Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

1987. május 1., péntek Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Wrpw* > v- ;''*X '¥„ v ',fy s#*-» y" Szépen magyarul — szépen emberül Ingázó anyanyelvűnk — Semmi bajom se történhet — szokta mondani. — Nekem nem! Azzal a magától értetődő biztos egyszerűséggel ejtette ezeket a szavakat, amilyen megszokással az ember nap­nap után ugyanazon az úton jár, vagy ahogyan lélegzik. Nem mondta nagyképűen, hanem olyan természetesen, belülről fakadó kényszerű­ségből, mint ahogyan a kar­ját ösztönösen maga elé kap­ta, valahányszor más a kezét emelte rá: — Sémi bajom se történ­het. Nekem nem. Kamaszkorában még maga sem vette észre. Kiszódásá- nak legföljebb annyi jelentő­sége volt, mint mások szájá­ból ennek a frázisnak példá­ul: rossz pénz nem vész el; vagy: csalánba nem üt a ménkő. Hetyke legény volt, aki a falusi mulatozások ci- vódásainak veszélyeivel soha nem törődött. A gyilkos éj­szakai mendemondákat meg se hallotta. Emelt fejjel, tárt karral ment minden jelenség elé, és várakozón fogadott bármit. Miért ne? Ugyan mi a fene történhet?! — Semmi bajom. Nekem nem. így kimondott tulajdon sza­vait akkor vette észre elő­ször, amikor egy farsangos mulatozás után, éjfél múltá­val, a holdvilágtalan sötét­ben egyedül indult haza ház- tűznézőből a falu legszebb lá­nyától, s ahogy a sarki út­jelzőhöz ért, a fölázott föld­ből kipúposodó gyökérben megbotlott, s egy jókorát top­pant előre, hogy egyensúlyát visszanyerje. De alighogy így előrehuppant: iszonyú do­rong zuhant éppen csak any- nyival mögéje, amekkorával a botlás pillanatában na­gyobbat lépett. Majd a do­rong után, melynek nem állt útjába a kiszemelt cél, a ha­talmas, föl nem tartóztatott lendülettől a kiálló gyökér mellé zuhant a legszebb lá­nyért bosszút esküvő vetély- társ. Az alig egyórás vőle­gény azonban egyetlen per­cig se törődött az üggyel. Igen, ha meg nem botlik az alattomos gyökérben, a hu­sáng menthetetlenül őt éri. Véletlen? Az életét mentette meg ez a véletlen? Ilyesmi eszébe se jutott. Félvállról le­rázta, és vissza se fordult a fölre bukott vetélytárs után. A gallérját se gyűrte föl, s így alig hallhatóan maga elé dünnyögte: — Semmi bajom ... Ne­kem nem... Csak amikor túljutott a következő kereszteződésen, csengett vissza a fülébe tu­lajdon szava. Most először. S meg kellett állnia. Mintha óriási súly nehezedne a vál­lára. Röviddel az esküvője előtt, menyasszonya miatt, össze­különbözött a szüleivel. El is kellett jönnie a faluból. Fia­tal asszonyával a városba költözött, asztalosműhelyt nyitott, s a kezdő próbálko­zásban, a kíméletlen ver­seny útvesztőiben a fiatalem­ber alig tudta magát fenn­tartani. Azért mégse esett kétségbe. Pedig elő-előfor- dult, hogy vacsorát se tudott hazavinni apró családjának. De akkor se törtetett, becs­telen dolgokat nem vállalt, s hihetetlen nyugalmából percre se zökkent ki. Ezzel a hittel indult el ha­zulról a világháborúba is. Két nagyobbacska fiút ha­gyott otthon, és fiatal, váran­dós asszonyát. A fronton, az állandó élet­veszély közepette, a halál va­lahogy mindig elkerülte, egy- egy hajszálnyira csupán, de azért megbízható pontosság­gal. Mesébe illő velétlenek történtek vele, míg a bajiar- sak egyre sűrűbb soroltban hullottak mellöle. Oiy.tor, váratlan viharszünetben, ma­ga is elcsodálkozott a szeren­cséjén. Véletlen? Sorozatos véletlenségek? Erezte, hogy ami sorozatos, az nem lehet véletlen. Valami rendeltetés­félét, törvényszerűséget sej­tett az ismétlődő véletlensé­gek mögött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még, de lassan, a helyzetnek meg­felelően, s néha közben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg... Én nem! Végül sikerült kimondania igenlő formában is: — Élnem kell. Nekem él­nem kell! Kell! Mélyebbre ugyan még mindig nem kutatott, vagyis hogy miért kell életben ma­radnia, ami a rendeltetése, csak érezte, hogy kell, élnie kell. S ezzel napirendre tért fölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szelle­mében élt. Soha nem csúszott a földön, aknasivítás elől le nem hajolt, fejét nem kap­kodta a tűzesőben — s végül hazatért. Két fia kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncokat vont a várakozás, a féltés, de most kimondhatat­lanul örült, s ebben az örö­mében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No és egy harmadik, néhány esz­tendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, né­hány hónappal az emlékeze­tes bevonulás után értesítést kapott, hogy harmadik fiúk született, ő örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban, annyi vér után, először ott­hon, az ajtóküszöbön, kis há­za melegében, az elmúlt négy esztendő istentelenségé- ből visszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és titkos kapcsolatot találtak a fehér asztalterítőt cimbáló, ölelő karú aprósággal, s drága ér­telmet nyertek: — Élnem kell. Nem halha­tok meg, én nem. Drága kis­fiam ... így indult a megterített asztal felé, és magasra kap­ta a kisfiút, aki bátortalanul ismerkedett az apjával, arcá­ba csípett és a hajába tépett, aztán összecsapta kicsi tenye­rét. Elvitathatatlanul ő lett a kedvenc. Apja nem engedte el maga mellől egyetlen perc­re sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy sze­rette a forgácsszalagot, mint más gyerek a huszársapkát meg a falovat. Az évek fé- kezhetetlen gyorsasággal fu­tottak. A kisfiú csodálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gyaluval a kezében, győze­delmes hadvezérnek látott. Inasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja et­től kezdve olyan büszkén- egyenesen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se történ­het ... Élnem kell... Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú sze­mében napról napra élesebb parázs csillogott. Boldogan gyalult, igen — de nemcsak gyalulni akart. Persze a fá­tól, az enyvtől, a faragókés- től semmi áron se vált volna meg. Apjától meg különö­sen nem. De már nemcsak szekrényt, asztalt, meg ágyat akart gyalult fából összemér­ni, sem díszes lámpaállványt készíteni — hanem lobogó hajú nőt, gyilkos farkasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, kiáltozó gyereket. Fantáziájában nekivágott a földúlt világnak, s úgy járta be a földkerekség csodáit, mint szobája négy sarkát. Apja aggodalommal figyelte, s nem tudta fiát visszatarta­ni, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élt, a kék ég végtelenségében. Magasra törő álmaiban már nem je­lentett segítséget az öregedő apának, akit megtört a fiá­ért való gond. Elhagyta ma­gát. Kis műhelyét élete fá­radságával bizakodva és győ­zedelmesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki át­vegye, aki folytatná, tovább­élné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem okoztak gondot apjuknak. De hát ez a legki­sebb?... Belülről mélyen fölzokogott, valahányszor gondolataiban eddig ért. A régi szavakat még mormol- gatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell... A felesége azzal ébresztet­te egyszer hajnalban, hogy gyújtsák fel már a villanyt, mert rosszat álmodott, és fél. — Valami nagy szerencsét­lenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meg­halt, előtte ugyanígy érez­tem magam. Ilyesmit álmod­tam akkor is ... Egyikünk meg fog halni... Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába ka­paszkodott. Aki fáradt hittel tűnődött magában: — én, én halnék meg? — Belülről a gyerekkora óta hordott sza­vak tiltakoztak: — én nem; nekem élnem kell! — De ma­kacs hite nyomban meghu­nyászkodott: — ha nem én, akkor hát ő? Nem, nem, le­hetetlen !... — Keserűen mé­regette a kétélű eshetőségei s ez a szorítás nem lazuli többé. Szörnyű rémületben élt, s ha legkisebb fiára né­zett, könnyezett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott, sáros mezs­gyékről járatlan mezők felé akart törni, s láthatatlan, örök szépségeket akart a szemmel látó, kétkezű ember elé formálni, az anyagtalant anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is lát­hassa, aki különben csak az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordította, ámenre oly kevesen merik. Mert az idők rendje, hogy a gyermek fölfelé törjön, előre, az apjától kapott erővel, s az érte nyúló nap­sugár csalhatatlan, tiszta ra­gyogásába vetett hittel. A városi asztalosmű­helyhez nőtt kis csalá­di otthonban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, nekirugaszkodva, semmitől se tartva, ezekkel a szavakkal: — Semmi bajom se történ­het. Nekem nem!... Eszébe jutottak ezek a szavak még egyszer, most is, és így nyújtotta kezét a leg­kisebb fia felé: — Én nem halhatok meg;... Soha nem volt ebben any- nyira biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor el­engedte a fia kezét, tudta, hogy amaz megérti, mit je­lent ez az utolsóul kimondott szó, mely őbenne akar foly­tatódni : Újságaink többször foglal­koztak már az ingázók (in­gások), azaz a lakóhelyükről a munkahelyükre naponta utazók gondjaival. Az uta­zásnak több formája van; ezek alapján szokták megkü­lönböztetni az ingásokat. Kis távolságra kerékpáral is le­het menni, ezt teszik a ca- jos-ok, a bicajosok. őket a motorosok követik, majd a fakaruszos ok (teherautóból személyszállításra átalakí­tott autók; maga a kifejezés a /aszállító autó és az Ika­rus összerántásából keletke­zett) következnek, aztán a buszosok. Mi most — sze­mélyes tapasztalatok alapján — a vonatosokkal foglalko­zunk, az ő jellegzetes szavai­kat mutatjuk be. Az „igazi” nagyvonat (rö­viden: inga) az, amely a cél­állomásra érve, csekély vára­kozás után indul vissza. Per­sze), nemcsak ez az egy vo- natfajta van ..Fekete vonat­nak a hét végén közlekedő, rendszerint távolsági vonatot nevezzük (még akkor is, ha a vagonok színe más). A sö­tét vonat pedig az, amely a végállomásra érve, utas nél­kül indul vissza (persze, leol­tott lámpákkal). A mozdony neve: pofi, gőzbika, még ak­kor is, ha éppen dízel-, vagy villanymozdonyokról van szó. Ha a mozdony a vonat vé­gén van: tolatás vonatról szoktunk beszélni. A dohányzó szakasz neve: bagós, büdös. Amikor a vo­nat valamilyen oknál fogva (például tilos jelzést kap, nem engedik tovább az állo­másról) várakozásra kénysze­rül, akkor ezt mondjuk: meg­fogták. Vagy: „Rákos fogós állomás” (Rákoson sokszor várakozik a vonat.) A forgal­mista palacsintasütővel szokta meneszteni a vonatom kát. A vonat a váltókon tán­col (inkább az ingás táncol a vonat mozgása következté­ben). A csonka vágányok vé­gén van az ütközőbak; az in­gások bikának keresztelték át. Egyes vonatoknak — ter­mészetesen nem hivatalos nevük is van: Zsuzsi-vonat (Debrecen), Hobby-vonat (Nagycenk), Jaszi (a Vámos- györk és Szolnok között köz­lekedő vonat, amely a Jász­ságon megy át), Maxi, Kávé­daráló (kis teljesítményű gőzmozdony vontatja). A kis sebességű, lassan haladó vo­natok pedig megkapták az éppen rájuk nem jellemző expressz elnevezést. Ezek ál­talában minden eperfánál (azaz állomáson és megálló­helyen) megállnak. Ha Bu­dapest Keleti pályaudvarra utazunk, az úgynevezett be­járónál van egy felüljáró, a neve: száz lábú híd (száz lá­ba azért nincs). Érdekes a kalauz-szöveg kifejezés ki­alakulása. Az ingásoknak ugyanis bérletük van, tehát tőlük hiába kéri a kalauz a jegyeket. Így a kalauz-szöveg jelentése: felesleges beszéd. Amikor bevárjuk magunkat a sarokba: az ablak mellett foglalunk helyet. Sok elméncség is' elhangzik az utazás során. Ha szabad hely iránt érdeklődünk, gyakran kaphatjuk a követ­kező válaszokat: Van hely, csak el van foglalva; nincs szabad hely, csak röhej; ér­dekes, hogy a csomagtartó­ban nem ül senki stb. Az utolsó pillanatban érkezőt megnyugtatják: lihegjen csak, hátha hamarabb indu­lunk. Aki naponta utazik! unos- untalan hallja (és használja) a bemutatott szavakat, kife­jezéseket. A gyakori haszná­lattól kissé elkoptak, elcsé­peltekké váltak. Ügy látszik, hogy „ingázó anyanyelvűnk” nem képes az újításra vagy legalább a változatosságra Vagy mi vagyunk némiképp borúlátók? Mizser Lajos Jélcaly Zoltán Régi kezek idézése ’ ' . Visegrád kövei közt Rég elporlandt inas kezek, kik nagy köveket véstetek, sziklába utat ástatok, ó, hogy-hogy el n'em vástatok? Maradt-e bennetek erő, cirógató, dédelgető, ha szerszámot letettetek, s várt otthon asszony és gyerek. Maradt-e gyöngéd mozdulat megáldani az álmukat, vagy szegni kint-vigasztalón új kenyeret az asztalon? Gigászi művetekben itt könnyes szemem gyönyörködik, s tán titeket formáz amott a százesztendős somfabog. ...Kezemet nézem: mily erős! Munkátok néki ismerős, örökségül ezt hagyta rám jó kőfaragó dédapám. — Élnem kell... Hincz Gyula grafikája I k I A HALHATATLAN

Next

/
Oldalképek
Tartalom