Somogyi Néplap, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

1986. december 31., szerda IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ^^Pí»füIliigIli -- Ujj ' - ♦<' ■A 4í4 MM^^Wsím'^liliPili' ^llpiw'-' y Hl < ^ - | p|P ' W 'í =P$|Ij' W* IPilfP^ , ,. "*< s> £$&? s­Somogyi Néplap _________________________________9 N em élhetünk szeretet nélkül Az ember nem élhet sze­retet és öröm nélkül. Ha nél­külözni kénytelen ezeket az érzéseket, meggyengül, véd­telenné, kiszolgáltatottá vá­lik. Ha nincs, ami termelje és újratermelje az életerőt, a lanyhulás, a hanyatlás ront­ja a lelket, rombolja a sejte­ket. Hallgatom lányom csacso­gását a tanárokról, barátnők és undok osztálytársak jópo- fáskodásairól, rossz viccei­ről, afféle iskolai lim-lomok- ról, s eszembe jut a tizen­éves lányka, aki az egyik rá­dióműsorban arról beszélt, hogy ő a kutyájával szokott beszélgetni. A szülei nagyon elfoglaltak, s nem akarja őket apróságokkal bosszan­tani, untatni, zavarni. Panaszát hallgatván Cse­hov novellája, a Fájdalom jut eszembe. A bérkocsisnak meghalt egyetlen fia, s nincs senkije, akinek elpanaszol­hatná fájdalmát. Utasainak hiába mondja, mindenki siet, fáradt vagy közömbös mások bajai iránt. Testi, lelki ma­gány az övé. Végül a lová­nak meséli el egyetlen fia halálát... Egy ifjú emberrel beszél­gettem a minap, aki félárva­ként nevelkedett. Apja te­metésén — amelyen sem részvétet, sem megrendülést nem érzett — döbbent rá, hogy soha nem beszélgettek egymással. Pedig minden bi­zonnyal sok vélt és igaz sé­relemtől, csalódástól, tévhi­tektől mentették volna meg egymást. Esete megint egy Csehov- hőst idéz bennem. A része­ges esztergályost, aki hófút­ta, viharos éjszakán viszi haldokló feleségét a kórház­ba. Akkor döbbent rá, hogy soha nem volt hozzá egy szép szava, egy jóságos moz­dulata. Tulajdonképpen elfe­lejtett élni vele. Emlékképeim közül élőlép egy kisvárosi asszony, aki az öregek napközi otthonát ve­zette. Reménytelen esetnek tartott alkoholista férfit a szeretet kötelével húzott vissza a szakadék széléről. Meleg emberségével, hitével, bizalmával, szép szavával jó­zan emberré szelídítette. Az a falusi öreg bácsika is ide kívánkozik, aki el­hagyva szülőfaluját, ottho­nát, gyerekeihez költözött a városba, egy lakótelepi nyol­cadik emeletre. Kis vagyon­kája beépült a hétvégi ház­ba, de ő sehol nem talált nyugalmat. A békétlenség­ből, menye mindennapos háborúskodásaiból csak. egy kiutat látott: a halált. A mi­nap találkoztam vele, arca kerekebb lett, szomorú sze­me mosolygós. Talált egy társat, aki otthonába fogad­ta. ö sem ment üres kézzel, szép nyugdíja van, de min­dennél fontosabb, hogy örö­müket lelik egymásban és béke van bennük, körülöt­tük. Hadd idézzem Paulina Éva Zeneballada című friss könyvecskéjét, amelyben Szécsi Pál életéről olvashat­juk kor- és pályatársai val­lomásait. Tragédiája gyer­mekkorában gyökeredzik. Nyolcszor élvált anyjának nem volt anyaszíve. Elhagy­ta gyerekeit, s azok állami gondozottként, szeretet nél­kül nőttek fél. Még nagy­anyjuk is elűzte őket, szép, háromszobás lakásából. Szé­csi Kati így vall egyik kará­csonyukról : „Egy csésze teánk sem volt; semmink. Nem adott enni, egy szelet vajas kenye­ret sem. Én tizennyolc éves voltam, Pali tizenöt; szegé­nyek, pénztelenek. Megfog­tuk egymás kezét, és elmen­tünk a Keleti pályaudvar várótermébe, ahol legalább láttunk egy plafonig érő ka­rácsonyfát, ott ültünk, és egész éjjel beszélgettünk ...” Gyermek- és ifjúkorukban nem volt egy öl, egy váll, amelyhez odabújva kisírhat­ták magukat. Pali egész éle­tében mohón vágyott szere- tetre, de mindig csak sodró­dott; képtélen volt tartós kapcsolatokra, kötődésekre. Meggyőződésem, hogy e ké­pességek kibontakozásához is meleg, megtartó, nevelő fészek, család kell, de leg­alábbis anyaszívű anya. Az ember sem csecsemő­ként, sem ifjúként, sem éle­te delén, sem alkonyán nem élhet szeretet, remény nél­kül. Akinek nem jut elég öröm, az elhervad, megkese­redik, sodródik. Aki nem tartozik senkihez, erőtlenné válik. Lehet jóltáplált, jól- szituált, mégis gyenge, mert nincs, ami-aki hiteket, ener­giákat adjon az élethez, a bajok elviseléséhez. A szorongásoknak is az a legfőbb táptalaja, hogy meg­szűnnek a kapcsolatok a vi­lággal, a barátokkal, kiüre­sednek, kihűlnek az érzel­mek. Ha az egyedüllétet nem tudjuk összekötni másokkal, s a másodikért való léttel, ha nem tudunk egyesülve kiválni, csak külön állni a többiektől, a szorongató, a nyomasztó magány eluralko­dik rajtunk. Téved, aki azt hiszi, hogy a szeretet — s főképp a sze­relem — vagy a béke ter­mészete megnyugtató. Nehéz kötelék mindegyik. Akik sze­retnek, azok is zaklatottak; akik békességben élnek, azok is nyugtalanok a felelősség súlyától, terheitől. De van értelme, tartalma, célja kín­jainknak. Kezükbe kezek ka- paszodnak, s vannak vállak, amelyekhez hozzásimulhat­nak, amelyek átvesznek ter- heikből. Vannak álmaik, re­ményeik, hiteik, s ezért van okuk az életörömre, erejük a harcra, joguk a jövőre. Zágoni Erzsébet Kerék Imre Egy szerelem margójára Ami bennünket \összefűzött: bizony, vékonyka cérnaszál volt. Csak érzékeim rögzített reflexé áltat még: hiányzol. S elmúlik ez is. Nem marad, csak a lehántott védtelenség s villogó, páncélos közöny, abba öltözöm. Mit tehetnék? Az idegek hálózatán egy percre átragyog a téboly. Zörgő, mitikus madarak vijjognak rám egy szakadékból. Ami álom volt. a valótól elválik könyörtelenül. Közénk szigorú dac feszül: katedrális szél-rakta hóból. Tanulmány az eszményi formáról Kenneth Clark: Az akt Sár Kenneth valósággal divatba jörtt Magyarorszá­gon. A Corvina kiadta — sajnos, nagyon szerényen ilíluszibrálva — Leonardo~ta- tulmányát, a Gondolat meg­jelentette a sajátos nyugat­európai világszemléletű Ci­vilizációt, s most kiadták Az aktot, (borítóján egy Gior­gione festette lenge leplű hölggyel, aki kézzelfoghatóan bizonyítja: fogyókúra nélkül is léhet egy nőnek „eszmé­nyi formája”. A harminc éve született könyv nem művészettörté­neti összefoglalás, a mezte­len test témájának vezérfo­nalára fűzve fed az esemé­nyek sokát. Aki 'Olvasni akarja, nem csupán néze­getni — az utóbbi gyakori eset művésizeti könyveknél —, annak mát kell bizonyos ismeretekkel rendelkeznie. Nem csupán a művészet alkotásairól, hanem a mű­vészet filozófiájáról is, kü­lönb, n nem sokat tud kez­deni egy ilyen megállapítás­sal, hogy „az akt művészi forma, amelyet a görögök hozták létre az V. század­ban ”, tehát „nem témája, hanem formája a művészet­nek”. Hogy aztán az egyip­tomiak kétezer évvel, koráb­ban fennsóges férfiaktokat formáltak, sőt nem magas rangú személyek — például korsót cipelő szolgalánykák — ábrázolásánál a természe­tes testtartás megfigyelésé­ig is ezer évvel előbb jutot­tak el, mint a görögök, azon ne akadjunk fel; Kenneth Clark meggyőződéses híve mindennek, ami klasszikus és európai. Mert nála euró­pai művész sem csúszhat el nagyon a szürrealisztikus felfogás, a nyílt erotika, a szenvedély őszinte át- és ki­élése felé. Hiába tárta fel az egymásban gyönyört lelő meztelen testek csodás váliát- gát Hieronymus Bosch min­den idők legkülönösebb ol­tárán, neve sem fordult elő a könyvben. Amadeo Mo­digliani modelljei meg italán túlságosan illetlenül tárták szét combjukat — a nagy Rembrandt: Betshabé Kijonage fametszete Tiziano: Venus olasz mester sem vétetett föl a fontos művásizek listá­jára. Henri de Toulouse- Lautrec képein meg „egy­szerűen rusnya nők ábrázo­lását” találjuk meg, Sir Kenneth szerint. .. Nem ‘ folytatom, így is nyilvánva­ló: Clank szemhatára az angol úré, aki szereti a fi­nom harmóniát, s akinek számiára csak a klasszikus eszmény -felől megközelíthe­tő modern művész elfogad­ható. Picasso, Brancusi, Moore, Matisse, meg persze a régebbiek: Ingres, Cour­bet, Renoir... Courbet-tól természetesen az illedelmes aktok. Különböző megközelítés­ben dolgozza fel az emberi test formáját Clark: Apol­lón és Venus köré csoporto­sítja a férfi- és nőábrázo­lást, az utóbbinál figyelve az eszményítés égi és földi szemléletére; az antikvitás és a reneszánsz áll a köz­pontban e fejezeteknél, de eljutunk a barokkon át az impresszionizmus koráig. A továbbiakban a megmozga - tott testet tanulmányozza, miként fejezi az ki az ener­giát, másrészt a szenvedést, s annak ellentétét, az eksz­tázist, az elragadtatott gyö­nyört. A maga módján követke­zetes, s ezért tiszteletre mél­tó művélszettörtóneiti klasz- szikust kapott kezébe a ma­gyar olvasó. Kár, hogy az illusztrációk minősége néhol harminc év előtti, holott a könyv ára meglehetősen „korszerű”. (Corvina Könyv­kiadó, 1986) Székely András Die"^^ Végre jönnek a robotok! Ez az — mondta halkan Hubert művezető, háradől- ve székében. Irodájából egy üvegfalon keresztül rálátott a műhelyre, annak minden pontjára, valamennyi sarká­ra. Hát igen — fűzte hozzá elégedetten. Bezárta a maga előtt heverő dossziét, ame­lyen ez állt: A műhely tech­nikai fejlesztésének a terve. Mintha a történelem vala­melyik döntő csatáját nyerte volna meg. Kezeit összekul­csolva büszkén tekintett le a műhelyre, ahol „báránykái” dolgoznak, s ahol hamarosan megváltozik minden. Mégpe­dig alapvetően. Ott például, ahol most Heinz és Kurt már két órája semmi másról, csak a tegnap elvesztett válogatott labda­rúgó-mérkőzésről beszélnek, igen, ott a fúrógép mellett áll majd a robot. S szünet nélkül, precízen dolgozik majd, persze sokkal jobban, mint most Heinz és Kurt. A tervteljesítés így nem okoz­hat problémát. S ott jobbra, kedves Weissmeier kartárs, igen a te helyeden, az esz­tergagépen is robot dolgozik majd. Ez a munkahely úgyis túl zajos neked. A szép Gerda pedig ott a köszörűgép mellett. Eddig ha elkésett, mindig a közleke­désre, a véletlenekre, a rossz ébresztőórájára hivatkozott; soha nem lehetett megbízni benne. Ezentúl munkaidejét kisebb felelősséget igénylő gép mellett töltheti el. A he­lyette dolgozó robotember viszont a megbízhatóság mintaképe lesz. Huszonnégy órán keresztül. Az „acélkollégák,, minden bizonnyal nem növelik majd a táppénzes napok számát úgy, mint azt Egon teszi a présgép mellett. S egy nap alatt Egon egész havi mun­káját végzik el. Végre nem lesz senki a műhelyben, aki szabadságát csak nyáron szeretné kiven­ni! Micsoda álom valósul meg — gondolkodott tovább ma­gában a művezető. A robo­tok nem tartanak cigaretta­szüneteket a műszak alatt, szeretni fogják a monoton, piszkos munkákat! Milyen eszményi munkaerők! Egyi­ket sem kell majd keresni a kantinban, mindig a helyü­kön lesznek, három műszak­ban, éjjel-nappal. Hubert művezető hátán kellemes borzongás futott végig. Hihetetlen jövő előtt áll az általa vezetett műhely. Sugárzó szemmel ült széké­ben az üvegfal előtt, s tekin­tete a végtelenbe merült. Ál­modott. Hirtelen kopogásra riadt fel. Elli, a mintázógép keze­lője lépett be az irodába. — Főnök — kezdte köszö­nés nélkül —, most megyek a henteshez, utána a pékhez és az ABC-áruházba. Mit vegyek magának? — Igen, igen — tért végre magához Hubert. — Mit is írt fel az asszony? Várjon kicsit, Ellikém, nem találom a cédulát, amit reggel a fe­leségem a kezembe nyomot... Itt van — mondta egy kis idő múlva. — 2 kg hús, 2 kg kenyér, 10 zsemle, de ne olyan szárazai, mint a múlt­kor — sorolta gépiesen. Elli elment, Hubert ismét foglalkozhatott a jövő tervei­vel. Ám hirtelen eszébe ju­tott, hogy még kell vennie valamit. Azonnal hivatta Klaust, s Elli után küldte a pótrendeléssel. Hubert lelki szemei előtt újra megjelentek a robotok. Mindenképpen nagy szükség volna rájuk. De mikor? Ezt inkább hagyjuk! A követke­ző ötéves tervben vagy az azt követőben? Ki tudja! Semmi esetre sem szabad el­kapkodni a dolgot. Hiszen, ha jobban meg­gondoljuk, az itt dolgozók egy része pótolhatatlan. Fordította: Szabó Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom