálom az öcsémet. — Tiszteltetem őket — mondta az erdészné, és becsukta maiga mögött az ajtót. A férfi fölvette zöldgallé- ras, makkos kisfcabátját, fejébe csapta a fácántollas kalapot és elindult. A ház, ahová igyekezett, mindössze három kilométerrel odébb, a hercegi erdő túlsó végében votlt. Erdész lakott ott is: az apja. Az irtásiban haladt fölfelé, a betyárcsárdáig, majd elkanyarodott a csatorna irányába. A riasztó külsejű csárda láttán a mostohaanyja jutott eszébe, és ettől lelohadt a kedve. Mert igaz, hogy Patkó, a betyár is járt ide valaha mulatni, de legutóbb a mostohaanyja volt benne a koesmáros, . még özvegyasz - szony korában. Akkoriban kezdett inni olyan eszeveszetten az apja. Mindig ott ült az özvegynél, amíg maga is meg nem özvegyült, és a házába vihette azt az asz- szonyt. Azóta érzi ő olyan hosszúnak ezt a három kilométert a két erdészház között. Fújják rám a tüzet, gondolta keserűen, talán mert az arcomra, van írva, hogy nem szenvedhetem a ,jkocsmárosnét”. Vagy a juss miatt? Azért a rongyos tíz hokiért, ami rám és az öcsémre néz majd apám halála után? Talán az is annak az asszonynak kellene? Amikor az udvarra lépett, apja éppen az ólak felől jött nehézkes léptekkel, koszos csizmában, lomposan. — Hát te? — nézett rá véráigas szemmel. Amint közelebb lépett hozzá, megérezte a pálinlkaszagot. — Csak eLjöttem. — Mi a fenét akarsz? — dörmogte kedvetlenül, és a fia előtt lépett be a házba. — Adjon isten! Az öccse szemében öröm villant. Szerették egymást, de mostanában ritkán talál- kozrtallc. Az asszony sárga arccal állt az ablaknál. — Nem nyughatsz, mi?! — nézett rá gyűlölettel. — Eljöttél, hogy megint megkeverd a ... — Nem magához jöttem — szólt a férfi metsző hangon, és megölelte az öccsét. — Az apámhoz meg az öcsémhez benézhetek talán néhanapján... — Hallja, apjuk? — süvített az asszony hangja. — így mer ez beszélni velem! Ide pofátlankodik, rámnéz azzal a kigúvadt szemével, úgy beszél velem, mint valami ringyóval, maga meg tűri. Hát jól van! Nem maradok én itt egy percig sem. Hanem ha jóit akar, az adósságát ... — Kuss! — vicsorított a gazda. — Te pedig — recs- csent a fiára — kotródj innen. Semmi keresnivalód ebben a házban! — Ki akar lökni? — méltatlankodott a férfi. — Hát bántottam én valakit? — Takarodj! — üvöltött az apja, és fölkapta a va- dászpuskáját. A fiatal erdész elsápadt. — Hát így vagyunk — mondta csendesen, és keserű pillantást vetett az asz- szanyra. Énre az, mintha megsebezte volna, fölsikol- tott. — Te haramia, te gyújtogató . .. Apjuk, meggyilkol engem ez az állat! — Oda- viharzott a férjéhez, mindkét kezével belekapaszkodott a fegyverbe. — Kifelé! — rikácsolta eszelősen. A férfi egy lépést tett előre, azután összerogyott. A fegyver még egyet „szóit, és az erdésZház megtelt a lőporfüst szúrós szagával. A kisebbik fiú felüvöl.tött, rohant volna a bátyjához, de apja ütésre emelte a puskát. « * » Az öregember közelebb van már á kilencvenhez, mint a nyocvanhoz, remegő feje folyton „nemet” int. Ha volt bűne, megszenvedett miatta, nincs az a bíró, aki felróhatná neki még egyszer. Csak hát az öregség ... Ez a szüntelen remegés és az az átkozott könnyezés, amikor a lányt, a nagyabbik unokáját meglátja. Miután a lány megszerezte az erdőmérnöki diplomát, öccsével együtt meglátogatta az öreget. — Mégiscsak apánk apja — mondta, és keményen összeszorította az ajkát. Az öregember először a fiú arcába nézett. — Engem keresnek? — kérdezte közönyösen. A lány közelebb lépett hozzá. — Magát — mondta rezzenéstelen arccal. Az öregember egy ideig meredten nézte, azután átmenet nélkül könnyezni kezdett. És könnyezett, amíg el nem mentek. Azóta a lány (már maga is felnőtt gyermekek anyja) amikor csak teheti, meglátogatja. Nem szól hozzá, csak nézi az öregembert, aki olyankor mindig könnyezik. Az erdészné pedig — aki j mindössze két esztendeig volt erdészné — ma is azon töpreng, mivel hívta ki maga ellen a sorsot. Ügy véli. váll ami nagy bűn terheli a lelkét, amiről, maga sem tud, amit csak az égiek tartanak számon. És téli éjszakákon lidércet lát a kent alatt. Paul Almásy fotói A világ egyik legjobb fotósa. Sajtófotói és művészképei egyaránt bejárták a világot. Csakúgy mint ő maga, aki világkörüli utazásokat tett-itesz — felkérésre és hivatásból —, az UNESCO, az ENSZ, a WHO megbízásából készít riport- képeket A Szaharában, Távol-Keleten, az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, az Iráni császárságban, Afrikában, Észak-Európában, a Csendes-óceáni szigeteken. Paul Almásy, azaz Almá- sy Pál budapesti kiállításának is ezt a címet adta: Bejártam a világot. S a Budapest kiállítóterem emeletén rendezett tárlaton valóban jelen volt szinte az egész világ. Saját megjegyzése szerint: „munkásságom végső összegzésben korunk átfogó képét adja.” A sajtófotó és a fotóművész Almásy személyében szerencsésen ötvöződik. A világot objektívjével igazán objektívan adja vissza, de nem hiányzik képeiből az esztétika sem. Valamennyi fotója em- bercentrikus, nemcsak úgy, hogy szinte nincs is olyan felvétele, amelynek ne az ember lenne a főszereplője, de úgy is, hogy az emberi lét szépsége, fájdalma, felemelő és izgalmas pillanatai szólalnak meg képein. Elgondolkoztatóak, magukkal ragadók a világ szenvedéseiről szóló fotók. A nyolcvanegyedik évében járó mester Budapestről indult, s külföldi tanulmányok után 1938-ban telepedett le Franciaországban. Onnan indult mint sajtófotós a háború utáni Európa országaiba — helyzetfelmérésre. Járt az indokínai fronlton, tanulmányozta Dél-Afrikában a faji problémákat. Létrehozta Togo fotóarchívumát. S annyi távoli célpont után 1970— 71-ben fotó-tanulmányúton járt Magyarországon és a környező országokban. Kapcsolata hazájával nem szakadt meg. Almásy Pál, a fáradhatatlan fotós szívesen Oktatja az ifjabb nemzedéket. Tanít Budapesten a Bálint György Újságíró-iskolán és a Nemzetközi Újságíró- szervezet iskolájában. Nagyszerű kézikönyvet szerkesztett Képírás, sajtófotó címmel oktatási célokra. Paul Almásyt kiállítása megnyitásán a Magyar Nép- közitánsaság Csillagrendjével tüntették ki művészi munkásságáért. K. M. Keresztury Dezső Egy keserves költőnek Köpd ki vadul, amit torkodra ád a kétségbeesés, a kin, a vád: a sértett ember béna nyomorát, hogy amit szólsz, csak magánvélemény, hogy nincs kigázolás, hitel, remény, s hamis látszat, ha célt mutat a fény; hited belédvert közhelyek sora, minden egész szétesett, mert hogy a- mit szívsz, nem emlő: méreg-csutora; nem segíthetsz a nyomorultakon, szavad lepörög az üvegfalon, s elsodorja a közönyös folyam. Szántsd meg a tengert s tiéd a gyűrű fénye, megtapsol mind ki korszerű; — de túlél az erdő, túlél a fű. Hartmiit Berlin DÍSSZOHCÍllS ft<lligOk Az ember az üzletben még azt gondolja, hogy pénzéért sikerült valami szépet vennie. Ám otthon kiderül, hogy nincs minden rendben. Ilyenkor legszívesebben lekevernék valakinek egyet. Leginkább a gyártónak. De hát nyugalom emberek! 'Ez az emberi kapcsolatteremtés nem éppen a legfinomabb módja! S ki tudja, lehet, hogy nem is azt a valakit találnánk el haragunkban, akit az a legjobban megillet. A jobb megértéshez nézzünk egy példát! A kligen- thali hangszereknek nagyon jó hírük van. „Szerezzen örömet családjának, házi muzsikáláshoz hangszereink kiválóak” — hirdeti a gyár, részletesen elemezve a csengő zenei minőséget. Arról persze lehetne vitatkozni, hogy a minőségnek kell csengenie vagy esetleg nem volna-e jobb, ha a hangszerek tennék ugyanezt. De erről is szólunk majd. „Különleges, nagy érzékenységű hanglapocskák biztosítják szájharmonikáink varázslatos hangzását, s ezáltal önök bámulatos szépségű muzsika részesei lehetnek" — ígéri a gyártó cég azoknak a vásárlóknak, akik szájharmonikát szeretnének. E szavakon . felbuzdulva Schulze asszony azonnal öt szájharmonikát vásárolt csa- ládjáitak, s azok valóban különleges szépségű muzsikát nyújtottak — meg sem szólaltak. Schulze asszony rögtön megírta a gyártó cégnek a hiányosságokat. Rövidesen választ is kapott, de még milyet. A gyár igazgatója kifejtette ugyanis, hogy nem a gyártó a felelős a hibákért, hanem valószínűleg a kooperációs partnerek, ök szerelték ugyanis össze hibásan a különleges, nagy érzékenységű hanglapocskákat. A ■ saját dolgozóiról határozottan állította, hogy hibás termékeket semmilyen körülmények között nem állítanának elő. Világos minden. Mekkorát csalódik néha az ember! Hiszen azt gondolná, hogy a gyártó cég a felelős a hibás termékekért, de mint kiderült, mégsem! Talán a távolabbi jövőre nézve hasznos lenne, ha a termékeket kibocsátó cég minden darabhoz egy levélkét mellékelne, amelyben ez állna: „A vásárlók figyelmébe! Mi, e termék gyártói, biztosíthatjuk önt, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy csak minőségileg kifogástalan terméket állítsunk elő. De hát, sajnos, meg kell állapítanunk, hogy kooperációs partnereink még nem állnak olyan színvonalon, mint mi. Ezért felhívjuk szíves figyelmét, ha a termék minőségével kapcsolatosan bármiféle probléma felmerülne. bizonyosan a partnereink követték el a hibát (esetleg hibákat). Időt takarít meg, ha nem hozzánk fordul közvetlenül reklamációjával. Egyébként termékünk használatához nagyon sok örömet kívánunk.’1 Egy ilyen levélnek biztosan óriási hatása lenne, s a gyártó cégeket sem zavarnák többé fölöslegesen. Ezáltal a vásárló haragja valóban az igazi bűnöst találná, és segíthetné a kooperációs kapcsolatok elmélyítését is gazdasági életünkben. Mert hiszen ha nem a vásárlónak, akkor kinek az alapvető érdeke ez? Fordította: Szabó Béla
