Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
Somogyi Néplap 1987. január 10., szombat GYERMEKEKNEK • Andris már több mint) egy hete köhögött. Nem akart szűnni a kegyetlen nátha, pedig szorgalmasan szedte a kanalas és tablettás gyógyszereket. Dolgom akadt az erdőben; magammal vittem Andrist is. A munka úgy adódott, hogy jobbára a fenyvesek között jártunk és ennek eredményeként a második nap délutánján már ritkán köhintetH, a kis unokám. A negyedik reggel, amikor indultunk, már ő figyelmeztetett: — Papi, ha már puskát nem viszünk, legalább a fényképezőgépeket ne hagyjuk itthon. Én már nem köhögök, fölülhetünk egy magaslesre hallgatózni és nézelődni, mert az erdőben mindig történik valami, amit érdemes megfigyelni. Ha jól emlékszem, ezt te mondtad. — Valóban én mondtam^ ha újra megfázol, engem a nagyi... — Van jó meleg ruhám, meg pokróc is akad a kocsiban ... Beraktuk a fotópuska mellé a teleobjektíves gépeket és indultunk. A vadászháznál megebédeltünk, aztán kiballagtunk a fenyves közé, ahol friss borzcsapásokat láttunk az úton. Mással össze nem téveszthető csapás ez. BORZLESEN — Itt van a „váltója”, ez jól látható. De vajon honnan jön, azt kellene megkeresni — mondtam csak úgy magamnak, de Andris azonnal válaszolt: — A csapások onnét erre felé vezetnek, tehát ott kell a tanyájának lenni — mutatott a szálaserdő és a magas fenyves között, a ligetesen nőtt fiatal fenyves felé. — Az a magasles, mely a keskeny nyiladék szélén valamikor igen jó volt, ma már használhatatlan, mert túlnőttek rajta a fenyők ... — Nem is olyan biztos, hogy már nem jó az a les — vágott szavamba Andris. — Nem is olyan régen láttunk arról disznókat, meg szarvasokat is. Onnét lőttél egy szép rókát is tavaly. — Igazad van, Andriskám, nézzük meg, hátha most már nem a róka, hanem a borz lakja a magasles melletti kotorékot. Hamarosan a „szolgálaton kívüli” magaslesen ültünk, melyet bizony túlnőttek a fenyők. Csak a deszkát kellett átfordítani és máris a ligetesen nőtt erdeiíenyves felé néztünk. Jól látszik a homokbucka oldalában a kotorék is, melyből ha kijönne valami, azonnal filmre kerülhetne, mert a távolság nem több mint tizenöli méter. A szajkók csak most vehettek észre bennünket, vagy valami más mozgást jeleztek a hátunk mögött, aztán a mellettünk levő szálasban is riasztottak. Fölöttünk egy ölyv keringett mozdulatlan szárnyakkal, de hamarosan menekülnie kellett, mert két szürkevarjú támadást indított ellene. A borz kotorékját a járatok alapján várnak is szoktuk nevezni, mert néha oly sok a labirint benne, hogy komoly' erőfeszítésbe került egynek-egynek a kiásásá, amikor még nem volt védett ez a mogorva vad. Szerintem helytelen ragadozónak nevezni, bár mindenevő. Tápláléka leginkább növényi, de az apróvad gyámoltalan fiataljaiban és fácántojásokban károkot okoz. Eszembe jutott, egyik vizsgámon éppen a borzot húztam ki, és elfelejtettem a latin nevét mondani. Kétszer is elismételtem, hogy a borz a ragadozók (Carnivora) rendje, meny étfélék (Mustelidae) családjának borzalkatúak (Melinae) al- családjába tartozik. Végül is a tanársegéd a professzor úr háta mögött fölemelt egy papírlapot, melyre ez volt írva: Borz = Meles meles — Nahát, hogy nekem ez nem jutott eszembe — mondtam kitörő örömmel a borz latin nevét. A professzor úr visszaadta az indexemet és igen határozott hangon kijelentette: — Még szerencse, hogy a tanársegéd úr kisegített. Ezért büntetésből holnap kijössz velem Asztalfőre és Ágfalváról a hátizsákomat te cipeled majd. (De nagy büntetés volt, hogy vadászni mehettem.) Másnap éjjel — szép holdfényes idő volt — lőttem egy kövér borzot (1949-ben!), melynek zsírjával évekig kentük a bakancsainkat... — Odanézz, papi, milyen havas annak az állatnak a feje, amely most jött ki a kotorékból. Csattant a fényképezőgép, a borz meg gyorsan megfordult és visszabújt a várába — mi meg hazajöttünk.. Tóth Ferenc Arcjáték A tizenhat arc közül kettő egyforma. Keressétek meg, melyek ezek. (A helyes választ megtaláljátok a 15. oldalon.) JÁTÉKTÁR Egy cica, két cica... ... száz cica, haj, megfogta az icipici egeret... így szól a kedvelt Dankó-nóta, s ha megkérdezzük az embereket, hogy miért szeretik a macskát, azt felelik: azért, mert hasznos állat, pusztítja az egereket, s amellett ragaszkodó és tiszta. Azt már kevésbé ismerjük, hogyan és mikor kötött barátságot az ember a macskával. Az ember fogdosta össze az első macskákat Ázsia sztyeppéin, Afrika szavannáin, vagy pedig a macska szegődött az ember mellé, könnyebb életet remélve? Albrecht Dürer Paradicsomot ábrázoló képén már ott a macska az ember lábánál. A bibliai legenda szerint Noé bárkájában egerekre vadászott. Az egyiptomiak történetéből pedig azt tudhatjuk meg, hogy a macska időszámításunk előtti 2500 körüli időkben már isteni szerepet kapott. Ö lett az öröm, a termékenység istennője, a fény őrzője. Annyi bizonyos, hogy mindenütt, ahol az ember megtelepedett, éléskamrát rendezett be, hogy a termés egy részét félretegye a szűkösebb időkre. Éppen, ezért jó szemmel nézte maga körül a macskát, amely pusztítja a gabonát, a húst rágcsáló egereket, patkányokat. Egyiptomban, ha kimúlt egy macska, a tulajdonosa lebo- rotváltatta a szemöldökét, és az állatot a macskatemetőbe temettette el. A távoli Japánban a macska olyan értékes vagyontárgynak számított, hogy házon kívül csak pórázon vezették. Akinek nem volt macskája, az agyagból formáltatott egyet, hogy az riassza el az egereket. A középkorban a kereszténység egyáltalán nem kedvelte a macskát. Az életöröm, a szégyentelenség szimbólumát látta benne. Azt tartották róla, hogy az ördög cimborája, a boszorkányok állandó társa, a hamisság megtestesítője. Egyáltalán nem kímélték, pedig tudván tudták róla, hogy vészes időkben derekasan irtotta a pestist terjesztő patkányokat. Napjainkban a kutya a kedvencünk, de mégis egyre inkább nő a macskaimádók tábora. Nemcsak azért, mert nem ugat, nem kell sétáltatni, nem kel) adózni utána. Talán azért, mert kedves, hízelgő? Sokat vitatkoztak erről a zoológusok. Furcsa módon elég sokan úgy vélték, hogy a két állat között az a különbség, hogy a kutyának gazdája van, a macskánál éppen fordítva: ő az ember gazdája. Még Cocteau, a híres tudós és író is ezt írta macskája nyakszalagjára: „Cocteau az enyém.” Mese kicsinyeknek Pikulás Pakulár, a nagy tudós Volt egy nagy tudós, száz nyelven beszélt, s értette a madárfüttyöt, meg a békaszót is. De élhetetlen volt az istenadta, nem állta meg sehol a helyét, míg csak a bugylibicskás király udvarába nem tévedt. Na, az a bugylibicskás éppen azt szerette volna tudni, hogy hol adják, s menynyiért a legfinomabb fokhagymás, paprikás szalonnát. Vallatóra fogta a nagy tudóst, s nem hagyta ötölni, hatolni, mert igencsak korgott már a gyomra. Pikulás Pakulár — mert úgy hívták a nagy tudóst — törte is a nagy hírű, nagy eszű fejét, s lapozta sűrűn a mesebeli nagykönyvét, amit semmi pénzért el nem hagyott volna soha. Ki is okos- kodta, hogy a legfinomabb paprikás szalonnát Gézengúziában adják, papsajttallérért. Megörült, amikor megtudta ezt a bugylibicskás király, s szalajtotta is rögtön a kengyelfutóját Gézengúziába egy katona kenyérért, paprikáért, szalonnáért. A kengyelfutó leszámolt a gézengúz király bogárhátú asztalára száz kövér papsajttallért, s kapott érte vagy három tarisznyára való paprikás szalonnát. Az ,ám, de a kengyelfutónak csak egy tarisznyája volt, ráadásul nem is tudott háromig számolni. (Pedig egyszer már százig is tudott.) Így aztán azt sem tudta, hogy kitől kérjen, s hány tarisznyát. Szerencséjére Pikulás Pakulár, a nagy tudós éppen arra járt, s kisegítette két tarisznyával. Jól is lakott a bugylibicskás király paprikás szalonnával úgy, hogy kikerekedett a hasa, akár a kanász dudája. Igen ám, de Pikulás Pakulár meg elfelejtett a jó helyére visszamenni. Nem is tudta meg, hogy közben a királyi éléskamra tárnok- mesterévé tette meg a bugylibicskás király. így aztán azóta sincs más a bukszájában, mint egy fél rézpeták. Vallató Géza RÓZSA ENDRE (Nyo)morzsák HÚZD ÁT! Örsi foglalkozásokon két csapatot választunk. Húzunk egy vonalat. A vonal mögött felsorakoznak a csapatok úgy, hogy az ellenfelek egy-egy, körülbelül egyforma erős játékosa egymással szembe kerüljön. Jó erősen megfogják egymás kezét. Sípszóra igyekszik mindenki áthúzni a másikat a saját oldalára. Ha már minden pár közt eldőlt a küzdelem, akkor megszámoljuk, hogy melyik oldalon van több játékos. Az a csapat győz. Gyórói gombóc Cirákon ült-üldögélt egy kis zsákon. Hej, ilyen-olyan léhonda, meddig csücsülsz itt éhomra?! Már megyek én is arákra, hadd lám: a zsákot ki rágja? Ajj-jajj, te gombóc, gyórói, látom a lisztet szóródni! Kívül-belül is nyomorzsák — maguk morzsolják a morzsák. óc-móc, takonypóc, ómódi, vérszilva gombóc, oktondi! Vörösmarty- idézet Induljatok el a bal felső sarok B betűjéből és lóugrásban haladva olvassátok össze a betűket! Ha helyes útvonalon haladtok végig, Vörösmarty Mihály Liszt Ferenc című ódájából kaptok idézetet. Hogy szól ez az idézet? (A helyes válasz a 15. oldalon.) MEMÓRIABAJNOK A játékosok keresnek egy olyan irodalmi művet — lehet akár verses, akár prózai mű — melyet mindannyian olvastak és jól emlékeznek rá. Olyan személyeket, tárgyakat, esetleg fogalmakat kell sorban, egymás után (ülésrend szerint) mondaniok a játékosoknak, melyek ebben a közösen kiválasztott műben szerepelnek. Ha például a János vitézt szemeltétek ki, akkor megSAPKATOLVAJ említhető például: gonosz mostoha, zsiványtanya, birkanyáj, francia király, óriások országa, griffmadár, tündérország stb. Az bírja legtovább szusz- szál, aki a legalaposabban ismeri az illető művet. Ö lesz a memóriabajnok. Ezzel a játékkal a kötelező olvasmányokból való felelésre, dolgozatírásra is kiválóan lehet készülni. A két kijelölt (vagy kisorsolt) csapatkapitány csapatot választ. Egymástól 20—30 méterre húzzunk két egyenest, erre állnak fel az egyes csapatok tagjai egymással szemben. A két csapat között a játéktérnek pontosan a közepére egy sapkát teszünk le. A csapatkapitányok kiválasztják az első játékosokat. Ök a játékvezető sípjelére előre futnak, és a sapkát igyekeznek egymás elől megszerezni. Akinek sikerül, annak még vissza is kell érnie csapatához, anélkül, hogy az ellenfél játékosa megfogná. (A megérintés nem számít megfogásnak!) Ha a „sapkatolvaj” vissza tudott futni megfogás nélkül övéihez, akkor csapatának szerzett egy foglyot, mégpedig az üldözőjét akivel ezentúl egy csapatban játszik. Ha a sapkával nem sikerül visszafutnia, mert közben elfogták, akkor ő lesz a másik csapat foglya, illetve tagja. A játék addig tart, amíg az egyik csapat el nem fogy. KERESD A PÁRATLANT! A játékvezető feladatlapokat készít, melyeken több olyan szó, személynév, mű címe stb. található, melyek egy kivételével egymással párokba állíthatók. A feladat: megkeresni azt aszót, amelyiknek nincs párja. Az győz, aki leghamarabb megtalálja a pár nélküli szót. Például: román stílus, fészek, fészkes, papucsállatka, Prokofjev, jáki templom, tinta, sárgarigó, Katona József, eső, Csongor és Tünde, napraforgó, Bánk bán, Péter és a farkas, felhő, toll, pocsolya, Vörösmarty Mihály, ragasztó. A helyes megoldás: sárgarigó — fészek; Katona József — Bánk bán; Prokofjev — Péter és a farkas; eső — felhő; toll — tinta; román stílus — jáki templom; fészkes — napraforgó; pocsolya — papucsállatka; Vörösmarty Mihály — Csongor és Tünde. A pár nélküli szó tehát a ragasztó. Kellékek: annyi feladatlap, ahányan játszanak. A játékvezető dolga egyszerűbb, ha csak papírt, ceruzát ad a játékosoknak, s lediktálja a játék szavait. A párokat a játékosok ismereteihez mérten állítsuk össze több témából. KOPOGTATÓS Az egyik pajtás az asztalon lekopogja egy jól ismert dal ritmusát, a többieknek ki kell találniok, hogy mi volt ez. Legfeljebb háromszor lehet találgatni, ha nincs találat, a játékvezető újra kopogtat. Ha ekkor sem sikerül felismerni, akkor a kopogtatót leváltják, hiszen vagy nehéz dalt választott, vagy rosszul kopogtatott. Aki eltalálta a dalt, pontot kap. s ő lesz az új kopogtató.
