Somogyi Néplap, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

1987. február 21., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Oláh János* Férfimodellt felveszünk Újból a törökök, sok képpel Mint általában minden emberben, Gusztiban is többféle én lakozott. Csak­hogy ö az átlaggal ellentét­ben nem arra törekedett, hogy összemossa, kibékítse, hanem, hogy mind jobban elszigetelje egymástól ezeket az éneket. Sokszor úgy érezte, elté­ved közöttük. Visszatérő álmában birkó­zódresszben ült a lecsukott fedelű WC-n, és egymás után szippantotta ki héjukból a nyers tojásokat, valaki várat­lanul rányitotta az ajtót, de akkor már meztelen volt, aktmodell egy rajziskolában, művésznövendékek helyett azonban födetlen fejű, zsíros hajú, vén parasztok állták körül, és arra vártak, hogy elkezdje nekik a misét ce­lebrálni, ő azonban ima he­lyett hangos káromkodásban tört ki... Ennél a mozza­natnál azonban szerencsére sohase jutott tovább, mindig sikerült fölébrednie. Szegény szülők, valami tá­voli tanyavilág bocsáthatta útjára, de erről sose beszélt. A jelennek élt minden por- cikájával, a múltról nem akart tudni, a jövő nem ér­dekelte. A legnagyobb kész­séggel szórta ki emlékezeté­ből akár a tegnap történte­ket, tette kockára a közvet­len holnapot, ha a pillanat­nyi érdeke úgy kívánta. Menekült minden olyan helyzet elől, amelyben élet- körülményei úgy-ahogy el­rendeződhettek, azaz megszi­lárdulhattak volna. Nem fogadta el a sport­állást se, amit birkózóként fölajánlottak neki. Már azok­nak a feladatoknak a gon­dolatától is rosszul lett, amelyek fizetett sportolóként hárultak volna rá. Nem a fizikai képességeivel volt baj. Nem fogtak rajta a csonttörő megpróbáltatások. Mintha nem is izmok, sötét­re cserzett nadrágszíjak, ba­kancsfűzők tartották volna össze a csontjait. A szerep ellen lázadt. Úgy döntött, inkább to­vábbtanul. A teológiát vá­lasztotta. Vallásos környe­zetben nőtt föl, de nem ezért. Itt nem alkalmazták a másutt szokásos megalázó felvételi procedúrát, tehát protekcióra sem volt szük­ség. Nem voltak különleges anyagi igényei, beérte any- nyival, amennyiből a min­dennapi kiadásait fedezni tudta. Ezt a pénzt azonban akár a föld alól is előkerí­tette. Ha az ördöggel kellett volna érte cimborálnia, ak­kor az ördöggel cimborái. Egyelőre azonban elég volt eljátszani a vásárcsarnoki rakodófiú szerepét. A fize­tés, négyórás munka lévén, alacsony volt, de legalább az étkezésre nem volt gond­ja. Tizenkét tojást fogyasz­tott el naponta. Nemrég kezd­te el különleges erősítő ed­zéseit. A tojásokat két részletben fogyasztotta el, hatot délben, a munkaidő kezdetekor, ha­tot estefelé, záráskor, zsebre vágta a zsákmányt és bevo­nult vele a WC-re. Lecsuk­ta az ülőke fedelét, kényel­mesen elhelyezkedett, a bics­kája hegyével két lyukat ütött a kiszemelt áldozaton, egyet fölül, egyet alul, és ki­szippantotta az élvezhető részt. A héjakat összerop- pantotta, és lehúzta a WC- be. Talán sose bukott volna le, hiszen a lopás bele volt kalkulálva a munkabérébe, és mindenki élt vele, ha nem szegül ellen más terü­leteken olyan látványosan a munkahelyi erkölcsöknek, ha nem nézi le a munkatársa­it, nem beszél olyan magos lóról velük. Eleinte megpróbálták ki­utálni, de ez nem sikerült. *A Központi Sajtószolgálat 1986. évi novella- és tárcapályázatá­nak különdíjas alkotása. Guszti jól tűrte a legotrom­bább tréfákat is. A tárgyaláson a bírónő alig bírta leküzdeni a nevet- hetnékjét, amikor a lopás körülményeit firtató kérdé­seire Guszti túlontúl részle­tekbe bocsátkozó válaszait előadta. A peres felek még az okozott kár nagyságában sem tudtak megegyezni. A sértett ötszáz tojást emlege­tett. Guszti szerint hatszáz­hetvenkettő lett volna a pontos adat. A munkahelyéről mennie kellett, de nem volt kétség­beesve. Jóelőre kinézte ma­gának a következő állást. Nem kellett sokat keresgél­nie. Mindennap elment a városi rajziskola előtt, amely­nek kapuján öles betűkkel díszelgett a csábító kiírás: FÉRFIMODELLT FELVE­SZÜNK ! Az irodában egy apró ter­metű, tüskebajszos ember fo­gadta. Guszti könnyedén rándította rá a vállát, levet­kőzik ő minden további nél­kül, akár itt azonnal is, ha megfizetik. A túlfűtött rajzterem para­vánja njögött mégis zavar­ba jött. A teremben jóval több volt a lány, mint a fiú. Va­lószínű azért, mert lánycse­metéiket különös előszere­tettel dugták be a főiskola akváriumába, legalább a megfelelő férj felbukkanásá­nak idejéig, a túlontúl elfog­lalt, befolyásos szülők. Mind csupa tejeskávé illatú, elké­nyeztetett úrilány volt. Az első sort teljesen ők foglal­ták el. Eszük ágában sem volt rajzolni, csak a modellt nézték. Egyikük még a rajz­bakot is megfordította, hátát a támlának döntve olyan hanyagul vetette keresztbe a lábát, hogy a szoknyája combközépig csúszott és ki­látszott alóla a pasztellszínű bugyija. Guszti nem bírta tovább. Leugrott a dobogó­ról, és be a paraván mögé. Odakint fölcsattant a lányok elégedett vihogása. Gyorsan hozzászokott az itteni légkörhöz; ez nem volt egyébként nehéz. A kollegi- nák — az intézet női mo­dellből hármat is alkalma­zott — rajongtak érte. Min­denhová magukkal vitték, édes likőrökkel itatták. Kü­lönösen Juli, a legfiatalabb élvezte a helyzetet, s leg­csiklandósabb titkait is kite­regette. — Képzeljétek, mit csinált velem ma a Zsigovits tanár úr! Még a drapériát sem te­rítette le, úgy lökött oda a dobogóra, avval se törődött, hogy szálka megy a seggem­be — visította szégyentele­in ül. • Az osztályunk kapott egy kitüntetést. Isme­rik milyen az?! Há­romszögletű kis zászlócskán lóg egy kerek fémplakett. Magának is van olyan? Gratulálok! Miért kapta? Ja, hogy magának az jár?!... Értem. Szóval mi is kaptunk egyet. Minden osztálynak volt már, egyedül nekünk nem. Igen ám, de kinek ad­juk? Az utóbbi időben min­denki lelépett, aki csak tu­dott, mert veszteséges lett a vállalat. Csak a díjasok maradtak. Az ösztön- meg a nyugdíjasok. No, meg a sánta Vicákné, mert ő a já­ráshibája miatt mindig lé­péshátrányban van. összeült a hivatali négy­szög: a frissen választott szakszervezeti bizalmi, az osztályvezetőnk meg én. A KISZ most van alakulóban, de a géemká miatt még nem volt idő összehívni a tagságot. — Nagy a mi dilemmánk — kezdte az osztályvezetőnk. — Döntéskényszerbe jutot­tunk, elvtársak! Ilyen már évek óta nem fordult elő a hivatalunkban. íme, itt van­nak előttem az elvárások. Valakit meg kell feleltet­Bori és Ica nem volt ilyen közönséges. Ök távolabb néz­tek. Ha már nem sikerült egy megfelelően bamba fes­tőnövendékhez hozzámenni­ük, Gusztival is beérték vol­na. Komoly ábrázattal latol­gatták a lehetőséget, és meg­próbáltak a művészetről be­szélgetni vele. Guszti azonban Éva után vetette magát. Éva volt ab­ban a megszégyenítő tréfá­ban a fő provokátor. Ez kelthette föl Guszti figyel­mét, s végül egészen bele­lovalta magát e dühödt szen- vedélybé. A lány lelkiismeretlenül játszott vele, úton-útfélen kinevette — mindhiába. A teológián befejeződtek a nyúzott-húzott tanulmányok. Guszti letörten készülődött a püspök úrhoz a búcsúvacso­rára. Hibátlan kölcsönele- ganciában álldogállt, egy sorban a többiekkel, a foga­dószobában. és várta, hogy a püspök úr bemutassa a csa­ládjának. Elakadt a lélegzete, ami­kor a püspök úr lányaként Éva állt előtte, de azért ke­zet csókolt neki, mintha mi sem történt volna. Átfárad­tak az ebédlőbe, és helyet foglaltak a terített asztal kö­rül. Már mindenki az étel fölé hajolt, amikor Guszti váratlanul hátra tolta a szé­két, és fölemelkedett. — A toalett... — nyögte elvörösödve, s szemlátomást csak megjátszotta a zavarát. Éva nézett föl először a tá­nyérjából, s az előszoba fe­lé biccentett. Találkozott a tekintetük. Mindketten érez­ték; valószínűleg utoljára. Guszti kilépett a díszes társaság légköréből. Talán, úgymond, vissza­süllyedt a roskadó tanyavi­lágba disznót hizlalni, libát tömni, mivelhogy manapság ennek van itt a legfőbb ide­je. A sportbarátok szerint valami nyugati nyomorne­gyed tájékán szédült bele egy török vendégmunkás ki­ábrándító szerepkörébe, ami a külsőségeket tekintve — kun bajusz, villogó, fekete szemek — nem is eshetett nehezére. E néhány ványadt találga­tás volt minden, amit hol­létének földerítése érdekében a hajdani cimborák megkoc­káztattak. Nem, a rendőri nyomozás kierőszakolására senki se gondolt. Mindnyá­jan biztosak voltak benne, hogy Gusztinak előbb-utóbb úgyis fel kell bukkannia va­lahol. Hiszen annyi, de any- nyi el nem játszott szerep várja még. Az oszmán birodalom Európában AG K I A ER L A . „Az új jövevények — ír­ják a szerzők — élnek a lehetőséggel; a majdani di­nasztiának és birodalomnak nevet adó Oszmán (1299— 1326) vezetésével sorra fog­lalták el a határmenti ki­sebb bizánci településeket. Egy évtizedes zaklatás után 1326-ban megadja magát az első jelentős város, Bursza, az államalapító fia Orhán_ (1326—1362), itt rendezi be az új állam első székváro­sát.” És ezután már csak újabb területi hódítások, s az ál­lamszervezetben a nagyha­talom megalapozása követ­keznek. 1361-ben kezükbe kerül Drinápoly, amely Edirne néven újabb fővá­rosuk lesz. S innen és a környező területekről indul­nak pusztító hadjáratokra, nyugat felé. Sorra török kézre kerülnek a balkáni államok, Bulgária, Szerbia (rigómezei csata 1389), majd tovább terjeszkednek Gö­rögország, Havasalföld, Mold­va felé, s Magyarország is elesik. De még mindig nincs vége a hódításoknak: 1529- ben Bécset ostromolják, mi­közben a Földközi-tengeren is dúl a háború Velencével. El is hódították a törökök Lepantot, az Égei-tengeri szigetvilágot, s eljutnak Al­gírba, Tuniszba, Egyiptom­ba. S rettegésben tartották Dél-Itálliát, Szicília és Kor­zika partmenti településeit. Ám a törököket is elérte a világhódítók végzete, bi­rodalmuk hanyatlása, terü­letvesztése. Azonban e félévezredet átfogó történelem mögött megannyi kultúrtörténeti; művészeti emlék sorakozik. A könyvben megismedked- hetünk az oszmán állam- szervezet kialakulásával és intézményeivel, viseletűkkel, hétköznapjaikkal és ünne­peikkel. A pazar képanya­got a londoni British Mú­zeum, az osztrák és a pári­zsi Nemzeti Könyvtár, a Louvre, a velencei Nemzeti Könyvtár, a Correr Mú­zeum, a Topkapi Seray Mú­zeum. az^ isztambuli Egyete­mi Könyvtár és számos ma­gyar múzeum és könyvtár anyagából válogatták. Köz­tük gyönyörű korabeli tér­képek, csatajelenetek, város­képek. miniatúrák találha­tók. s különlegesek a vise­letábrázolások, a szőnyegek, a sátorbelsők, kincstárak féltett remekei, kerámiák, fürdők, mecsetek, dzsámik rajzai, fotói. S. E. Mostanság Buda felszaba­dítása s a török kiűzése év­fordulója okán sokat beszé­lünk, olvasunk a hajdani oszmán birodalomról. Köny­vekben, filmekben, képek­ben elevenednek meg a szá­munkra győzelmet hozó, a török uralomnak véget vető csaták. De egyre többet hallunk arról is, hogy a török nem­csak hódított, nemcsak pusz­tított Európában. Másfél év­százados uralma alatt jelen­tős műveket hozott létre — építészetben (fürdők, mecse­tek), irodalomban, a tudo­mányokban, a művészetek­ben. Nyilván ez az emlékezés adta az apropóját a Corvina Kiadónál megjelent Az osz­mán birodalom Európában című munkának, amelynek szerzői, Hegyi Klára és Zi- mányi Vera érdekfeszítően és sok szép reprodukcióval mutatják be az oszmánok múltját, történelmét, hódí­tásait és bukását. Megtudjuk, hogy az osz­mán krónikák szerint mind­össze négyszáz családból álló törzsük oguz-török ere­detű volt, s a mongoloktól üldözve jutottak a XII. szá­zadban Turkesztán sztyep­péiről Kisázsiába. A szel- dzsuk szultán telepítette őket birodalma peremére, Burszától délkeletre, a meg­gyengült Bizánc szomszéd­ságába — s ez kiváló lehe­tőséget nyújtott a terjeszke­désre KITÜNTETÉS nünk nekik. Olyan kollégá­nak kell adnunk a magas kitüntetést, aki fiatal, de legalább öt éve dolgozik a vállalatnál. — Ez csak én lehetek — ugrottam föl izgatottan. — Nem jó — mordult rám a .főnök. — Nő legyen a ki­tüntetett. Barna hajú, kék szemű, 160—170 cm magas, szakszervezeti munkás, vagy nőbizottsági tag. — Akkor én! — morzsol- gatta izgatottan a golyóstol­lát Icukánk, a bizalmi, mi­közben elmotyogott magá­ban három „Üdvözlégy Má- riá”-t. "" — No igen.. . — nézett ki unottan az ablakon kedvenc főnökünk. — 'Ha ennyire ra­gaszkodtok hozzá, nem bá­nom. .. Nos, kapja meg a kitüntetést Rózsika, a tit­kárnőm. — De hiszen ö... — Valóban. Egy hónapja van itt, de nagyon csinos, és kitűnő kávét főz. Ittatok be­lőle, ugye? Elintéztem a fo­lyamatos munkaviszonyát. Igaz, gépelni még nem tud, de majd belejön. Addig a kartársnő majd a segítségé­re lesz. Amint láttátok, a haját már tegnap barnára festette. Ha felveszi a tűsar­kú cipőjét, több, mint 162 centi. Mi van még? Ja! Ma lesz a nőbizottság soros ülé­se. Délután kooptálják a vezetőségbe. Van még kér­désetek? — Hát... nem is tudom... — hebegtem. — Talán a szeme színe... — Kérlek, ne légy ilyen szőrszálhasogató! Erről jut eszembe: holnap megbeszél­jük a prémiumkeret elosz­tását. Még nem döntöttem el, hogy ti mennyit kaphat­tok. Ami a munkátokat ille­ti ... Egymásra néztünk lcuká- val, és nagyot bólintottunk. Különben is, mennyit adnak egy ilyen kitüntetéshez? Há­rom vagy négyezret? ... A főnök felállt, és moso­lyogva kezet nyújtott. — örülök, hogy ilyen lep­lezetlenül elmondtátok a vé­leményeteket. Én mindig nagy súlyt fektetek a dön­tési mechanizmus demokra­tizmusára. Kérlek bennete­ket, hogy közös elhatározá­sunkat, mely a kollektíva megbecsülése érdekében született, népszerűsítsétek a kollégák között. Ami pedig a Rózsika szeme színét ille­ti, azt hiszem tévedsz. Le­het, hogy ma még nem olyan kék, de azt neked is be kell látnod, hogy napról napra kékül. Ez nemcsak az én véleményem, a vezérigaz­gató elvtárs is észrevette már. — Igazad van, főnök. Ez a kitüntetés leginkább a szürkéskék szemhez illik. — Na látod — veregette meg a váltamat az osztály- vezetőm. — Lehet, hogy jö­vőre olyan kitüntetést ka­punk, amelyik a te sze­medhez passzol... Azóta minden este imád­kozom. Igen, mert ezt a vál­lalatot már csak a szentlé­lek tartja össze, s egy iste­ni csoda mentheti meg a szanálástól. Attól pedig még az ember szeme színe is megváltozhat. T. Ágoston László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom