Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

1986. november 7., péntek \ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Somogyi Néplap _______________________________9 S ZERGEJ ZALIGIN Vihar után (Részletek) I. 1921. Nyár ... Ezzel kezdődött el a játék. Nem tudták, hogy íigyeli-e valaki őket, a játékukat, va­lószínűleg senki se törődött velük, de a játék az folyta­tódott, mégpedig híven, ele­venen, hogy Pjotr Kornyilov még meg is rémült egy pil­lanatra. „Miféle ember ez? Miféle nő lehet, ha ilyen élethűen tud játszani?” Egy pere , múlva azonban már megértette, hogy ez a nő nem ábrázolt senkit, csakis saját magát: adva volt egy helyzet, amelyben ma élt, kifejezetten ez a hely­zet. és nem valamilyen má­sik, és ő ennek minden ere­jével;« ső|t erején felül aláve­tette magát, meg akart-felel­ni neki, talpon akart marad­ni benne: És nem ő volt a rendező; hanem maiga Kor­nyilov, és ka lehet valamit csodálni, akkor az Kornyilov színészi képessége; a nő csak megadással utánozta — a régen várt találkozás fékte­len örömére örömmel, az öle­lésére öleléssel, a zavarára sokkal nagyobb zavarral vá­laszolt. Ha tehetséggel csi­nálta, az az engedékenység tehetsége volt. így hát nem azonnal, nem az első pillanatban ismerték meg egymást, és amikor egy­másra ismerték, először za­vartan álltak, majd erőszak­ká! eloszlatták a zavarukat, kitárt karral egymásnak es­tek, ölelkeztek, csókolóztak, megfeledkezve a csomagok­ról: a kopott útitáskáról meg az eléggé terjedelmes batyu­ról- Amíg ölelkezték, hála istennek, senki se lopta'el a csomagokat, felkapták hát az Útitáskát, meg a batyut, meg­kerülték az udvarh áz-temp­lom-vendéglő - építészeti je­gyeit elegyítő pályaudvar épületét, kimentek a térre, és nagyon megörültek, ami­kor megpillantottak egy sza­bad bérkocsit. Nem személyszállításra, hanem teherfuvarozásra való volt az a bérkocsi, inkább af­féle szekér, de éket, szerel­meseket ez egyáltalán nem zavarta, feldobták rá az úti­táskát, meg a batyut, meg sem egyezve a fuvardíjban, maguk is felugrottak, meg­mondták a címet — Loktyev utca, a Zajcsan tér sarka —. és mint akik valamikor ösz- szetartoztak, de aztán évek­re elszakadtak egymástól, úgy ültek a bérkocsin, amely vitte őket. a homokos auli ut­cákon, a perzselő és vakító napfényben. Zavarban vol-. tak egymás előtt, és felkel­tették a bérkocsis kíváncsi­ságát, ső|t kiváltották az együttérzését. Először az iránt érdeklő­dött, milyenek a gabonaárak arrafelé, ahonnan a „nagy­ságos” utas érkezett, mibe kerül az első, no meg a má­sodik osztályú búza? Hát a korpa? Az utas készséggel és rész­letesen válaszolt, hiszen a kocsis szemtanúja az ő ide- érfcezésének meg a szeretett nőivel való találkozásának. Természetesen az utas is érdeklődött; mivel eteti a kocsis nehéz igáslovát ebben a mostani takarmányszűke világban? Melyik utcában lakik? Az utas persze emlékezett a kocsisra, annál is inkább, mert az kivívta a rokonszen- vét. A kocsis pedig, aki min­den szükség nélkül csak úgy megszokásból, a rend kedvé­ért megsimogaifcta szironybőr- ostorával sárga lova hatal­mas tomporát, már Pjotr Nyilkolajevicsnak szólította az utast, és elsírta neki a • • A Szovjet Irodalom 1986: no­vemberi számából. fuvarosélet keserveit, meg a takarmánygondokat a külön­böző időkben, először a pej, aztán az almásderes, most meg ennek a világossárga, majdnem fakó lónak az ide­jében. Második Miklós cár, Kerenszkij és a bolsevikok alatt. Pjotr Nyikolajevics Kor­nyilov ügyesen, sőt 'lelkesül­ten beszélgetett a hőségtől, meg a nemrégen felhajtott kisüsitítől kipirult és megiz­zadt koosissal, <de közben nem öt, hanem a nő arcát figyel­te, azét az emberét, aki meg­ajándékozta e találkozás me­sés örömével. Hát igen, furcsa volt az arca, nem is lehetne meg­mondani, milyen. Kornyilov nem tudott leolvasni róla semmit, de bízott abban, hogy előlbb-uitóbb kirajzoló­dik rajta valami. Ez a majdnem misztikus női arc igen furcsa volt azért beleillett eblae a telje­sen reális, teljesen konkrét világba — a csúnya kis fa- házakból széles, kövezetlen homokos utcákból álló tik­kasztó városba, benne fuva­rossal-, meg a világossárga, majdnem fakó nehéz igáslc- val. Igen, ebben a világban létezett ez a nő, kétségtele­nül ebben. Az igásló is alighanem ér­zékelte az utas elégedettsé­gét, de nem közvetlenül, ha­nem a gazdája széles jóked­vén keresztül, amit eléggé ritkán tapasztalt, kissé ingó léptekkel, maga is vidámab­ban ballagott, a villásrúd kö­zött, meg se kottyant neki a nyikorgó szekér a három em­berrel, meg azzal a kis ba­tyuval: jobbra-balra lenget­ve a farkát, gondtalanul, de rá jellemző kitartással szed­te és fújta ki a széna és 'egyéb illatú levegőt, üteme­sen mozgatva közben a fülét — láthatólag neki is örömet szerzett, hogy hallja önma­gát. A vasútállomás kint volt a város szóién, és a nehéz igás­ló először a két versztnyi ki­terjedésű homokos, nap­fényiben sárgálló buckákkal teli üres telket hagyta maga mögött — ez már hasonlított a nem is olyan távoli Kara- Kum sivataghoz —, aztán a szélső házakat, amelyek oly nyomorúságosak voltak, hogy a Zatjcsan teret, ahova most közeledett, nemcsak város­nak, hanem kis jóindulattal városközpontnak is lehetett nevezni. A tér és a Loktyev utca sarkán álló ház pedig ilyen összehasonlításban pompás emberi hajléknak látszott. S attól, hogy most ehhez a pompához, új életének, újjá­születésének a Szimbólumá­hoz közeledett szép -komó­tosan, de azért biztosan a zörgő szekér, oda, ahol már nem a körülmények irányít­ják öl,, hanem ő a körülmé­nyeket, Pjotr Kornyilovon is úrrá lett az izgalom. Vagy tán az öröm fogta el. Meg a felindultság, a lelkesedés, az egész környező világ iránt, mindenekelőtt a játék, a ko­média hatására, amelyet oly kiválóan és tehetségesen ve­zetett, miközben a kocsissal beszélgetett, de csak a nőt figyelte, akinek az arcáról,— remélte — hamarosan leol­vad az ismeretlenség máza, és feltárulkozik a maga va­lójában ... II. 1923. Tél ... 1923. február 16-án, kedden éjfél előtt tizenöt perccel Kornyilov elrejtőzött a fehér spalettás házzal szem­közti szűk mellékutcában, és még mindig reménykedett. Hátha nem úgy' lesz, ahogy az ezredes elhatározta. De öt perccel éjfél előtt már tudta, minden úgy fog történni. öt perccel éjfél előtt három alak közeledett az ötödik Zajcsan utcán az ezredes hosszúkás és alacsony, fehér spalettás háza felé — kettő puskával a vállán, a harma­dik revolverokkal a derék­szíján ... Egylikük kint .maradt az ablakok alatt, ketten átvetet­ték magukat a kerítésen az udvarba... Aztán ajtókopogás hallat­szott. Utána csend lett, az éjsza­ka sápadt volt, de nem sö­tét, felhők tairkállottak az égbolt felén, köztük csillagok pislákoltak, meg halványan sütött a hold, most nem sár­gállt semmit. Egyszer csak lövések dör­dültek a házban. Tompán. Kétszer. Rövid szünet után még egyszer. A különleges rendeltetésű osztály vörösíkatonája. aki az utcán maradt, puskatussal bezúzta a rpalettát, üvegcsö­römpölés hallatszott, a spa- letta leesett, a katona belőtt az ablakon, majd ahogy a lába bírta, elrohant lefelé az ötödik Zajcsunpí> a város- központ felé. „Örvösért szalad! —% gon­dolta Kornyilov.. — Segítség­ért — egymaga nem tudja elvinni a sebesülteket. Mega halottaikat” — gondolta, még, és odasettenkedétt a ház fa­lához, felállt a földpadkára, a deres ablaküveg bezúzott nyílásán benézett a szobába. A mennyezetről hetes pet­róleumlámpa lógott öblösen, feketén, hasonlított ahhoz, amelyik két nappal azelőtt fénnyel világított a „hajda­niak” gyűlésén, Aul szem­közti külvárosában. A levegő is mahorkafüsfíös volt. oda­bent, kókesszürke, de nem nagyon sűrű. „Az ezredes do­hán yzott — gondolta Kor­nyilov. — Dohányzott, ahogy várta őket”. Kornyilov jobban a hom­lokába húzta rongyos, erre az alkalomra .felvett sapká­ját, kezével félig eltakarta a szemét, beljebb hajolt az ab­lakon és bekiabált: — Mi történt itt? Mi tör­tént? A szoba közepén egy vén­séges öregember állt kigom­bolt ingben, rongyos, lampa- szos csizmanadrágban, és egy ugyancsak vén, kétrét görnyedt öregasszony. „A há­zigazdák! Hát ezéknék hozta az ezredes a vizet hétvedres hordóban’'. És még egy em­ber, egyik kezében szemüve­get, a másikban valamilyen kis üveget tartok. „A másik lakó. Besúgó, vörösök fo­gadták fel!” — Mi történt, essen belé­tek a ragya! — Édes istenem, édes is­tenem! — hajtogatta levegő­ért kapkodva az öregembe!^ és tépdeste szikár testén az inget. — Hát mér nem adta meg magát, édes istenem? Ellene szegült a hatóságnak?! Az élőkön kívül halottak is voltak a szobában. Egy pár szürke ,ka to na - nemezcs izma a hozzávaló lábakkal, s de­rékig tartó törzs feküdt az ajtóban, és bár a felsőteste nem volt látható, Kornyilov tudta: „Halott!” Félig ülve, fékve, háttal a falnak támaszkodva jobb vállára hajtott fejjel, mintha pihenne — egy másik. „Az is ...” Mahov ezredes hason el­nyúlva feküdt a padlón, mintha futás közben vágó­dott volna el, de arccal egye­nesen az ablak felé nézett. Kopasz feje sértetlen, egy karcolás sincs rajta, egyetlen folt, egyetlen lyuk sincs az arcán meg a koponyáján, de hatalmas sötét tócsában fe­küdt, amely még egyre ter­jedt körülötte. Csak az őszes hajú hölgy, aki a minap karon fogva jötlt hazafelé Jevgenyija Vlagyi- mirovával, a „hajdaniak” gyűléséről, és aki az ezredes­sel együtt bement ebbe a házba, csak ő nem volt se­hol. Semmilyen áruló jel nem volt az ezredes szobájában, ami rá emlékeztetne — sem­milyen holmi, ruhadarab ... Tehát ? Csak idejárt az ezredes­hez, és időiben' kereket ol­dott. Az ezredes nem akart elrejtőzni, de ő másként ha­tározott ... Kornyilov előtt felvillant ősz szálakkal tarkított kékes- fekete frizurája, hatalmas sötétkék szeme, aztán eltűnt. Ebben a kis városban küny- nyen 'meg lehetett volna tud­ni róla egyet s mást, és az­tán találgatni, nem ,ő volt-e az az aktívan gyengéd nő, az az ideál, akiről az ezredes oly szépen, oly meggyőzően tudott beszélni Kornyilov- nak a gyűlésről hazatérőben. De minek? Minék bármit is megtuda­kolni — az tapintatlanság, sőt, veszélyes is. Másnaptól Kornyilov kivé­teles figyelemmel olvasta, sőt tanulmányozta a Vörös Aul című újságot, a szürke meg sárga csomagolópapír-lapo­kat. Vastagok, egyenetlenek voltaik a lapok, a rossz minő­ségű nyomdafesték miatt he­lyenként lemaradtak a betűk, és olvasás közben ki kellett találni, hogy a M nt ősz - v,á an k z üt k” azt jelenti: „Mint Moszkvában közöl­ték” De a Vörös Aul egy szót sem írt az eseményről, az Ötödik Zajcsan utcában f. év február 16-án keddről szerdára virradó éjjel tör- ! énlekröl. [Világ­forgató hit Hogy mindnyájan örülhessünk „Nehéz ma a világ forgató hitet újraidézni” — írja Ma sem könnyebb című versében Váci Mihály. Amikor a költő 1965-ben Leningrádban járt, a forradalom szülőhelyén óhatatlanul is megígézle az 1917-es történelmi sorsfordu­ló, Költeményében így vall róla: „Az emberiség leggyö­nyörűbb nemzedéke / adta magát itt kétszer is halálra / önkéntes bőkezűséggel, / hogy ne legyen többé alázat, éhség, I háború, rabtartók és népek üldözése”. Most, amikor világszerte megemlékeznek a nagy októ­beri szocialista forradalom haitvankiilencedik évforduló­járól, vajon lehet-e a költő szavainál szebben, tömöreb­ben megfogalmazni a világot megrengető tíz nap históriá­ját, lényegét és jelentőségét? A legpontosabb azonban a száraz történelmi tény, amit ma már jószerivel minden iskolás tud: 1917 novemberé­ben — a régi orosz naptár szerint októberben — az oroszországi proletariátus, lenini pártjának vezetésével, szétzúzta a cárizmust, meg­döntötte a kizsákmányoló osztályok uralmát, és megte­remtette a világ első szocia­lista államát. Közhely? Ak­kor sem tagadható, hogy a hatásában azóta is páratlan történelmi tettel megszűnt a világon a kapitalizmus egyed­uralma — új korszak Vette kezdetét. Korunk meghatározó él­ménye — szokták mondani Lenin októberére, azt értve ezen, hogy a szocialista vi- lágíorradalmi folyamat nyi­tánya az egyetemes társadal­mi fejlődés sorsfordulója is. S mi még? Bizonyítása egye­bek között annak, hogy a különböző nemzetiségű dol­gozók testvérisége erősebb az uralkodó osztályok által szí­tott nemzeti gyűlölködésnél, tehát le tudja győzni a há­borút, meg tudja rendíteni a rendíthetetlennek vélt tőkés világot, és szilárd alap az új társadalmi rend megteremté­séhez. „Az októberi forradalmat — írja Herbert George Wells — a történelem egyik legna­gyobb eseményének tartom. Gyökeresen megváltoztatta az egész világ ideológiáját... Befolyása sokkal mélyebb és szélesebb körű, mint az első francia forradalomé (az egyetlen olyan forradalomé, amelynek jelentősébe volt).” Az angol író vallomása mellé kívánkoznak a .szovjet-orosz költőnek, Majakovszkijnak a szavai: „Az emberiség köz­vetlen teremtőjévé vált a szo­cializmus, és ezzel új korszak nyílt a világtörténelemben...” S valóban, a nagy októberi szocialista forradalom nem­zetközi jelentőségét hamar megismerték és fel ismerték a világ munkásai. „Még gyak­rabban nem is annyira meg­értették — fogalmazta meg Lenin —, hanem inkább for­radalmi osztályösztönükkel megsejtették, megérezték”. Valahányszor október példá­ját idézzük, jogosan lehetünk büszkék arra, hogy: a világ­szerte elterjedt jelszót (Kö­vessük Oroszország példáját!) a magyar munkásosztály el­sőként valósította meg. A NOSZF hatására jiött létre hazánkban a munkásosztály győzelmének eredményeként a Tanácsköztársaság 133 nap­ja. S ha már írástudók se­gítségét vettük igénybe meg­emlékezésünkhöz, itt Tóth Árpád sonaii a helyénvalóak: „Szerényen s mégis segítve simul / A kicsiny, árva ma­gyar jaj-patak / A messze- zengő nagy moszkvai árba / Mely most tisztára mossa a világot”. A „kicsiny, árva” magyar forradalmat 1919-ben leverte az idegen túlerő. A Tanács- köztársaságot megdöntötték, a magyar kommunistáknak és valamennyi demokratikus erőnek mégis örök tanulságul szolgált a szocialista forra­dalom új, most már végle­ges győzelméért vívott to­vábbi harcához. Mert az 1917 óta eltelt évtizedékben mind teljesebben bontakozott ki a szocialista forradalom em­bert, társadalmat, világot formáló, a népek sorsét új történelmi útra vezérlő ereje és hatása. Tudjuk, milyen rendkívül nehéz körülmények között is képes volt a szov­jet nép arra, hogy megvé­delmezze október vívmánya­it. S azzal is tisztában va­gyunk, hogy a marxista-le­ninista pártok megalakulása, a szocialista világrendszer létrejötte, a gyarmaitbirodal- mák felbomlása, az imperia­lizmus, a tőke hatalmának visszaszorítása — mind, mind összefügg az orosz proleta­riátus csaknem hét évtized­del ezelőtti győzelmével. A világ társadalmi, politi­kai térképén azóta radikális változások mentek végbe. Az öt világrész megismerte — mert mag kellett ismernie — a szocializmus lényegét. Azét a szocializmusét, amelyről mint lenini kísérletről —, hogy végezetül ismét egy írót idézzünk — Bemard Shaw így vélekedett: „Ha mások is követni fogják Le­nin módszereit,; új korszak nyílik meg előttünk, és. nem fenyeget majd bennünket az összeomlás és a pusztulás-; új történelem kezdődik szá­munkra ... Ha Leniné a jö­vő, ennek mindannyian örül­hetünk; ha azonban a világ a régi úton megy tovább, akkor szomorúan kell el­hagynunk ezt a földet.” Juhani Nagy János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom