Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4., szombat Somogyi Néplap ........... ....... ......... IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Mezey István rajza Vlagyimir Bogomolov* TAMAN CEY M ihály afféle égime­szelő volt, enyhén előregörbedő test­tartással, nagy la­páttenyérrel. Este­felé, ha végzett az etetéssel, kiült az istálló elé és gom­bos harmonikán muzsikált. Mihály muzsikája szomorú volt, mint a novemberi reg­gel, és az énekek szövegét csak maga értette. Egy idő után a gazdaasszony legki­sebb lánya is dúdolni kezdte ezeket a különös dalokat, s a mai napig sem feledte el őket. Ennek a legkisebb lánynak már az én gyerekkoromban is fehér volt a haja, s ha Mihályról mesélt, a hangja öregesen meg-megreszketett. Pedig abban az időben még nem volt öregasszony. Mi, rosszcsontkölykök Mihály néninek neveztük a háta mögött, mert valahányszor alkalma volt rá, mindig szó­ba hozta a langaléta legényt. A sokszor elmondott történe­tet elvesztettem azóta, csak az ősz végi kukoricasírásra emlékeztető dalokat őriztem meg, amelyeket „Mihály né­ni” az elbeszélés hitele végett szokott volt eldúdolni anyámnak és bárkinek, aki­ben alkalmas szívet sejtett a meghallgatásra. Legutóbb ködös, szeles reggelen indultam hazafelé, s amint a szülőföld fűzfák­kal szegélyezett útjaira ér­tem, a táj megtelt kukorica- sírással ... — Él-e még Mihály néni? — kérdeztem anyámtól. — Él. Hogyne élne. — És Mihály? — Amíg Mihály néni meg­van, Mihály is él — mondot­ta anyám. Estefelé átléptem hozzá. A konyhában ült, varrogatott. óezüst feje meg-megbillent. Elé álltam és dúdolni kezd­tem egy Mihály-dallamot. Fölemelte az arcát, szép őszi mosollyal. — Hát még emlékszel? — Meséljen Mihályról! — kértem. „Az első háború idején ke­rült hozzánk, fogoly orosz katona volt. Apám Limano- vánál maradt, édesanyám nem győzte a lányaival a mezei munkát. Az öcsém akkor még kisfiú volt. Mi­hály örömet hozott a házhoz. Könnyedén végezte a férfi­munkát, jóízűen ette anyám főztjét, és amikor ráért, mu­zsikált a gombos harmoni­kán vagy az öcsémmel ját­szott. A kisgyerek oly erősen ragaszkodott hozzá, mintha apja, vagy idősebb testvére lett volna. Csintalan fiú volt Józsika, s ha anyám már nem győzte feddő szóval, Mihály lépett közbe. Nagy komolyan előkotorta batyu­ját, vállára vette köpenyét, s úgy tett, mintha végleg bú­csúzna a házunktól. Józsi dermedten figyelte. A kony­haajtóban aztán hirtelen megállt, visszanézett, s rá­hunyorított a gyerekre. Ha Józsika jó lesz, mondta, ak­kor ő nem megy Oroszor­szágba. Az öcsém erre mint a héjjá a csibére, csapott le Mihály batyujára. Nem le­szek rossz, ugye édesanyám, jó vagyok én, kiáltozta és csak szorongatta a batyut. SZAPUDI ANDRÁS A langaléta legény A legény elrendezte az aratást, télen részibe vágott fát az erdőn, és énekelt ne­künk mindennap. Az öcsé­met orosz beszédre tanította. Józsika mint említettem, nagy csibész volt, elkényez­tetett, kései gyerek, aki há­rom lány után csöppent a családba. Nem félt az senki­től, semmitől, vad játékokat eszelt ki, nemegyszer került életveszélybe. De ez a Mi­hály, ha baj fenyegette a gyereket — mintha megérez­te volna —, rögtön a közelé­ben termett. Kihúzta a fo­lyóból, csizmástul ugrott utána, lekönyörögte a nyárfa tetejéről, ahol egy lélekve- szelytő ágon ugrándozott, el­gyalogolt utána a harmadik faluba, ahová egyik pajtásá­val szökött, akivel elhatároz­ták, hogy világgá bújdosnak. Egy kora őszi napon az­tán igazán elbúcsúzott Mi­hály. Dunaszerdahelyre vit­ték gyűjtőtáborba azzal, hogy onnét már Oroszor­szágba vezet az útja. Anyám új ruhát rendelt neki a hely­beli szabónál, megajándékoz­ta apám zsebórájával, s mindnyájan megsirattuk, amikor kifordult az utcaaj­tón. Az öcsém vigasztalha­tatlan volt. Bár Mihály a szívére tette a kezét, úgy mondogatta: Békében majd visszajövök és elviszlek ven­dégnek Oroszországba — az öcsém csak ingatta a fejét. S mit tesz isten, még azon az őszön viszontláttuk Mihályt. Csontig lesoványodva, kari­kás szemmel, rongyosan ér­kezett, megkerülve a falut, egyenesen a földünkre. Alig bírt járni a fáradtságtól, Du- naszerdahelyről gyalogolt. Éppen kukoricát törtünk a nővéreimmel, s először majd­nem elfutottunk, úgy megré­mültünk tőle. Csak amikor megszólalt, akkor ismertünk rá. Jaj, mi történt veled?! — siránkoztunk nyomorult ál­lapotán, de igazán megörül­tünk neki. Körülültük a ku­koricahalmot, s ő elmesélte, hogy spanyolbetegségbe esett, és miközben eszmélet­lenül feküdt, ellopták a ru­háját, óráját, mindenét. Sö­tétedéskor, a kertek alatt kí­sértük haza. Józsika ugrált örömében. Másnap anyám elindult a hivatalokba, s ad­dig kilincselt, könyörgött, hordta a hízott kacsáit, amíg Mihály dolgát el nem ren­dezte. Kijárta, hogy nem kellett visszamennie Duna­szerdahelyre, tőlünk egyene­sen hazautazhatott. Évek múltán egy Oroszor­szágból jött asszonnyal üzent anyámnak. Ez az asz- szony elmondta, hogy Mi­hály megnősült, három fia meg egy lánya van, és sok­szor írt nekünk levelet, de választ sohasem kapott. (Egyetlen sora sem érkezett meg.) Később, amikor Jó­zsink megkapta a SAS-behí- vót, azzal vigasztalt bennün­ket, hogy majd odakint át­szökik Mihályhoz. Így aztán, amikor megérkezett az érte­sítés Józsi eltűnéséről, azt hittük, Mihálynál van. Anyám a halála percében is ebben reménykedett. De én akkor már régen tudtam, hogy szegény öcsém örökre elment, s hogy senki, még Mihály sem tudja többé visszahozni. D e azt most is mon­dom, mert erősen hiszem, hogy ha akkor a mi Mihá- lyunk valami mó­don megsejti, hogy Józsi a közelében van, minden más­ként történik. Mert az el­ment volna érte a pokolba is, tudom, s valahogy meg­mentette volna. Mert Mihály erős és ügyes legény volt, langaléta termet, nagy la­pát tenyérrel, s olyan nagyon szerette az öcsémet, mintha az apja, vagy a testvérbátyja lett volna.” Már világosodott, amikor valami mozgolódást vettem észre a házban, majd az aj­tó halk, már megszokottá vált hangon megnyikor- dult... Pawlowski nem az erdő felé indult, hanem pon­tosan párhuzamosan haladt az erdőszéllel. Alig tíz mé­ter távolságra haladt el előt­tem. Jól meg tudtam figyelni kemény, parancsoló arckife­jezését, s bár egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő Pawlowski, magam­ban mégegyszer pontosítot- tam személyleírását: „Ter­mete magas; alakja közepes; haja szőke; homloka széles; orra vastag és egyenes, víz­szintes vonalú cimpákkal; ajka normális, kissé felfelé görbülő; a füle porcos, kicsi és háromszögletű. Különös ismertetőjele nincs.” Erős, fejlett izomzatú, ma­gabiztos férfi. Ez hát Paw­lowski, alias Volkov, Trofi- menko, Gribowski, Kazimi- erz, Iván, Vlagyimir, atyai nevén Georgievics, de az is lehet, hogy Joszifovics. Ezen­kívül még más vezeték- és keresztnevek is feltételezhe­tők ... Kilenc sikeres átdo­bás, négy kitüntetés a néme­tektől ... Feltartóztatása ese­tén rendkívül veszélyes ... Mindenre emlékeztem, ami a nyomozati tájékoztatóban szerepelt. Rendkívül jó lövő, a támadás, az önvédelem minden fogását ismeri, és védeni fogja magát az utol­sókig. No, jó ... Egy pillana­tig sem hittem, hogy köny- nyen megadja magát. ‘Részlet a Negyvennégy augusz­tusában című regényből. Felszerelése hibátlan. Csil­lagos tábori tiszti sapka, sá­torlap, fényes, fekete csövű, ívtáras, világos fából készült ágyú, PPS-típusú géppisz­toly. Kiválasztottam az alkal­mas helyet, fölemelkedtem a csípőig érő alacsony bozó­tosban. A „Schmeisser”-t jobb kézben, a térdemnél ló­gattam, bal kezemben föl­emeltem a „Walter”-emet, és rákiáltottam: — Állj! Ne mozdulj! Egy szempillantás alatt megfordult, dicséretes gyor­sasággal rám fogta a gép­pisztolyát. Mintegy negyven- öt-ötven méter választott el bennünket egymástól. — Maga kicsoda?! Az ira­tokat! — tettem feléje né­hány lépést, s azon igyekez­tem, hogy arcom és hangom megfelelő idegességet és iz­gatottságot tükrözzön. Kérdésem, és az a követelé­sem, hogy mutassa a papír­jait, ebben a helyzetben és ilyen távolságból, ostobának és naivnak hatott — de ép­pen erre törekedtem. Az arcát néztem, de köz­ben láttam, hogy ujját a ra­vaszon tartva nyugodtan rám céloz. Egyáltalán nem sietett. Számára, akinek gép­pisztolya volt, kis játék- ágyúcskámmal valószínűleg bolondnak, zöldfülű kezdő­nek tűnhettem, és élő céltáb­lánál semmivel sem tartha­tott többre. Nagyon magabiztos volt, és gondolom, arról még ál­modni sem mert, hogy ezzel a kis pukkantóval legalább két, de legtöbbször három lyukat is ütök egy feldobott konzervdobozon, s a háború évei alatt már több mint száz ejtőernyős ügynököt fogtam el, olyanokat, akik nagyon jól tudták, hogy elfogásuk esetén mire számíthatnak, s azért az utolsókig elkesere­detten védekeztek. Valószínűleg a másodperc tört részével előztem meg, s a géppisztolysorozatával egy időben zuhantam a bok­rok közé. Hullottak rám a levelek, oldalamon apró, égető csípést éreztem — mégis eltalálhatott! A golyók éppen csak sú­roltak. Kis híján megölt. A bokrok közé zuhanva, hangosan felnyögtem, majd gyors mozdulatokkal vagy tíz méterre balra kúsztam a sűrű mogyoróbokrok mögé. Ekkor váratlan dolog tör­tént. — Fegyvert eldobni!... Kezeket föl! — hallottam a kiáltást. Körülnéztem. Luzs- novot és Fomcsenkót pillan­tottam meg, ahogy géppisz­tolyukat lövésre készen tart­va, mintegy hetven méterre tőlem kiugrottak a bokrok közül. Tehát mégsem alud­tak, csak egyszerűen elfelej­tettek jelt adni. Pawlowski habozás nélkül géppisztolysorozatokkal vála­szolt, azok ketten gyorsan lehúzódtak. Ügy láttam, mintha Fomcsenkót eltalálta volna (vagy csak nekem tűnt úgy), de azonnal el kellett ismernem Pawlowski gyors felfogóképességét. Természetesen most már tudta, hogy lesben álltunk, és gondolom nem akart koc­káztatni — mégis csak egye­dül volt hármunk ellen — s azonnal futásnak eredt. De nem az erdő felé, hanem vissza a bozótosba, ahol a két ide vezényelt katona és köztem kellett elhaladnia. Ezek szerint egy vonalba fo­gunk kerülni, s akkor lövés­ről már szó sem lehet. Azonnal meg kellett állíta­nom! Kidugtam a „Schmeis- ser”-t a bokrok közül, s a térdét megcélozva, elhúztam a ravaszt. Közben a géppisz­toly csövét kicsit elhúztam balról jobbra, majd visszafe­lé. Abban a pillanatban megrándult, mintha látha­tatlan akadályba botlott vol­na, s összeesett a bozótban. Feléje vetettem magam. Ahogy hallomásból meg tud­tam ítélni, körülbelül hu­szonhét-harminc patront lő­hetett ki, és most mindenek­előtt ismét töltenie kellett. A másik oldalról Luzsnov és Fomcsenkó futott, Luzsnov vállán sötét folt terjengett. Nem tévedtem: megsebesült. Én láttam meg először Pawlowskit. A hátán feküdt. Megfeszült arccal, lázas gyorsasággal új tárat igyeke­zett betenni a géppisztolyá­ba. Oda akartam ugrani, már csak méterek választottak el tőle, s akkor megtörtént a legborzalmasabb, amire nem számítottam és amit Paw- lowskitól sem vártam volna: mielőtt elértem volna, gép­pisztolya csövét hirtelen álla alá szorította, és meghúzta a ravaszt... Benjámin László Látomás, 1944 Ember, ló fut tébonyultan, maradéka vert seregnek, sínek az égnek merednek, vas-vércse vijjogva repked, gépágyuk sűrűn vakkannak, emberek, halnak, rokkannak, egy halott: szájában rágatlan kenyérke, más halott: elfutott alóla a lába, térde. Hasoncsúszni kellene, túl-élni szaglászva jó irányt — parázs a föld pereme mind a négy égtáj iránt. Ember, ló fut tébolyultan, maradéka vert seregnek, eledele kóbor ebnek — s mind a tébolyult futásban, okádó felfordulásban, a vasúti töltés mellett, véghetetlen lassúsággal egy paraszt szánt, két ökörrel, fehér hajú, fehér bajszú, maga a pogány öregisten — nem isten: maga az ember! Egy paraszt szánt, két ökörrel, hatalmasan öregen, halhatatlanul. Ö, emberiség, öreg, örök-élő! Szeress meg, mondj fiadnak. Reich Károly rajza Kassák Lajos Ostrom ufón Ne tépd ki galambom csőréből az olajágat ha közeleg rombadült városunk felé acélkék szárnyai alatt hozván a magasban gyógyirt a betegnek, téglát az építéshez hogy takarjuk el, ami volt a véres napokban s aki él még, dobálja le gyászos rongyait mert születőben a való igazság báránya a fiatal lány szive új vágyakkal tele. Fogadd be, vendégeld meg messziről jött galambom ki maga is ivott a fájdalom kútjából s most hírét hozza a lassan pirkadó hajnalnak ami után oly tikkadtan szomjúhoz a szív. O, szép fényesség, még e nap alkonya előtt vezéreld el hozzám békénk ezüst madarát hogy dalolja ki panaszaink bő áradatát nyűgöző álmából ébressze fel az alvót.

Next

/
Oldalképek
Tartalom