Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

1987. május 30., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A könyv ünnepe Évről évre mind kedve­sebb ismerősünkként tér vissza- az ünnepi könyv­hét. Hívogató halmok emelkednek ,a legkülönfé­lébb témájú művekből, mintegy tarra intve a vá­sárlót és a nézelődöt: a könyvtől és attól a szel­lemi tápláléktól, mert ön­magunkat szegényíte- nénk, ha az olvasmányo­kat kiszakítanánk éle­tünkből arra hivatkozva, hogy a napi munka fá­radsága után ugyan ki­nek van kedve olvasni, művelődni... Voltak a könyvnek is nehéz korszakai. A har­mincas évek elején mág­lyák tüze lobbant fel, s a gyújtogatok arra figyel­meztették a világot: csak azt a szellemet tűrik meg, amit a megmaradt, a ve­szélytelennek /hitt olvas­mányok sugallnak. Akkor a szellem legjobbjai vé­dekezésül i könyvek bús­ban a csalfa reménység- tyája mögé húzódtak, ab­bén, hogy védelmet talál­nak a fenyegetett világ­ban. „írok, mit is tehet­nék ...” — sóhajtott fel Radnóti Eklogájában, mert ágyúk dörgése és bombák robbanása köz­ben is megjelentek a nyomtatott művek, isme­rősen békés tájakra hívo­gatva olvasóikat, azt su­gallva nekik, hogy a je­ges telek után fellobban még a nyár. Voltak a könyvnek nagy korszakai is. A hó­dítások kora. A hétközna­pi munkában eldurvult eres kezek nyúltak utána, szerszámnyéltől sebzett tenyerek simogatták bo­rítóját. Akkor már meg­tanultuk. hogy a könyv leginkább nem bástya, nem védekezés, hanem ablak, melyet a világra nyithatunk, hogy beszök­jön rajta a fény, a tudás, az a meghittség és bé­kesség, melyről az írók mindig ás álmodoztak. Aztán társunk lett a könyv, hétköznapi isme­rősünk, magától értetődő természetességgel gyűj­töttük, lakásunk tárgya és dísze lett, barátunk, akit napról napra kö­szönthetünk aki mindig új és <izgalmas híreket mond el, igazi barát; nem önző, hanem a másikat gazdagító. Megtanultuk elválasztani a jót és a gyengébbet, megismertük az írókat, akik jelenlétük­kel még hitelesebb, még szebb ünneppé tették egy- egy könyv megjelenését. Számon tartottuk, melyik kelt hosszabb-rövide bb vándorútra ismerőseink­hez, s amikor visszaérke­zett, úgy köszöntöttük, mint aki hiányzott. A könyvek nem vitat­koznak, csak a kritiku­sok. A könyvek békében sorakoznak egymás mel­lett, szívélyesen köszöntik egymást, mert ők bölcsek, és jól tudják, mindegyi­küknek megvan a szere­pe, a iküldetése az emberi életben. Ezt teljesítik, s közben talán el is moso­lyodnak a szenvedélyes vitákat hallva, melyek mindig azt bizonyítják, hogy a könyv kihívás is, melynek meg kell felel­nünk azáltal, hogy olvas­suk, értékeljük, s elgon­dolkodunk rajta. Most ünnepel a könyv és a könyv ügye. Vára­kozva figyel és bízik ben­nünk, hogy nehezebb idő­szakunkban sem hagyjuk magára, hiszen most is ad, gazdagít, és teljeseb­bé teszi életünket. R. L. „Ez a lény szenved, tehát szeretem" FLÓRA KÖNYVE JÓZSEF ATTILÁRÓL A kötet borítólapján lát­ható fénykép 1937 decem­berében készült. József Attila 1937. de­cember 3-án, halála napján válaszolt arra a levélre, amelyet Flóra két nappal azelőtt küldött Szárszóra. („Szeretném, ha maga is hinni tudna a csodában”) „Kedves Flóra! Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodá­ban. Számomra csak egy csoda lehetséges, és ezt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szere­tem. A többi nem rajtunk múlott 1..” „A temetésére nem men­tem el. Soha addig ilyen szívfájdalom nem ért. Erről nem tudok írni.” Nem tudok betelni az arckép szépségével. Ilyennek képzeltem, képzeltük egyko­ri kamasz József Attila-ra- jongók? Azt hiszem, igen. Mert az unos-untalan idé­zett versszakok mögött min­dig felsejlett egy női arc is, amelyet sosem láttunk, sem életben, sem fotón (teszem azt nyilatkozóként egy Jó­zsef Attila-jubileum alkal­mából valamelyik újság­ban, folyóiratban), amely homályba burkolózott, titok­ba zárkózott. Bár tudtuk, hogy létezik (talán álmod­tunk is róla), s ha a lel­künk mélyén tiszteltük is azért, mert másokkal ellen­tétben nem kívánt részesül­ni a halála után a legna­gyobbak — Petőfi, Ady — mellé sorolt költő „dicsősé­géből”, szerettük volna, ha ez a szép, okos (mert sej­tettük, hogy az) asszony isn megszólalna, s általa köze- JJ lebb juthatnánk a „rejte­lem" megértéséhez. (Ezúttal a versek rejtelmére és nem arra az irodalomtörténeti nézőpontból ' „homályra” gondolok, amely a költő tragédiájának teljes megér­tését még mindig akadá­lyozza.) Ami ped'ig a rossz­indulatú pletykákat, váda­kat illeti, vajon hatottak-e rám (ránk, egykori kamasz József Attila-rajongókra) ezek a szélsőséges megálla­pítások, kerengő mende­mondák? Csak a magam ne­vében állíthatom: mindig úgy éreztem, hogy bármifé­le „irodalmi pletyka” és jóléntesültséget fitogtató cse- vely semmivé „lön” egy ilyen versszak mellett pél­dául: „Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem/ mint csokor van tűzve beléd a mennybolt,/ a napvirág fel­hők, remegő levél közt/ haj­lik az estnek.” Ám, ha nem is valamiféle szenzációéhség csillapítása végett, de szól­nunk kell ezekről a hántá­sokról, rágalmakról, hiszen tulajdonképpen ezeknek kö­szönhetjük, hogy Flóra (Ily- lyés Gyuláné) erőt vett zár­kózottságán, attól való irtó­zásán, hogy legtitkoltabb ér­zelmi élete nyilvánosságra kerüljön, s megírta könyvét (József Attila utolsó hónap­jairól), melyben mellesleg 45 olyan József Attila-levelet is közöl, amelyeket eddig senki sem olvashatott. 1980- ban, a költő születésének 75. évfordulójának hatására kezdett hozzá a nem nyil­vánosságra szánt, hanem a lánya számára leírt doku­mentumok rendezéséhez. Ám — vallja — írása leg­főbb indítéka az, hogy le­törlődjék férjéről a „bé­lyeg”, „amit olyan igazság­talanul ütöttek rá”. Konkré­tan az a vád, hogy Illyés ..elvette” Flórát, a „legutol­só menedéket”, a remény- vesztett, beteg költőtől, s ezzel mintegy elősegítette tragédiáját. A József Attila halálát követő napokban, hetekben elterjedt hiedelmeknek, pletykáknak bizonyára egyik oka a már említett a költő egészségi állapotá­nak javulását illetően, s le­velei tanúsága szerint is a lehető legnagyobb türelmet, megértést, segítőkészséget igényelte a környezetében élőktől. Flóra bízott. Minden levelében az erőt adni, se­gíteni akaró itárs okos, meg­győző mondatait olvashat­juk. „Leveleimben sokkal zárkózottabb, hűvösebb vol­tam, mint a személyes be­szélgetésekben. Igazán „sze­relmes” levelet tán sosem írtam. (A „Múzsa” „költői” stílusú, vagy annak képzelt „szárnyaló” és „egzaltált” levelei nem nekem valók.”) Másutt József Attila egyik szanatóriumi dühkitörését kommentálva, ezt írja: „Én őt ebben az állapotban is megértettem, becsültem, nagy értéknek láttam, olyannak, akiért érdemes áldozatot is hozni.” Ezen a lapon idézi egyik mestere, példaképe, J. M. Guyau francia filozófus költő sza­vait: „Ez a lény szenved, tehát szeretem.” Hogy e kapcsolat mégis úgy fejező­dött be, ahogy befejeződött, nem Flórán, nem Illyés Gyulán, de még József At­tilán sem múlott. Mert, ahogy Domokos Mátyás, a könyv szerkesztője szép utó­szavában kifejti... „Ebben a történetben a Sors jelen­tette magát, méghozzá ab­ban a /kifürkészhetetlen és könyörtelen alakjában, ahogy azt a görög végzet­drámák ábrázolják.” Nézem a fényképet... ö aki irtózott a „Múzsa” sze­reptől, két költőt ihletett al­kotásra; mindkét költő „el­ső látásra” beleszeretett, holott ő sosem tartotta ma­gát szépségesnek, de még átlagon felüli szellemnek sem. Szépségét, átlagon fe­lüli szellemét két olyan fér­fi fedezte fel, akiknek a szavára sokan figyeltek, fi­gyelnek és figyelni fognak e hazában, s talán határa­inkon túl is. Mindketten há­lás szívvel búcsúztak tőle. Az egyik szörnyű pokoljá­rások után, már csak „egyetlen csodában” bízva, a másik a beteljesülést, a családi biztonság melegét köszönve neki egy hosszú, küzdelmes, de sikeres élei után. Mindkettőjüket egy kicsit neki is köszönhetjük. Szapudi András TAKATS GYULA Pannon mediterrán MINT EGYKOR OTT Ragyog a kukorica-csö. A górék arannyal megtömve s mirít kincstárára néz a süldő, unott gőggel röfögve. Szolgáit lesi, hogy sürög a sok nadrág és cifra szoknya, akár ha klasszikus görög idők hízó királya volna. Magyar világnak hőse ő s bár arany a kukorica-cső, de sejteti előre, mint egykor ott, tragédiát takar a sötét bukszus-ág s vér ömlik mad a kőre. ÉSZAKRA TÉVEDT Ledobta levelét, csupán a beért termés ül lilán kopasz ágon, csupasz füge a puha ősz ezüstjibe. Alszik a kőfalak tövén. ■ Madár szedi, meg néha én a kezemre ragadós teje kibuggyan ... Kis kobak hegye ... Északra tévedt... Nagyon árva e vastagon termő világba s csak ül... Mögötte a bazalt aligha sejti azt, amit a füge lát... Kék déli tenger mossa lábát, mint Ytf.szeptember. •Az ünnepi könyvhétre megjelent Takáts Gyula Más távlat cimü könyvéből. Szántó Tibor, a tipográfus Hetvenötödik születésnap­ján életművének háromszáz jeles alkotását sorakoztatja fel a Vigadó Galériában jú­nius 7-ig nyitva tartó tárla­ton Szántó Tibor, az ismert tipográfus. Kötve hihető első kötet CSOKONAI LILI: TIZENHÉT HATTYÚK A könyvheti kínálatnak általában szokott szenzáció­ja is. Nos, az idén minden bizonnyal ezt a dicsőséget Csokonai Lili első kötete szerzi meg, már ama misz­tikus felhang miatt is, amely megjelenése körül ta­pasztalható volt. A misztikum és homály oka pedig nem más, mint az, hogy az önéletrajzi fo- gantatású mű szerint írója 1965-ben született „e nyív- vel tellyes világra”. Tehát akik egy kicsit is ismétlik könyvkiadásunk mechaniz­musát, azok csöppnyi fej­számolás után rájönnek: legrosszabb esetben is mindössze húszévesen írta regényét Csokonai Lili. Tulajdonképpen eddig hi­hető is a dolog, hiszen le­hettünk már tanúi annak, hogy nyiladozó értelmű le­ánykák írogatnak ezt-azt, legföljebb most az a szo­katlan, hogy firkálmányaik- hoz kiadót is találnak. Csakhogy Csokonai Lili ese­tében bonyolítja a helyzetet, hogy enyhén szólva is re­mekművet írt; A minden ízében mai tör­ténetet a XVI. és XVII. szá­zadi hitvitázók stílusában mondja el, végig következe­tesen ragaszkodva a válasz­tott modorhoz. Stílus és mondandó ezáltal új, irodal­munkban eleddig nem ta­pasztalt minőséget nyer. Éppen ez az a mozzanat, amelytől rejtélyes lesz min­den. A kötet ugyanis annyi­ra pontosan, legapróbb rész­letekig kiszámított, és szi­gorú törvények szerint épít­kező, hogy az — joggal bi­zonytalanságot szül az olva­sóban. Ahogy egy-egy uta­lásból kihalljuk, sokan nem hiszik, hogy egyáltalán léte­zik Csokonai Lili. (Magunk is ezek közé tartozunk.) Nem arról van szó, hogy nem tisztelheti meg első megjelenésével éppen az idei könyvhetet a hőn áhí­tott Nagy Magyar Tehetség, ám legyünk mértéktartóak: ennek annyi a valószínűsé­ge, mint — sporthasonlattal élve — annak, hogy vala­melyik járási másodosztályú csapatban játszik jelenleg egy olyan képességű játékos, akit ha azonnal, minden közbülső állomás nélkül a válogatottba tennének, ő ál- mélkodva meghallgatná a Himnuszt, aztán rögvest olyan játékot produkálna, mint mondjuk Détári Lajos legszebb pillanataiban. Tehát. mindezek alapján két dolog között választhat az olvasó. Az egyik: vala­mely jeles írónk megtréfál­ta a szerkesztőket, olvasókat egyaránt, s e hangzatos le­ánynéven adta ki (remek)- művét. Ha így van, egy cseppet sem vesz el a Ti­zenhét hattyúk értékéből. Az író személyét fölösleges találgatni, akik járatosabbak mai irodalmunkban, és a jelen kötetet is elolvassák. úgyis tudnak hol keresgélni. A másik megoldás — és ezt se zárjuk ki —: Csokonai Lili igenis létező leány, ízig-vérig mai huszonéves, csak elképesztő módon te­hetséges. Könyvéből ítélve nehéz sorsú, hányatott éle­tű lányról van szó, aki ten­gernyi baja közepette — nem tudni hol — sajátítot­ta el Pázmány gyönyörű nyelvezetét, és szerzett jár­tasságot a latin nyelvben. Mindenesetre, ha létezik Csokonai Lili, akkor felsó­hajthat a magyar közokta­tás: hiszen sokat szidott módszereivel is lám, cso­dákra képes. Fölsóhajthat irodalmunk is: üstökös ér­kezett literatúránk csillag­ban szegény egére. Mert ha egy húsz év körüli lány olyat ír, mint a Tizenhét hattyúk, várhatjuk, hogy remekművek sorozatával ajándékoz meg bennünket. Egyelőre nem tudjuk, ki is Csokonai Lili. Csak re­méljük, hogy hamarosan „megtud-hattj/uk”. Varga István „homály volt”, s ezt min­den bizonnyal tetézte még Remenyik Zsigmond drámai hangvételű írása a Szép Szó József Attila-emlékszámá- ban, amelyben átkozódva si­ratja el a kor nagy költő­jét. „Átok kísérte életét, kí­sérje hát átok mindenkiét és mindenét, aki és ami az ő életével roncsoló kapcsolat­ba került.” Nos, lássuk a szűkszavú tényeket, melyek valódiságát cáfolhatatlanul bizonyítják az eredeti dokumentumok: a levelek. (Volt több is, de elkallódott a háború alatt, egyiknek, másiknak csak a borítékja maradt meg.) A szerző 1937. február 20-án ismerkedett meg József At­tilával és kilenc hónapig (halálálig) tartott a kapcso­latuk. Ez idő alatt mind­ketten hosszabb ideig vol­tak betegek, hetekig, hóna­pokig alig találkoztak. (Ezért vannak a levelek.) József Attilát júliusban be­tegsége kitörése (kiújulása?) okán barátai a Szieszta sza­natóriumban helyezik el, s itt tölti a nyár többi részét, majd a szeptembert, októbert is. Ez idő alatt leveleznek, illetve Flóra rendszeresen látogatja a beteget, néha a szigorú orvosi tiltás ellené­re is. November 4-én József Jolán társaságában kikíséri a Déli pályaudvarra, ahon­nét elindul a költő Szárszó felé. November 28-án meg­látogatja a Balaton-parti faluban. „Az állomáson várt. Szo­morú volt és hallgatag. Mi­előtt még hozzájuk mentünk volna — hogy kettesben be­szélgessünk — sétáltunk a néptelen, fagyos falusi ut­cán, a jeges, dermesztő szél­viharban.” .. .„Átadott két verset: a Karóval jöttél... és az íme hát megleltem hazámat... címűt kézírás­ban.” A következő látoga­tást december 5-ére tervez­te... Ennyi. Ez idő alatt virág­zott ki a Flóra-költészet, s ez idő alatt döntötte el .ma­gában Flóra, hogy József Attila társa, „menedéke”, fe­lesége lesz. „Végül sikerült józanul, komolyan, okosan megállapodnunk egymással: legyek (leszek) egy személy­ben meghalt édesanyja és hű felesége”. Pedig épp eb­ben az időszakban mutatko­zott a legkevesebb remény

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom