Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-03 / 52. szám

1987. március 3., kedd

Somogyi Néplap

5

„Kedvet Marika főnöknő"

Öregek farsangja

_______TV-NÉZŐ

So

kkból is megárt a sok

A siófoki Dózsa György úton, a futballpályával szemben van egy csinos, földszintes épület, amelyben öregek élnek. A neve egy ideig napközi otthon volt, most: idősek klubja, és gondozási központ. 1986-ban létesítette a város. Kezdetben 20 idős nyugdíjas nappali otthona volt, most hetvenen férnek el benne, s közülük tízen az éjszakát is itt töltik. Háromszori étkezést kapnak, egészségügyi ellátásban, testi és lelki gondozásban részesülnek, kellemesen, békésen élik napjaikat. Klub a szó szoros értelmében. Filmvetítéssel, videóval, könyvtárral, újságokkal, s különböző kulturális és szórakoztató programokkal. Itt mindenkinek számon tartják a születésnapját, a nevenapját, s ha otthon, a család elfeledkezik az ünnepről, a gondozónő tapintatosan mentegeti a feledékeny gyermeket, unokát: „a sok munka, tetszik tudni, a rengeteg gond, a tennivaló otthon, a munkahelyen, a kiskertben... szóval a fele- dékenység oka semmi más, csak ez az állandó rohanás”. Igaza van, kedvesem, nyugszik meg az imént még köny- nyeit potyogta tó vattahajú nagymama.

Klub, és mint említettük, gondozói központ is egyben. Az itt tartózkodókon kívül ugyanis sokan vannak még gondozásra szorulók Siófokon, Kilitiben és Törekiben. A kintiek ebédet kapnak, amit vendéglőben fogyasztanak el, illetve éthordóban viszik haza, vagy mások viszik el nekik. Hat főállású, és harmincöt tiszteletdíjas gondozónő foglalkozik az otthonukban élő öregekkel, a klubban kilencen dolgoznak. Valamennyien egészségügyi képesítéssel rendelkeznek és általában érettségizettek. A vezetőnő, Kiss Kálmánná, a gyógypedagógiai főiskola szociális szervezői szakán szerzett diplomát. Tavaly összesen 205 úgynevezett házi gondozottal foglalkoztak, s a szociális étkezők száma átlag 160 volt. A klubban, mely egész évben, vasár- és ünnepnap is nyitva tart, éjszakai szolgálatot is teljesítenek.

Reggel fél hétkor megérkezik az ügyeletes. Öltöztetés, mosdatás, egészségügyi tennivalók, reggeli. Az étkezés eltart fél tízig. Erre az időre megérkeznek a területi gondozónők is, hogy megbeszéljék a napi teendőket. .Közben vérnyomás-, súlymérés, és különféle ügyes-bajos dolgok intézése. Ebéd előtt torna, ebéd után szunyóká- lás, újság- vagy regényolvasás, s különböző tetszés szerint megválasztható programok.

Ma éppen videóznak. Az 523. számú szakmunkásképző intézet egyik oktatója áll a tévé mellett, ő kezeli a vi- deoberendezést. (Az öregek klubja és a szakmunkásképző intézet kapcsolata régóta példaadó.) Az öregek izgatottan fészkelődnek a karosszékekben: róluk szól a film, magukat láthatják a képernyőn. A múlt héten rendezett farsangi jelmezbál mulatságos jelenetei peregnek. Lúdas Matyi elnáspángolja a hájas Döbrögit (a szereplők: egy gondozott és egy gondozó), egy fekete kendős nénike sikamlós népdalokat ad elő fergeteges kacagás közepette, egy másik idős hölgy operett-részleteket énekel (valaha remek hangja lehetett), végül a fő attrakció: a főnöknő bohócszáma.

— Ehhez is kell érteniük?

— Aki öregek között él, sok mindenhez kell értenie — mondja a vezetőnő. — Az úgynevezett gondozás rendkívül sokrétű feladat. A nyugalmas otthon légkörének megteremtésén kívül mindenkivel külön-külön is törődnünk kell. Türelem, emberség, nagy-nagy szeretet az öregek iránt — ez a legfontosabb. Az öregek szeretnek beszélgetni, hosszan, körülményesen adják elő élettörténetüket, kellemes és kellemetlen élményeiket; nem szabad félbeszakítani őket, hallgatni kell tudni, hoszszan, figyelmesen hallgatni... Különböző korú, nemű és műveltségű emberek élnek itt együtt. Igyekszünk úgy válogatni össze az asztaltársaságokat, hogy a hasonló mentalitásúak, érdeklődésűek kerüljenek egymás mellé. Mert a klubban a tagok szabadon járhatnak, kelhetnek, azzal foglalkoznak, amihez kedvük van, csak az étkezésnél van állandó helyük. A gyerekek és az öregek nagyon jól megértik egymást, ezért rendszeresen hívunk gyermek vendégeket, például az Áchim utcai óvodából.

Kitűnő, „egyhúron pendü- lő” kollektíva; akik itt vállaltak munkát, általában olyan munkahelyekről jöttek, ahol több volt a fizetésük. Kiss Kálmánnét mindenki Marikának szólítja, vagy így: Marika főnöknő. 45 éves, ránctalan arcú, csupa kedély és jóindulat. Naponta sokan fölkeresik. Idős, nyugdíjas asszonyok, férfiak, akik nem tagjai a klubnak, de tudják, (mert híre kélt) hogy Marika mindenkit meghallgat, és ami a legfontosabb: segít. Ádándi lány. Egészségügyi szakiskolát végzett, majd munka mellett leérettségizett, s szerzett diplomát. Volt ápolónő Mosdóson, csecsemőgondozó az egykori szülőotthonban, és vezetett bölcsődét is. Szak- dolgozatát az öregekről írta „öregek közt élni” címmel. E munkájában tapasztalatainak csak kis töredékét írta meg.

— Mit fizetnek a gondozottak az ellátásért?

— Ez személyenként, nyugdíjanként változik. AWnek a nyugdíja a 2 490 forintot nem haladja meg, semmit sem fizet. Egyébként a klubtagsági díj havonta 150 forint, a szállásért naponta 20 forintot fizetnek.

A klubtagok nyugdíja kevés. A legmagasabb összeg: 3 569, a legalacsonyabb 2 125 forint. Jövedelem nélküli lakók is vannak, természetesen.

Részlet egy „kérvényből”: „Kedves Marika főnöknő! Ismételten kéréssel" fordulok Önhöz. Ugyanis az az átkozott cipő még mindig szorít, de nagyon ... Kérem legyen szíves kiutalni 10, azaz tíz forintot.”

A legidősebb lakó, a 94 éves Margit néni (Weinberger Jenőné), aki, mint mondja, 60 esztendeje siófoki.

— Ismerős a neve — mondom.

— Hát persze — nevet. — Az amerikai hadügyminiszterre gondol, igaz? Szegény férjemnek nem sok köze volt a hadügyekhez, ő cukrász volt Siófokon. Nem tetszett hallani a hírét? Nagyon jó kis cukrászdánk volt. Egyszer Horthy Miklós bejött a két kamasz fiával, és a gyerekek nem akarták abbahagyni az evést. Üjabb és újabb süteményadagokat kértek. Végül az apjuk megelégelte, s keményen rájuk csör- dített. Az uramat Auschwitz- be vitték. Jó ember volt szegény, és kiváló cukrász.

Az öregek még mindig a farsangi bál eseményeit idézik. Fel-felcsattanó nevetés hallatszik ki a társalgóból.

Szapudi András

Kevés képességeim közül semmiért sem adnám angyali türelmemet, amellyel a legnehezebben nézhető tévéadások előtt is ülni tudok. Legyen az vetélkedő (Soha jobb kor!, Van benne valami, Kapcsoltam stb.) vagy Androméda-törzs, képes vagyok nézni, vagy inkább bámulni, közben pedig igyekszem egész másra gondolni.

Hetek óta sikerül azonban kihozni a sodromból a Tv- híradó száguldó riporterének, Juszt Lászlónak. Sorozatot indított ugyanis Sokkoló címmel. Minden csütörtökön arra vállalkozik, hogy „életszagú” riportokkal elriasszon bennünket a közlekedési balesetektől.

Sok rossz leleménye volt már a televíziónak, ezek közül sokat be is láttak, és ki is küszöböltek, ám ez a híradóbetét bizonyára még hosszú időre elviszi a pálmát. Juszt László tehát sokkolni akar, bevallottan is. A szakmai szempontból legsikerültebb felvételeken éppen szerencsétlenül járt autósokat visznek letakart tepsiben az autóhoz. További zseniális ötletként szolgál még a fentebb célnak nevezett sokkoláshoz, hogy a riporter nem minden él nélkül egy infúzió mellől mondja el az ország lakosságának, hogy a héten soros megyében hány baleset volt (egyébként mióta figyelem ezt a szörnyűséget, állandóan emelkedik azok száma) és a hangnemből azt szűröm le: értetlen autós vagyok én is, mint a többi. Ám ez a balesetelhárító riporteri igyekezet hegyibeszédekkel fűszerezve annyi hatásfokában, mintha valaki azt mondaná: tessék szíves lenni nem karambolozni! Vagy: balesetet szenvedni tilos!

Ez természetesen nem jeÜjabb kötetekkel gazdagodik az idén a képzőművészeti kiadványok sora. Monográfiával köszönti a Képző- művészeti Kiadó az egyik legjelentősebb XX. századi magyar festő és grafikus Uiitz Béla születésének centenáriumát. A magyar akti- vizmus egyik vezéregyéniségének életművét Bajkai Éva mutatja be.

Bár a XIX. századi magyar festészet mestereiről számos publikáció jelent meg, több kiváló képességű festőnkről még mindig keveset tud a közönség. Ezért is lesz hiánypótló kiadvány a Nagy Magyar Mesterek 12. kötete, Ludényi Gabriella Kovács Mihályt bemutató könyve.

lenti azt, hogy nincs nagyon sok indokolatlanul száguldozó autós, ittasan volánhoz ülő vezető, ám nagyon sokan vannak olyanok is, akik nem ilyenek.

Tűnődöm azóta is: mi az a többlet információ, aminek birtokában a fővárpsban azt gondolják, hogy sokkolni kell ezt az országot. Hogy nincs elég bajunk, szükség van még szépen fényképezett karambolokra, áldozatokra. Nem tudom nagyon kitalálni az indítékokat. Innen, ahonnan van szerencsénk nézni országos ügyeinket, úgy látszik: eleget sokkolnak bennünket gazdasági magazinokban, napi hírekben, külön ilyen jellegű szolgáltatásra nincs szükségünk. Természetesen nem jelenti azt, hogy takargassuk a baleseteinket. Bizonyos, hogy nevelő hatása is van egy-egy eset következményeit bemutató filmnek. Valószínű ebből indult ki Juszt László is, amikor tűnődései során a mi kell a magyar népnek kérdésre kitalálta Sokkolóját. Az a tény, hogy hétről hétre növekszik a balesetek száma, viszont bizonyítja: nincs foganatja igyekezetének. Tehát ezek szerint nem érte el a műsor a célját. Senki sem fájlalhatná hát, hogy ha beszüntetnék. Ismerve a megújult Tv-híradó szemléletét, erre lehet is némi reményünk. Jóval jelentéktelenebb ügyben — tudniillik a bevezető képsorok között miért van két földgömb? — már bizonyította a műsor vezetése: kész ésszerű kompromisszumokat kötni a lakossággal. Addig is várom, hogy feltűnjék egyszer Juszt László a szombat délutáni híradóban — amelyet egyedül ural —, és úgy köszöntse a nézőket : kézit sokkolom ...

Varga István

A kortárs alkotókról készülő új kötetek között lesz Gelencsér Éva munkája, amely Frank Frigyest mu- * tatja be. Felidézi az elmúlt évtized első felében még köztünk élt Munlkácsy-díjas, kiváló festőművész pályáját, s életének — műveiben is megörökített — helyszíneit.

Néhány évi szünet után ismét égy ötvösművészről, Bar- ta Éváról adnak ki új kismonográfiát. A festőiként indult művész az -ötvenes években kezdett ékszerkészítéssel foglalkozni. Pályáját, s alkotásait — amelyeket plasztikai és festői erényei tesznek egyedivé, különlegessé — Bodri Ferenc vázol- ja-elemzi.

Új képzőművészeti kiadványok

VÍZIÓK

» i. ii i in ........................

Ű

gy lopták ki magukat a városból, mint ahogy gonosztevők tűnnek el tettük helyéről. Egyik mellékutcából a másikba hajtottak, csikorogtak a kerekek, s közben ijedten tekintettek szét, ki látta őket, mire végre maguk mögött tudták a táblát.

Sötétedett. Az este mind lejjebb szállt és a szembe jövő autó fényei jelezték, nemcsak ők szeretnék, valóban sötétedik.

Ézsiásban még nem oldódott a feszültség, mereven nézte az utat, keze érezte a kormány enyhe rezgését, s magában fohászkodott. Aztán lassan félre fordította fejét: A lány őt nézte, arcán huncut mosoly s kezét nyugtatóan térdére tette.

Most már nem lehet baj, tudta ő is. Most már megóvja őket a sötét. Aztán hirtelen mozdulattal az út szélére sorolt, és lekanyarodott az erdei útra. összeboruló lombok betakarták őket. Az autó fénykörében őzek tűntek fel, átugrottak az úton, s ők egyedül voltak. Ekkorra már teljesen sötét lett, a csillagok fényeit sem lehetett látni a fák koronáitól. Előttük és utánuk vastag, puha, sötétség, így menekültek a semmibe.

Keze feje alatt, hányát feküdt a heverőn és bámulta a menyezetet. Egy vízfolt éktelenkedett felette, beázás nyoma. Piszkos barna volt, szélei halványabbak és gyűrűztek mint vízbe dobott kő nyomán az apró hullámok. Szájában megkeseredett már a bor, de mégis lenyúlt maga mellé és húzott egyet a palackból. Mellényeit, köhögési roham fogta el és undorodva tette arrébb az üveget.

— Hol vagy Grisel, és Votier merre jár... — motyogta maga elé, és a fal felé fordult. Bámulta a fehér doroz- más vakolatot. Az apró pontocskák megelevenedtek, s mint televízió ernyőjén ha hibás a vétel, lassan képpé rendeződtek.

Megint Öt látta. Vele

szemben ült és lehajtott fejjel írt. Aztán felnézett. Tekintetük összekapcsolódott, és a delejes sugár recehártyájába kötött. Oly közel volt hozzá, hogy érezte leheletét, bőre melegét. S ekkor a lány, maga elé kapta a kezét.

— Jaj ne nézz! — kiáltotta. Ügy vélte hallani, hogy visszhangzott az üres szoba, s a látomás szertefoszlott.

— Ellopták ... ellopták... — suttogta maga elé Ézsiás, és részeg könnye végigfolyt arcán. Lehunyta szemét, távolról tompán szűrődtek felé a hangok.

Tisztán kivette a hajóharang kongását, aztán olaszul recsegett a megafon ... Most indulnak Jesolóról, s tudta, hogy a Lidőn fognak kiszállni. Onnan vaporettoval be a Szt. Márk térte, és~ végig a

Canál-grandén, a Rialtó alatt...

Hattyúnyakú feketére lakkozott gondolában himbálóztak. A pántlikás kalapú hajós puhán lépett keskeny peremén, nyikorgóit az evezőlapát, és a vaporetto verte hullámok loccsantak oldalán. Babérág úszott a vízen ... Akkor megfogta kezét, s lassan formálta a szavakat.

— Nézd, itt izzók előtted mint hamvadó zsarátnok, létem fogy mint nyugvó nap sugára. Lelkem dermed, mint hófödte bérc párája. Készülök a percre, ami elválaszt tőled ... Nézlek, s nem hiszem el, múlt idő-e kép ...

Csengettek. Megrázta fejét és befogta fülét. Nem akarta hallani. Nem akart visszatérni. Újra felberregett a csengő, hosszan, erőszakosan. Fel- tápászkodott és kinyitotta az ajtót. Egy alacsony emberke

állt előtte, öltözete furcsa volt. Sárga mentében, zöld nadrágban, fekete kis csizma volt a 'lábán, fején piros sapka. Hóna alatt aktatáskát szorongatott. Fontoskodva ráncolta homlokát, és szemüvegét homlokára tolta, miközben egy névkártyát nyújtott át.

— Pamfi vagyok. Uram, legyen szabad felhívnom becses figyelmét, üzenetszolgálatunkra. Megbízóm a Remete, aki a kincsét dugdos- sa a Kóbor Lovag elől. S ennek következtében, jártamban keltemben...

Ézsiás becsapta az ajtót. Kóvájgó fejjel indult a fürdőszobába és fejét a hidegvíz alá tartotta. Csobogott a víz, hűsítette lüktető homlokát, lassan józanodott. Vastag törölközővel sokáig dörzsölte haját, s a tükörből sápadt, idegen arc nézett vissza rá.

— A fáJc amerre a szem ellát fehérek, tél fagya remeg fonnyadt leveleken. S fent a magas ég ónos tengerén magányos madár kereng,

keresi kedvesét; kit látott még az őszi tájék... Most üres minden, s hideg. Lábnyomát rég belepte dér, s illata elillant mint múló idő, az ifjúság kék egén ... Álmunk véget ért, s jön az ébredés, hétköznapok lábnyomai szürkén koptatják életünk kövét... Emlék a sarok és az útszegély, hatalmas fa az erdő szélén, üres szoba s a dallamok, melyek ha zendülnek, szívem hevesebben dobog...

Megrázta fejét, felvette a polcról a szemöldökceruzát és átlósan, jó vastagon áthúzta a tükröt.

Lassan felöltözött, és elindult. Megnézte a leveles szekrényt,, üresen tátogott. Ugyan ki írhatna neki? Az újságokat rég lemondta. így hát megfogta a kulcsot, és messzire, a játszótér bokrai közé hajította. Becsapottnak, kisemmizettnek érezte magát, és csak a szavakat sajnálta, hogy nem zendülnek többé. Elindult, s egy száraz juharlevelet sodort felé a szél...