Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
1986. november 1., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK A MI „CSODÁINK” Sotean panaszolják, hogy öregszik az ország népessége, egyre több a nyugdíjas. Különösen nagy gond a 80 év fölöttiek, a magatehetetlen emberek éllátása. Sokan az öregek otthonába költöznek vagy gyerekeiktől várják a segítséget, mások szociális támogatásra szorulbirtokról a másikra. Pest megyébe kerültünk Apaj- pusztára; ott 15 éves gyerekként fél konvencióval cselédnek álltam. Közben apámat elvitték a frontra. Nemsokára megkaptuk az értesítést, hagy hősi haléit halt. Heten voltunk testvérék; a legidősebb a fronton. Nappal dolgoztam, éjjel meg levelet írtam, csomagot pakoltam a bátyámnak. Apatjpusz- tán hiába kértem egész konvenciót. Visszaköltöztünk Somogyba, Ötvöskónyiiba. 300 orosz hadifogoly dolgozott a gazdaságban, oroszul kezdtem tanulni. A foglyok éheztek, csak vizet kaptak kenyérhéjjal meg zöld uborkával. Megsajnáltam őket; levágtam nekik egy üszőt, a gazdának meg azt mondtam, hogy beteg volt, nem alkart enni . .. Az élelem olyan kevés volt, hogy amikor anyám mondta a főjegyzőnek, hogy nem tud mit adn'i a gyerekeknek, azt válaszolta: „Most már zöldell a fa, küldje őket legelni.” nak. Az öregedés tény, amelyen változtatni nemigen Lehet, annak pedig örülnünk kell, hogy az emberi élet határai így kitolódnak. Viszont nem mindegy, bogy ezek az emberek hogyan óLnék, tevékenykednek. Körülbelül öt éve, hogy Kaposújlakon a Petőfi utca lakói levették a sapkájukat, amikor a szélső házihelyek mellett elsétáltak. Az egyik telken ugyanis néhanapján megjelent egy idős házaspár. Tett-vett, irtotta a gazt, kapálhatott. Akkor még senki sem gondolt valami különös eseményre. De amikor egy teherautó lebontott egy halom 'kavicsot, kezdett gyanús lenni a dolog. Talán az unokák építkeznek itt? — kérdezték egymástól. Hamarosan megtudták, hogy az öregek akarnak hozzákezdeni a nagy munkához. Akkor már fejcsóválva mentek tovább. Honnan lenne Derdák Istvánnak és feleségének, Kiss Rozáliának annyi pénze, hagy kifizesse a kőművest, az ácsot és a többi munkást? Nem is volt. Rövidesen meglátták Pista bácsit és Rózsi nénit — eny- nyit már megtudtak róluk —, amint ásta az alapot, betonozott, falazott minden segítség nélkül. Igencsak elcsodálkoztak, amikor a két vézna öreg — ketten sem nyomnak száz kilót — kötélen engedte le a mázsás kútgyűrűket vagy meglátták Pista bácsit jellegzetes, slides, szürke sapkájában a tetőn egyensúlyozni. Akkor már mindenki szurkolt nekik, hogy sikerüljön. Körülbelül három év alatt elkészült a kétszobás ház, amelynek minden tégláját ők tették helyére, segítség nélkül. 84 éves emberekről van szó, s az eset egy kiesd* nehezen hihető. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy ez csak egyik állomása a göröngyös édetút- nafc; számukra nem is volt akkora szenzáció, mint a kívülállóknak. — 1902-ben születtem Já- kóban — mondta Pista bácsi. — Apám gazdasági cseléd volt, vándoroltunk egyik Közben vége lett a háborúnak. A Tanácsköztársaság leverése után jöttek a fehérek. — Éppen a párttitkámál voltam, s két puskát is találtak nála. Rám fogták, hogy az egyik az enyiém. Bevitték Nagyatádra, ott tartottak három hétig, ütöttek, vertek. A falra ki volt rakva egy plakát: egy kommunistát ábrázdlt letiporva, folyt a vére. Azt mondták, hogy ez a minta, éhhez igazítanak engem is. Minden harmadik nap adtak egy keveset enni, minden harmadik nap meg is verték. Nemesük engem, a többit is. A főbíró szolgálója mentett meg az éhhaláltól. Lopott a kertből, paprikát, meg egy kis kenyérhajat dugott be a lyukon, ha lőhetett. Az egyik vallatáskor, amikor a csendőr százados a hátamon taposott, valahogyan lelöktem magamról, nekiesett az asztalnak és eltörte a lábát. Azt mondta: „Hagyjátok azt a kutyát, majd holnap reggel elbánok vele!” Dlvitték a kórházba, nem tudott visszajönni. A főbíróihoz vittek kihallgatásra. Bűnösnek mondott, mert szembeszáll- taim a karhátalommal. Háromévi börtönbüntetést szabott rám, felfüggesztve, mert fiatalkorú vpltam. Derdák István a feleségével 1921-ben, Kutason egy lakodalomban ismerkedett meg. Nemsokára össze is házasodtak. — Nagybajomban születtem — mondta Rózsi néni. — Az én szüleim is cselédek voltak; az egyik évben itt, a másikban ott voltunk. Tizenhárom éves koromban már egész nyáron kapáltam, cukorrépát egyeltem. Attól kezdve aztán a munka volt az életem. Amikor a hatodik, utolsó gyerekkel voltam várandós és Csökölyből be- gyalogdltam Kaposvárra a kórházba, a nővérek veszekedtek, hogy melyikükhöz kerüljek, mert tudták, hogy én az utolsó pillanatig segítek nekik... Nehéz élet volt akkoriban. Egyik helyről költöztek a másikra, és mindig kettőjüknek kellett fölépíteni a házat. — Az is bizonytalan volt, hogy a miénk marad-e. Pál- majorban például 1925-ben úgy kaptunk telket, hogy a nagybirtokosoknak vagyon- váltság címén le kellett adni egy rész földet. — Nehéz volt munkát találni. Beköltöztünk Kaposvárira, mert itt kaptam munkát Schlesinger Jakab téglagyárában — vette át a szót Pista bácsi. — 2000 téglát kéllett naponta készíteni, abból épült a kaposvári tüzérlaktanya is. Nem sokáig maradhattam, mert elbocsátottak. Kénytelenek voltunk visszaköltözni Gsökölybe. Kilenc évig dolgoztam a parasztoknál, suszterkodtam, voltam hentes és mészáros, kőműves és kályhás, szóval minden, ami kéllett. Engem mindig azért büntették meg, mert dolgoztam. Igaz, kon- tárkodtam, de hát munkanélküliség volt, a gyerekeknek meg kellett a kenyér. Megegyeztem a suszterral is, hogy két év alatt felszabadít egy mázsa kukoricáért, egy mázsa búzáért meg egy mázsa rozsért. De nem sikerült összeszedni. A cipész- ségből nem lett semmi. A hentesnek tíz százalékért dolgoztam; kaptam egy. kis maradók húst néha, meg egy vödör vért, azt sütötte meg az asszony & gyerekeknek. — A háborút Kiskorpádon éltük át, a gyerekek miatt nem vittek ,ki a frontra. 1945- ben először a Szociáldemokrata Pártba, majd a Kommunista Pártba léptem be. A párttitkárral' együtt jártunk be később is Kiskorpádról a gyűlésekre. Nem sokáig maradtunk Kiskorpádon. 1948-ban egy jégverés elvitte az egész termést, és nem volt ennivaló. — Ügy döntöttünk, hogy Pestre költözünk. Pesten abból éltünk, hogy vásároltunk üres telkeket, és azokra házat építettünk. Nem nagyot, csak amolyan magunkfajtának valót. Mindig csak ketten dolgoztunk, segítségünk nem vált, pedig már betegék voltunk. Ha élfáradtam, leültem egy kicsit a fal tövébe. Lassan mentünk valamire. Kőműveskedtem vállalatnál is; mindig azt bízták rám, amit már senki nem tudott megcsinálni. A feleségem meg Törökbálinton dolgozott egy gyárban, de mérgező anyagokkal dolgoztak, nem lehetett sokáig csinálni. — Közben lassan felnőttek a gyerekek, nyugdíjba mentem. Ügy éreztük, Somogyiban születtünk, öreg karunkra visszajövünk ide. 1967-ben Kaposvárra költöztünk. De hát sók a gyerek, unoka és mindegyiknek kell egy lakás. Úgy hagy amit építettünk, mind adahagytuk nékik. Legutóbb Kaposfőn maradt egy ház a lányomnak. Ezt ’ már szeretnénk megtartani, itt akarunk maradni Újlakon. — Azt hallottam, még egy éve is bejárt dolgozná Kaposvárra. — A cukorgyárban dolgoztam; tal'icskáztam meg elvégeztem azt, amit mondtak. — Nem maradhat nyugton — mondta Rózsi néni. — A múltkor is elment a vásárba. Látom, jön haza, de nem egyedül, vezet egy borjút maga ültén. Azt mondja, volt nála annyi pénz, hát megvette. — A nyugdíjunk 3800 forint, a tanácsra se számíthat állandóan az ember, inkább magunk megcsináljuk, amit tudunk. Mostanában gyakran hall olyan híreket az ember, hogy a Kaukázusban 110 évig élt egy pásztor vagy hogy egy 90 éves töröknek .gyereke született. Az ilyen kuriózumokon talán csodálkozunk. De a mi kis „csodáinkat” becsüljük meg jobban. Fehér László Csicsót nem kell temetni saját házat akart, elment innen. A mi korunk beliek persze maradtak. De meddig élünk mi még? Később rájöttek: hiba volt korlátozni a faluban az építkezést, de akkorra már megkezdődött az elvándorlás, megszűnt az iskola, a mozi helyén évek óta raktár van. Mi is magunk vagyunk, a lányunk Barcsra ment férjhez. Tiszta, rendes falu ez, de kötéllel senkit nem lehet itt tartani. A falugyűlésen elhatároztuk, rendbe tesszük a mozit, még ha harmincán nézzük is a filmet. Volt olyan elképzelés, hogy visszakerül az iskola. De nyolc gyereknek minek? Csurgóra jó a közlekedés. A nagyközségből ellátják azt a tizenkilenc öreget is, aki már nem tud gondoskodni magáról. Hetenként egyszer rendel az orvos nálunk, van boltunk. Ha meg valami nagyobb dolog kell, beutazunk Kanizsára, Csurgóra. Sok embernek van már autója. Varga János azt mondja, nincs fiatal a faluban. Hát olyan húsz év körüli nemigen, de a harmincasok megtelepedtek itt. Miskolcról jöttek Bordásék. Nagykanizsáról Vargáék, Franz Árpád erdész is fiatal. A férfiak naphosszait távol vannak, de esténként sor kerül egy-egy jóízű beszélgetésre. Varga Károly a Balatoni Halgazdaság kirendeltségének a vezetője, ahogy itt mondják, a „Halas Karcsi”. A szentai tavak mellett találunk rá, hajnal óta tart a lehalászás. Három csicsói halász is segédkezik. Olyan a falu utcája, mintha most végigseperték volna. Rendezett udvarok, takaros házak sorakoznak egymás mellett. A somogycsicsóiak azt mondják: a faluban nemcsak egy utca van, hanem még egy negyed is, hét házzal. Büszke ugyan nem lehet rá az ember, mert ez a hét ház sem új, az utca meg olyan befejezetlen, de mégiscsak utca. A falu végén száraz por fedi az utat, távolabbról az erdő nyúlik be a házak közé; hírnökei, a' csenevész kis fák, elszórtan állnak. Három ház egymás mellett, az egyikből nemrég költözött el az idős házaspár Kanizsára. Árulják a kis fenyvessel körülvett szép otthont, három- százezret kérnek érte. Majd a nyakukon marad. Kinek kell itt ennyiért ház? Koczor József véleménye ez, aki • a legszélső porta tulajdonosa. Hatvanban vette a magáét harmincezerért; ha el akarna menni innen, alig kapna érte többet. Ez már nem Csicsó, ez a három ház — mondja. — Csurgó-Kishomok a neve. Nézze, a falu alig százötven méter innen! Régen, mikor még volt tanács a faluban, adót sem fizethettünk helyben, mindenért Csurgóra kellett utaznunk. Magam Csi- csópusztán születtem, ott cselédeskedtem. Nem volt valami fényes hely. Gondoltam, mégiscsak emberek között leszek, bejöttem hát ide, a falu mellé, de bár ne tettem volna. Megesznek bennünket a vadak. A múltkor is három vaddisznó kocát és huszonhárom malacot számláltam meg a kert végében, ahogy szorgalmasan túrták a földemet. Riasztásul tartok három jóravaló kutyát, de ezektől meg ember nem jön erre, leszednék róla a nadrágot. A kutyák most csendben vannak; kushadnak a kerítés mögött, zöldes szemükben alattomos fény. Koczorék hét gyereket neveltek. Egy még itthon van, de annak is Csurgón keresnek lakhelyet. Az öregek arra gondolnak, eladják a házat, mert mi lesz, ha orvos kell, ha mozdulni sem bírnak már? Kétszázan laknak ma Csi- csóban, főleg öregek. Valamikor hetvenen indultak el nyáron kaszálni, most szinte nincs érdemes ember a faluban. Melles János halászmester (övé a hetedik ház a „negyedutcában”) azt mondja: rossz az arány a faluban, negyvenkét özvegyasz- szonyra két özvegyember jut. Attól meg mi várható? Varga János Csicsóban a falugazda. Telepvezető volta téeszben, két éve nyugdíjas. Magas, szíjas ember, látogatásunkkor épp pihent egy kicsit. A Varga porta udvarán hatalmas szomorúfűz, a gazdasági épületek még a századelőn készültek. A vetőgép helyén most a kocsi áll, a színben takarmány — Tíz éve kerültem ide. Azt mondta a főnököm, két hónapra vállaljam a vezetést, mert nincs más — mondja Varga Károly, Ez lett belőle. Hét éve kaptuk meg a szolgálati lakást Csicsóban; jól érezzük magunkat. Az asszony nagy állatbolond, a lányaim meg élvezik a szabadságot. Nem érzem, hogy hátrányosabb helyzetben lennék, mint a városiak. Talán ha a gyerekek nagyobbak lesznek, változtatunk. Ahol elégedett az halmozódik, az istállóból hiányoznak a lovak. — Régen 150 tehén ment a csordással a legelőre, most jó, ha ötven — mondja. — A mai fiatalokat nem érdekli az állattartás Mi annak idején kiszorítottunk tizenhat munkás órát a napból, a mostani ifjúság meg a nyolcból csinál hatot, mégis fáradt. Volt itt iskola is, mozi is. A hatvanas években nem adtak építési engedélyt; aki ember, ott az otthona, minek a jóból rosszabbá menni? A falugazda azt mondja; Csicsót nem kell még eltemetni. Azon törik a fejüket, hogy a régi tanácsházban lehetne valami munkalehetőséget kialakítani, olyat, ami a fiatalokat is érdekli. Mert házat építeni falun könnyen lehet, s ha kötni tudják Csi- csóhoz az ifjúságot, megint gyarapodhat a népesség. Klie Ágnes
