Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

1987. január 3., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Nem vet szelet Vihart sem arat, egyéniségében nyoma nincs a felforgató hajlamnak, „légköre”, bár sajátos-, nem mindennapi, kiegyensúlyozott lélekre vall. „Hm, viUlamina erre enyihén mon- goios Sízeme, igen, lehet, ha ite mondód, per­sze, hiszen, te vagy a lélekbúvár”. Valóban? igen, igen/, de ne tessék ezt a kifejezést va­lamiképpen félreérteni. Nem úgy kiegyen­súlyozott, hegy lépten nyomon kompromisz- szumokaf köt viiharmentes lelkiállapota megóvása végett, vaigy hogy könnyed bele­nyugvással tudomásul vesz egyéniségéhez, szellemi színvonalához, eszméihez méltat­lan .tapasztalatokat... Nem erről van szó. De igenis arról, hagy csip-csup ügyek, ok- vetetlenkedések, kicsinyes tökfejűségek ál­tal nem hagyja magát zavartatni. Könnye­dén legyint, megszívja cigarettáját és át­néz az ostobaság feje felett, még egy gú­nyos fintor sem jelenik meg a szája szögle­tében („fegyelemre neveltek”). És rögtön valami közömbös, hétköznapi dologról kezd beszélni. „Arra, ami nem lényegbe vágó, ami a lényegnél lényegesen alább esik, nem érdemes szót vesztegetni”, adja értésemre, anélküli, hogy mondaná; „kár a benzinért”, vagyis az elpusztított agysejtekért, a köny- nyen megrongálódó idegekért. Kár, ment esetleg megsínyli a lényeg. „Jó, jó, de mi a lényeg, Béla?” „Tudod te azt, ne tégy úgy, mlint aki kettőiig sem tud számolni. Ugye hallottál barátom, a fényes szelekről ?! Persze, hogy hallottál, idézted százszor is, szóval a lé­nyeg az, hogy mi, akik akkor elindultunk a kollégiumok, egyetemek felé, megfogadtuk, hogy cserébe a lehetőségért, a felséges tudá­sért, és mindenért... (a boldogan elfoglalt vaságyért, és a szűkén mért kenyérért is) eszünket, akaratunkat, s a birtokba vett tu­dást feltételek nélkül felajánljuk a hazának. (Azt mondod, ma már ez túl patetikusan, sőt, közhelyszerűen hangzik? Lehet.) Szóval, a hazának, a népnek, barátom, (nagy kez­dőbetűvel kérem a Népet!). Akkoriban ezek a szavak nemcsak szavak voltak, s számom­ra ma sem csak szavak ... No; de hagyjuk ezt, még félreértenéd a mondandómat. Per­sze, igazságod van, könnyű fogadkozni, de nehéz megtartani a fogadalmat; ám ne ítélj, hogy ne ítéltess!). Az ón nemzedékem tag­jai közül igenis sokan adtak az egykori fo­gadalomhoz méltó választ a história kereszt - kérdéseire, bár ezek a keresztkérdések egy­általán nem voltak könnyűek.” Meteorológus. Elementáris viharok termé­szetét vizsgálja, s ha ismerősökkel találko­zik az utcán (lépten-nyomon találkozik), a másnapi időjárásról kérdezik. Félig tréfá­san, félig komolyain, néha elviselhetetlen ta- pintartiamsággafl („tudom, afféle csodabogár­nak, levelibékának nézik az embert”), s ő egykedvűen válaszod: „esőt. havat vagy nap­sütést parancsol uraságod?”. Szavad után fanyar mosoly jelenik meg az ajka körül. majd megszívja cigarettáját, s a füsttel el- liibben a pillanat. Az esze már másutt jár, az iménti laikus megnyilvánulás a múlté, talán már nem is látja &z ismerőse arcát; gyors, kissé hanyag kézfogás, és vissza, vissza a Balatont oly erélyesen meg-meg- konbácsdló viharokhoz. Tudományos kutató, de „doktor-ikalapját” még gondolatiban sem viseli. Képtelen pó­zolni, képtelen álarcot ölteni, mely mondjuk a közfelfogás tudós-képéhez hasonlít, öt­venhárom éves (nagyapa), s ma is, mintha kollégista volna. Van. valami ddáfcos a moz­dulataiban, az öltözködésében, egész men­talitásában; ahogy a kezét hanyagul zseb­re vágja, és gyors léptékkel elindul valamer­re, mintha az egyetemi könyvtár felé tarta­na, fejében ötven tanulmány címével, ame­lyek fontosaik egy félévi kollokviumhoz. Mintha még ma is vaságyon aludna, men­zán ebédelne, s lefutott harisnyás egyete­mista lányokkal randevúzna egy nyugodal­mas (ma már nem létező) cukrászdában, vagy egy mozi előtereiben, ahol a faiakon plákát méretű színészportrék láthatók, s egy-egy sztár fehér fogsora szinte világít a ho­mályban, Behajlított karja, úgy tetszik, moist is testes matematika-fizika köteteket tart, s számokkal, képleteikkel, ívelt és szögletes zárójelekkel tetefiitkált táblák képed válta­koznak az agyában. Amikor — mint siófo­ki n'épfrontelnöík — valamilyen gyűlés el­nökségében ül fehér imgesen, nyalkkendősen, illő komolysággal ráncolva homlokát — mintha egy kollégiumi titkár, vagy vezető­ségi tag jegyzetelné az izgalmas hozzászólá­sokat egy régi mozgalmi összejövetelen ... És valaki megszólítja: „Milyen idő lesz holnap?” Ez a valaki, érthető módom nem ismeri a tanulmányait (ha valamelyiket kézbe ven­né is, valószínű, az első bekezdés után csa­lódottan hagyná abba az olvasást, mer)t semmit sem értene belőle), érthető módon nem hallgatta az előadásait a Tudományos Akadémián, meg a különböző hazai és kül­földi konferenciákon, következésképpen e valakinek (akárcsak a többinek) csak ho­mályos elképzelései lehetnek arról, ki ez az ember? Nos, hát kicsoda? (Részlet a Természettudományos és Mű­szaki Ki? Kicsoda? 1986-ban megjelent első kötetéből.) „Böjti Béla dr. meteorológus. Munkahe­lye: Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) Obszervatóriuma (Siófok), vezető. A Magyar Meteorológiai Társaság Választ­mányának tagja, a B1B Környezetvédelmi Szakbizottságának tagja. Tiranában tudo­mányos munkatárs 1956—1957. OMSZ^nál dolgozik 1958-tól. 1964 óta a siófoki Vihar­jelző és Balatonkutató Obszervatórium ve­zetője. Tudományos tevékenysége: ultrarö­vidtávú előrejelzések fejlesztése a honi viharjelzés, \a ' |balatoni viharjelzés me­teorológiai kiszolgálására. Szakmai tudo­mányos irodalmi tevékenysége: maga és szerzőtársakkal 50 tanulmány, magyar, an­gol és német nyelven. Tudományos konfe­rencián előadás a balatoni tviharjelzés fél évszázadáról. (NSZK, 1983), részvétel szá­mos külföldi konferencián. Tanulmányutak Lengyelország (1975), Ausztria (ösztöndíjjal 1979). Kitüntetése (1983) Munka Érdemrend ezüstt fokozata.” Kérdésem volna: egy „kisfcadéfból” ho­gyan lesz a viharok szerelmese? „A kdskadét még nem kapta meg az egyenruhát, amikor a viharokat már meg­szerette. Egy apró zalai faluiban, ahol a nagyszüleim laktak, kaptam a természettől az első csodálatos viharélményt. Még ma is az orromban van az égiháború előtti csend különös, fülledt szaga. Arra már nem em­lékszem, hogy benn a faluban, vagy kinn a határban éreztem ezt az illatot, arra sem, hogy felhőszakadás, vagy jégeső követte a hatalmas égzengésit és villámcsapdosást. Tény azonban, hogy nem félelemmel, ha­nem valami felemelő érzéssel töltött el ez az élmény. Volt részem viharban Kőszegen is, ahol a Hunyadi Mátyás katonai nevelő­iintézetben töltöttem néhány hónapot édes­apám halála után.. Apám ugyanis hivatásos tiszthelyettes' volt, törzsőrmester, két világ­háború frontját megjárta, s 1943. február 9-én a nagykanizsai katonai kórházban el­hunyt. Tüdőgyulladása volt, nem tudták megmenteni. Ekkor a hadsereg úgy akart segíteni a kereső nélkül maradt családon, hogy engem elhelyezett abban az intézetben, amelyről Otítűiik Géza az „Iskola a határon” című regényt írta. Aki elolvasta a könyvét, tudja, milyen kemény fegyelemben éltünk ott. Őrzöm rézgombos egyensapkámat, de azt a „megváltó” szabadságos levelét is, amellyel anyám 1944 november 3-án elvitt Kőszegről dr. Benczédd Lajos magyartaná­rom tanácsára, aki méltán aggódott amiatt, hogy esetleg nyugatra expediáinak benmünr két. Hazafelé átéltük Szombathely szőnyeg­bombázását. A vonat a városon kívül állt, a rémült utasak a töltésoldalban kucorog­tak Anyám mindvégig fogta a kezemet. mWRIXTOR n Vf.SYV \< < tilHH'úinv ;<• ért«m < wt.Rsn:v» «I i»«' W. KObVibOfifixi')*. SOAYlNYfA (ni ^ JÁ MftfarwN SfewiMW*** *■*.