Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
1987. április 25., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TAJAK, EMBEREK <■/"■■"' "V? '■•■'<><■• >.J/ A pl 3 i * '• "" ' r / ' ■' ' ' í? f/ ' * ''' ? k Az élet szolgálatában vesztes mivoltukat idegenek látják. Állnak a mentősök az ajtóban, a lélekre kövesedett gyűlöletet nem tudják feloldani. Csendes éjszakánk ígérkezik. Tízkor egy néni, akinek neve már látható betűkkel szerepel az örök listán, aztán csend. Hallgatnak a telefonok, néha a rádiókon befut egy-két budapesti, pécsi szállítás. Mérei József teát főz, Tegzes Sándor rágyújt a pipára. Balikó Mátyás a nagy öregek közé tartozik, hárman, ha vannak az állomáson, akiknek munkakönyvében a kezdő év 1957. Megcsörren a telefon, egy nevetéstől fuldokló hang az után érdeklődik: Jandera doktor bent van? — Éppen most vonult ki — mondja Matyi bácsi, s a szeme sem rebben. Nem az ő feladata, hogy gátat szabjon az ízetlen vicceknek. A mentősök munkájának huszonöt százaléka azonnali mentés. Többségében orvos utasítására szállítanak, jó néhányszor hamis riasztásra vonulnak ki, és sokszor olyankor, amikor bár valódi mentésről van szó, nem az ember fizikumát, hanem a lelkét érte sérelem. Telnek az órák. Tizenegykor jó éjszakát, nyugodt alvást kívánunk egymásnak. Az ápolók — az előírás szerint felöltözve — elnyúlnak a műbőr bevonatú ágyakon, igyekeznek lazítani. Az éjjeli fagy furojsa arabeszke- ket rajzol a betonra, a Mercedes megfarol a kapu előtt. A kék lámpa fénye most kísérteties, nincs sziréna sem. Éjjel egykor üres a város. A. szarkavári bekötőútnál eszméletlen ember fekszik ... A szemünkben még szúrós érzetek, a vérben már dúsul az adrenalin. A váratlan, az esetleges legyőzőkére indulunk, az élet zászlaja alatt. Az üres országút mellett fiatal férfi áll. Trabantja fénye félvakon irányít, s mögötte a betonon, a mozdulatlanság misztériumában a férfi. A szántóföldre vetve szemérmetlenül tárja kerekeit az égnek a tricikli. Fonott virágtartók szóródtak szét, s csak a pillanat képes megfogalmazni a történéseket. A rohamkocsi felszerelése életre kel, küzdelemként az életért. Kondor doktor a súlyosan sérült szabad lélegzését bizto- jsítja, Mérei József infúziót köt be, s a kocsi máris fordul, eloszló árny csupán a gázoló férfi, akinek sápadt arca csupa kérés: ne, ne haljon meg az ember! A bajban lévő nem vádol, nem kér és nem könyörög. Aki jó mentős szeretne lenni, annak meg kell tanulni a történés előtt gondolkodni. A mentés — mint fogalom — átértékelődött a társadalom igénye szerint. Ebbe ma már belefér az, hogy valakitől, választ kapjunk a reggel, elgondolt jó napokra, bogy'valaki segítsen azon a rettenetes magányon, amibe belehajszoljuk magunkat, hogy az, akinek a vigasztalás a szolgálata, a nap minden percében képes legyen életét és gondolatait mások szolgálatába állítani. A védák könyvében írva van: ki új mérget talál, köteles azt mindaddig titokban tartani, míg fel nem fedezi annak ellenmérgét. Ne bántsd hát az embert, míg vigasztalni ne tudnád, s ha erre képességed nincs, fordíts hátat neki! Az emberélet mentése esz- mélés óta az emberiség legnemesebb feladatai közé tartozott. Az Ayur-Veda, a Védák nyolc könyve, melyet a hagyomány szerint maga Brahma int, a legrégibb forrása az embermentés történetének. Az ötezer évvel ezelőtt keletkezett bölcs könyvek csak "egyetlen kérdést tesznek föl: Létezik-e szebb, csodálatosabb és törékenyebb az embernél ? — Egyes a tizenegyesnek! Egyes a tizenegyesnek! — A Mercedes rohamkocsi Kaposvár határában száguld, amikor sürgetően hallatszik a hívás a rádióból. Pár perce, hogy'mentést kértek Kadarkútról. A szolgálatvezető hangja személytelenül adja a parancsot: Forduljanak vissza, a beteg exitált Visszafordulunk. A latin szó az élet végét jelzi. Nincs tovább ... A mentőállomáson csönd fogad. A iszolgálatan lévők így adóznak az ismeretlen embernek. A mentősök számára nincs rosszabb, mint ha az élet mentésére küldött autó dolgavégezetlenül ér vissza. A csönd nem itart soká. Ismét megszólalnak a telefonok. Benedek Tibor szolgálatvezető egészségügyi szakközépiskola után került a mentőkhöz, huszonhárom éves. Most húsz centiméternyire tartja fülétől a telefont, mert a kagylóból nagy hangerővel árad a szitok: maguknak kötelességük, megparancsolom, azonnal jöjjenek, maguk szolgáltatók, majd megmutatom én, hogy azt teszik, amit akarok! A szolgálatvezető arcát pír futja eű,, de a hangján nem érződik sértés okozta harag. Udvarias és határozott. Egy kattanás a válasz; a hívó lecsapja a telefont. Följelenteni, panaszolni, kifogásolni a mentők munkáját minden állampolgárnak joga. Megköszönni kevesen szokták. A következő hívás sürgős esetet jelez. Idős bácsi, rosszullét, zavart magatartás, eszméletvesztés. A riasztás után egy perccel a kapu elé áll Damukos Árpád a Nysával. Lákovics János mentőtiszt és Szabó 11. Gyula ápoló már a „fedélzeten”. A lobogó vörös zászló a sürgősséget jelzi. Sziréna hasít a város megszokott nappali zajába. Villognak előttünk a gépkocsik irányjelzőí, lehúzódnak az út szélére, iszabad urtat engednek a mentőautónak. Áporodott levegőjű szobába lépünk. Az ágyon fekvő férfi szemében nincs fény. Darabos szavakkal adja tudtunkra, hogy halott testvérekkel népesül be a szoba, és panaszkodik, hogy fázik. Gondozási probléma — ez a diagnózis. A megöregedett ember ellátása egyre nagyobb terhet jelent a családnak. Másutt csontsovány, apró öregasszony fekszik tehetetlen beletörődéssel az ágyban. Combnyaktörés. Szótlan kínnal simul teste a mentők karjába, csak a kórház előtt szakad ki belőle egy karcos sóhaj. Kedélyes doktor áll a lépcsőn: Mi van fiúk, május elseje, hogy piros zászlóval jöttök? Csak nem azt akarjátok mondani, hogy ez a combnyaktörés (sürgős eset? De igen, szeretnék mondani a mentők, ám nem teszik. — Kint felejtettük — mormolják, s megemelik az üresen is tizennyolc kilós hordágyat. Bocsánatkérően rávigyorognak a könnyeitől alig látó hozzátartozóra, és óvatosan beviszik a nénit a röntgenbe. Tudom én, aki egyfolytában tar- honyás krumplit eszik, egy idő után nem tudja megkülönböztetni, melyik a krumpli és melyik a tarhonya. Elfásul az ember. Szenvedést lát, de már nem érintheti meg, mert a lelke védekezik. Ami fontos, ami szívbe markoló, azt az idő határozza meg. Az ember embertelenségéből, esendőségéből az lát meg többet, aki fölfedezi. Aki együtt kénytelen élni vele, az valamilyen módon belerokkan. A gyakorló orvos kezdettől fogva látja, vagy megérzi a szenvedés végtelenségét, a mentős viszont tudja: a szenvedés végtelen, s az ő szerepe a vigasztalás. A bajba jutott nem akar uralkodni magán, és nem tud megfelelően viselkedni. Ügy érzi, ahogyan születése, léte egyedi volt, úgy egyedi a szenvedése i£. Ám ők, a mentősök, az orvosok, akik tudják, hogy a tüskéből fakadt virágok egyformák, megelőzni, elodázni nyílásukat nem lehet, azt is tudják, hogy sokszor hiábavaló a szánalom, az önfeláldozás. A mentős, az orvos és mindazok, akik részt vesznek ebben, kicsit mindig belehalnak a történetbe. A történetnek pedig mindig vége van. A mese lezárul, akár további fényben, akár úgy, hogy sötétre válik a világ. A mentősök gyakran az újság gyászjelentései között találják meg a végső választ, s ilyenkor csendesebbre vált a szó közöttük. Tisztelgés ez, a sikertelenség tudomásulvétele. Dr. Szöllösy József makacsul igyekszik elterelni gondolatait a tizenhárom éves kislányról, aki fehér pirulákkal saját maga hívta meg a halált. A rohamkocsiból csak pár perce emelték ki a sápadt arcú, lehunyt szemű testet, az orvosok már megkezdték a harcot az életért. A megyei mentőfőorvos kicsit keserűen gondol arra, milyen jó, hogy éppen a Mercedes kocsi volt szolgálatban. A mentőautó felszerelése, a lélegeztető készülék, az altató gázok, valóságos kis műtővé varázsolhatják a Mercedest. Ezzel a kocsival csak orvos járhat, s a kaposvári mentőállomáson nem sokszor fordul elő, hogy orvos látja el a szolgálatot. Hiányzik az állomásvezető főorvos és két főállású orvos. A fiatal diplomások számára nem túl vonzó ez a munkakör. Klinikusnak lenni nagyobb dicsőség, sokrétűbb feladat, vagy legalábbis a látszat az, hogy a jövő, a kifutás csak a kórházakban lehetséges. így aztán a Mercedes rohamkocsi csak olykor-olykor állhat szolgálatba. Akkor viszont ez száguld lábtöréshez, epegörcsihöz és mérgezéshez egyaránt. Pedig célszerűbb lenne az eset sürgősségéhez mérten indítani... Az emberhiány sajátos szolgálati rendszerhez vezet. A munkaidő huszonnégy órás készenlétet is igényelhet. így hát reggel érkezik, s másnap reggelig marad Tegzes Sándor szolgálatvezető. A csapat: dr. Kondor Károly, aki mellékállásban, havi kilencven órában vállal a mentőknél ügyeletet, Mérei József ápoló és, Pál Lajos gépkocsivezető. A Nysán Tiszperger An- \tal a sofőr. Kihasználva a szabad perceket, vacsorázni indul. — Na — mondja pipája füstje mögül Tegzes Sándor — Tiszperger vacsorázik, jön a sürgős hívás! Még be sem fejezi a mondatot, megszólal a telefon. Szentjakabnál, a Várhegyen lábtörés, ha lehet, UAZ kocsival menjenek, a hó még érintetlen a hegyen. Nincs UAZ. Indul a Nysa. Tiszperger Antal nagyot alakít. A mentőkocsi ide-oda csapódik a horhosban, havon és sárban csúszik, kitámasztunk erősen, két kézzel fogjuk az ajtót. Kihalt a Várhegy, ki is jönne ilyenkor a szőlőskertbe. A lábtöröttnek szerencséje van, hogy kiáltását valaki mégis meghallotta. Százhúsz kiló- nyi tehetelen testet egyensúlyoznak a mentősök a hordágyon, lábuk meg-megcsúszik, s a rémült kiszolgáltatottság szinte burkot von a sérült fölött a levegőben. Fáról a Nysa. A lejtő alján mindannyiunkból kiszakad a sóhaj: sikerült! Késő este van már, a kék lámpa háromszögletű fényeket dob a házak közé. Az első emeleten tárt ajtó vár, a szomszédok lent és fent láthatatlanul figyelnek. A vál- lamig sem ér a férfi, aki a lakás előszobájában összegörnyed. Picike termetű a felesége is, tétován emeli meg a vértől mocskos üvegkorsót — ezzel vágta fejbe az urát. Verekedtek a pici emberek, s már nem bánják, hogy a csatában Klie Ágnes