*« « stwrimuft dssciptittrtn»'! xMidiin >**<■»!*• :>'<•* ■»!><;« ■fii eivüaw Xala die ixítiitw h-kicwie rct't»»» iwvwr • «. •»'*«« t írt ' -"::d>i,anew el M-teniidM Jiob»» iwt>is »'iiwjtetcnii {vimdctn basver I'.iivUt«»»' utdns .»".ye'.caü I Aáttibcr+um fbójtí rerun* I« tfn>ívm ttmtánm ft-4rtn hoc VaiversMaib ffituutum ct 'uőnrripiionéxi* ntKimlui» f i iWi n>r«vimus. Sfc<b<{>*-Mí«í. t« liaifiyiri», (tír Jee'nn» menst» anno Mittrsnim ihm n)(-ofc-xtiis. zvptuatfüixrt «*> /Stftv 11)1/1 RERTÖR Hl mpi'MI rÖíVi« (.OBIM! n UotvÁNYEGYí. í É M K«>smvríf k v oiws<n é* förvélí:;-.-» b:.':>íK>v.V:«! Zala '«toülL V:*> **}>/< a ívjjtfv ndüuntx »■* te Ua\i nuUita :•.» íeljiitj--*<« ÍX*Wff*.»n jKYségévtri- v-if-aci tilásunWÚtt : be <C* (t.M Hozzáteheitem: haláláig, sőt úgy érzem né­ha, ma is a kezemet fogja. (13 évig élt ve­lünk Siófokon.) Nos, a katonai nevelést pa­pi követte, ugyanis a nagykanizsai piaris­táknál folytattam a tanulást. De az érettsé­git már állami gimnáziumban tettem le az 1950—51-es tanév végén. Ezután az Eötvös Lóránd Tudományegyetem következett. Eny- nyit mondhatok ... Feleségét, Zogulla Dhrdmát, az egyetemen ismerte meg, s az első közös moziláitagafás után elkezdett albánul tanulni. Zoguiilia gyógyszerószhallgaitó volt. s kötelezeitítsége szerint a diploma megszerzése után legalább két évig kellett hazájában dolgoznia. Ez nem akadályozhatta meg egybekelésüket, ment Béla habozás nélkül vállalta, hogy ma­ga is a „szkdpetárok földjén” kezdi meg hi­vatása gyakorlását. 1955. december 18-án kötöttek házasságot az albán nagykövetsé­gen „albán jog és szokás szerint”, a szer­tartást maga a követ végezíte. „Albán Népköztársaság Tudományos Inté­zete, káderosztály, 2/49. szám. Böjti Béla elvtársnak. Helyben. A Tudományos Intézet Elnöksége tudatja önnel, hogy kinevezte a Meteorológiai Szolgálat Igazgatóságánál technikai-tudományos munkatársi beosztás­ba, régi munkatársként, havi 6500 Lek alap­fizetéssel. Munkabére 1956 március 6-tól kezdve esedékes. A Tudományos Intézet El­nöke (Kol Paparistó). Tirana, 1956. március 10.” ^ Megint egy kérdés: mit adott a fiatal szakembernek (akit, mint olvashattuk, régi munkatársként alkalmaztak) a kies Albá­nia? „Mindenek előtt a feleségemet, és a szá­momra igen kedves nyelvet. (A „házastársi nyelv”, hogy így mondjam, nálunk ma is az albán. Nagyon gyorsan, és azt hiszem, tőkéfliatesan elsajátítottam, szívesen, beszé­lem. Talán ez is az oka, hogy Zogulla máig sem tanult meg rendesen magyarul.) Az el­ső sikerélményeimet is Albániának köszön­hetem. Egy kis nagyképűséggel elmondha­tom, hogy részem volt az ottani meteoroló­gia megszervezésében (például Kastniában, Kaisztirióta Gyöngy szülővárosában is én te­lepítettem a meteorológiai állomást)-. Csodá­latos természeti élményeket köszönhetek az országnak, s emberséget, őszinte megbecsü­lést kaptam népétől, mely egy közmondás szerint azt vallja, hogy „hegy a heggyel nem találkozik, de ember az emberrel igen”. (Bár így volna, nem igaz?!) Továbbá jó pél­dákat láthattam a családias összetartásra. Sok jó barátra emlékszem, köztük Tyemál dervisre, akd mohamedán bölcsességekkel táplált. Gondolkodásodban legyél olyan mély, mint a föld, mondta búcsúzóul, és sze­rénységedben hallgatag, mint az éjszaka. Narancssaláta kagylóval, különleges za- maltú albán tea („a férfias bátorságot erősí­ti, állítja Zogulla”), római, párizsi, athéni emlékek, s a lemezjátszón mindkettőnk kedvenc operája, a Parasztbecsület. Fölnézek a jegyzetfüzetemből: Béla, mondom, milyen idő lesz holnap?! Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom