Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-08 / 237. szám
1986. október 8., szerda Somogyi Néplap 5 Idegen ízek Nagyon kell bíznunk egészségünkben ahhoz, hogy nyugodtan végignézzük a kaposvári Csiky Gergely Színház új évadjának első darabját. Jules Romains nyomán ugyanis a rendező, Máté Gábor kórházat igyekszik varázsolni — nem a város széliére (ami már eleve siker lenne, ismerve a közönség sorozatfilmekhez szoktatott ízlését) — a város közepébe, a Latinca Sándor Művelődési Központba. A gézzel bevont oszlopok, az ápolónői köpenybe öltözött jegyszedőnők és a lázlapra írt műsorfüzet a bipoChond- riára hajlamosak pulzusszá- mát azonnal megszaporázza. Bizonyára kényszer vezérelte a rendezői furtfangot, hogy ezáltal valamelyest enyhítőd- jék a szükség megoldásként igénybe vett új színpad ridegsége. További érdeme Máté Gábornak, hogy egy olyan darabhoz nyúlt, amelyet ma már alig ismernek. Az irodalommal foglalkozó szakkönyv is megírja, hagy a háború után Romains jelentősége, hatása teljesen megszűnt. Gyanítható hát, hogy a húszas években Párizsban, de Budapesten is nagy sikerrel játszott darab fölött elszállt az idő. Máté Gábornak volt energiája arra, hogy istenigazából leporolva a témát, mai gondolkodásmódunknak megfelelő előadás kerüljön színre. Az anyag nagyon jó erre, hiszen a társadalom megannyi torzulásának ábrázolását nemegyszer láthattuk már oly BEÁLLTAM-E könyvbarátnak? Most járt le az országos kőnyvbarátikörbe való belépés határideje. Amikor még csak rebesgették, hogy egy könyvbarát szövetséget tervez a népfront, magam is kíváncsian, sóit egy kis izgalommal vártam, na, mi lesz belőle. Tudniillik évek óta alig tudok könyvet vásárolni, az első, amihez öntudatlanul hozzányúltam, amikor csökkenteni kellett a kiadásaimat, az a könyv volt. Mint neofita, első nemzedékben értelmiségi, fiaital koromban éltem-hal- taim a könyvekért; ha volt egy kis fölösleges pénzem, már mentem a boltiba, hogy egy könyvvel többet birtokoljak ismét. Pedig könyvtáros voltam, ez a vicc az egészben. Vártam tehát a könyvbarát társaságot: hátha vissza tud téríteni könyvvevőnek. Ha belépek, talán annyi előzékenységet, udvariasságot, s főleg akkora kedvezményt kapok árban, választékban, hogy az ellensúlyozni tudja gazdasági nehézségeimet, újra támogatni fogom a könyvtárjeszités ügyét, s főleg ismét új meg új könyveket fogök birtokolni. 1986 közepén, az ünnepi könyvhéten aztán meghirdetitek az országos könyvba- rátkört. Évente húsz forint a tagdíj, s legalább ötszáz forint ára könyvet kel vásárolni, hogy a tagság érvénybe is lépjen, tudniillik csak akikor jut a belépő aihihoz a bizonyos kedvezményhez, amiért egyáltalán belépett a körbe. Ez a kedvezmény az, hogy ötszáz forintos vétel után egy ötven forintos könyvutalványt kap. (Meg egy ingyenes illetmányköts- tiet, továbbá egy „kiskönyv- tár”-at, ha olyan szerencsés, hogy kihúzzák a nevét; mert az is van: sorsolás a tagok közt.) Az ötven forint az ötszáz tíz százaléka, de csak öitszáz után jár a tíz százalék, mondjuk háromszáz után még nem. Az illet- ménykötét jövőre egy nagyon kegyölétes, exkluzív könyv lesz: a Himnusz és a Szózat több nyelvű díszlki- adása. Erre a könyvre föltétlenül szüksége van minden könyvbarátnak: estenként albánul olvasgathatja majd a Himnuszt, és szövegelemzéseket, műfordítói stúdiumokat végezhet. Egyelőre azonban még nincs a kezekben az iliet- ménykötét. Még csak most jár le a meghosszabbított határidő a belépésre. S nem állottam be könyv - barátnak. Ugyanis elhibázo|ttnak vélem a kiindulópontot, azt, hogy nem a teljes magyar könyvtermésből válogathatok, csupán egy rám erőltetett karéját fogyaszthatom. Ez már kereskedelem, ez már tiszta üzlet: azt adnak, amit ők akarnak, eszem, nem eszem, nem kapok mást. A d íszíti ad ásos illet- m én yköt eittel még csak-csak kibékülnék, de a választéknak ötvenöt könyvre való redukálása nékem már egyenesen luxus. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak azért vegyem meg X. Y. regényét, akit mellesleg rossz írónak tartok, hogy eljussak a kemény ötszáz forintos határig, amikoris ötven forint jutalmat kapok, nagyjából egy könyvnek az árát. S ennyi az egész előzékenység, kedvezés, kitüntetett helyzet. Móricz Zsigmond hasonlóan könyvnemvásárló ínséges időben, 1930-ban, a gazdasági válság beütésekor 'mint a Nyugat tulajdonosa, szerkesztője, létre akarta hozni a Nyugatbarátok Irodalmi Szövetségét a Nyugat zilált pénzügyeinek az egyenesbe hozatalára. így tervezte: „1. Folyóiratot adunk a tagoknak. 2. ÉVi tagdíj fejében tíz köitet elsőrangú szépirodalmi munkát adunk. 3. Minden könyvet, ami a magyar piacon megjelenik, olcsóbban szállítunk, mint ahogy az a rendes könyvkereskedelmi forgalomba be volna szerezhető. 4. Külföldi könyvekét szintén kedvezményes áron adunk. 5. Részletfizetésre is alkalmat nyújtunk.” Ez igen, ez kedvezmény, ez üzlet a vevőnek! Nem is lett belőle semmi. Ha az országos könyvbarátkör csak a felét ajánlaná — úgy látszik, képtelen rá —, továbbra is fönnáló gazdasági nehézségeim ellenére maigam is be- állníák könyvbarátnak. így csak olvasó maradok. Fehér László SZÍNHÁZI BEMUTATÓ Knock mindenkit kiüt A nyitó ünnepségnél „búcsúztunk” tegnap a Ciecha- nówban járt somogyiaktól, s egy másik ünnepség volt a folytatás. De tegyünk előtte egy kis kitérőt. Néhány „idegen ízről” kerültek vázlatok jegyzeteimbe. Az elsők valóban ízek: a céklalevesé, a pacallevesé, a húsos káposztáé, amely távoli rokona a székelykáposiztának ... Hazánktól távol bizony keserves a dolga annak, aki finy- nyás. De jó a másiknak, aki örömmel ízleli a szokatlan étket. A második új zamat: itthon örül az ember a vendéglőben, ha egyáltalán kap vizet. Langyosat, miközben a pincér egy kicsit fintorog. Ott — nem első osztályú helyen — megkérdezték: forrót kívánok-e, avagy hideget, azután mosolyogva hozták az utóbbit. Párás lett a pohár kívülről. S a harmadik: „Micsoda dolog, hogy itt üvegben adják a tejet!” így helytelenítette a látványt kortyol gatásomat nézve a tánc- együttes egyik zsenge korú hölgytagja. Jól emlékszem, amikor döbbenten néztük itthon az első zacskós tejet. Minden korosztálynak megvan a maga csodálkoznivalója. A bunkernál Későn vették komolyan a náoi fenyegetést a lengyelek. Akkor sebtében erődvonalat kezdtek építeni. Ma emlékmű az egyik ilyen védelmi állás, Mlawa közelében, ahol megkezdődtek a második világháború csatái. Vitézül védekeztek itt a katonák,, de nem sokáig. „Tévésztárok” Az Unitra gyárban Ennél az emlékműnél koszorúzás! ünnepség volt. Somogyi írók virágai kerültek a kőbe--vésett nevekre. Lengyel cserkészlányok álltak diszőrsóget. Rögtönzött történelmi előadást is tartottak a helybeliek. Idősebb hazánkfiai bólogatták, igen, tudják . . Az if jabbak kissé hitetlenkedve hallgattak, nézegették a betonfalak maradékát, az összekuszált vasszerkezeteket. Bunker? Ilyen? Háború? Jó volt látni értet- len ámulatukat. Az emlékmű mellett turistáknak ad útbaigazítást egy tábla. Kirándulásra hívogat az erdő. Rengeteg gomba van benne, de számunkra ismeretlenek. Idő nem jutott a túrázásra, csupán arra. hogy a buszból rögtön előkerüljön a labda, s megkezdődjön a passzolgatás. A futballpályává előlépett autóparkoló fölött magasodik a lengyel gyalogos monumentális szobra. Azt hiszem, nem rosszaiba a labdázgatást, arra való ez a szelíd táj, nem csatákra. Jönnek a tévések Ismét kölcsön ös éneklés következett közös nyelv híján, amikor a koszorúzást követően Zuromin városában a helyi Unitra elektronika! gyárba látogatott a somogyi csoport. A gyári klubteremben felelgettek a dalok egymásnak, azután üzemlátogatás volt. — Azok is szeretnék látni a magyar vendégeket, akik nem kelhetnek föl a munkapad mellől, ezért kérjük, hogy tekintsék meg a gyárat — hangzott a szíves invitálás. S csupán azt volt nehéz utóbb eldönteni, hogy ki kit néz meg jobban: a tánc- együttes ifjú tagjai a többnyire hasonlóképpen fiatal gyáriakat, avagy fordítva. A búcsúzás után kifelé menet fekete kamerájáról rögtön fölismerhető csapat állta a táncosok útját. „Jönnek a tévések!” Lengyelül és magva rul is futótűzként terjedt a hír. Ugyanígy a város főterén., ahol el is készült a rövidke riport. Úgy tetszik: a vibráló doboz embereinek megjelenése másutt is nagy esemény, nemcsak itthon. Még aznap este szerepeltek a kaposváriak a lengyel híradóiban. Nem láthatták, éopen úton voltak a szállásuk felé. A zuromini aprócska színpad egyébként alaposan próbára tette a nagyobbhoz szokott táncosokat. A vastaps viszont kárpótolta. Még inkább egy idős bácsi szavai az előadás után: — Másodszor láttam magyar táncot. Először úgy negyvenöt évvel ezelőtt. És most ezen a szűk helyen, és ilyen bámulatosan precízen... Luthár Péter (Folytatjuk.) Mennyire a napjaink embere Knock? — kérdezhetjük. Mennyire van jelen ez a fajta jellem a század végéhez közeledő évtizedekben? Válasznak legyen elég any- nyi — s talán emiátt nem véletlen Máté Gábor darab- választása —, hogy Knock az a szélhámos, aki egyetlen nagy ötletre épít. Olyat talál ki, amit embertársai talán annyira kézenfekvőnek gondodnak, hogy nem is tűnődnek rajta. Egyébiránt pedig ki tagadhatná, hogy a nagy ötletek idejét éljük? Bezerédy Zoltán Knock szerepében kezdetben nem tudja elhitetni, hogy a nagy fordulatot előidéző emberek közé tartozik. Kevés tere marad ennek bizonyítására, ám a második és a harmadik felívanásiban már kétségtelenül „róla szól” a darab. Az ő színészi játékának is nagy szerepe van abban, hogy a második felvonás dramaturgiai aránytalanságai valamelyest kiegyenlítődjenek. Hiába jók Dunai Károly, Molnár Piroska, Hu- nyadkürti György, Pogány Judit jelenetei, mégis megakasztják a darabot gördülékeny ségében. Igazán vígjátéki pillanatokat szerzett azonban Spind- ler Béla, már puszta megjelenésével1 is. Olyan hitelesen alakította a joviális Vidéki orvost, hogy a felvonások közti szünetekben akár a nézők vérnyomását is mérhette volna. Díjmentesen persze ... Varga István módon, hogy orvosi rendelő padjára ültetik alakjaikat az írók. Előbb-uitóbb ugyanis mindenki beteg lesz. A vígjáték kínálja is azokat a megoldásokat, amelyek láttán huncutul összekacsinthatnak a nézők, megállapítván, hogy a máról, a mi társadalmunk ilyen-olyan, de meg nem nevezett dolgairól van szó. Erénye azonban a rendezésnek, hogy elkerüli ezt a csapdát. Jóllehet sokat vidámítana néhány ilyen „aktualizálás”, mégis faj- sűlytalanné tenné a darabot. Jules Romaine Knock doktorával ugyanis a mindenkori emberi hiszékenység, és mondjuk ki: butaság elé tartat tükröt, amely azután ugyanazt a hatást kelti, mint amelyet más francia íróknál tapasztalhatunk. Nem beszélhetünk ugyanis úgy Romai nsróL, hagy ne tennénk említést Rabelais-ról, Mo- liere-ről. Nálunk talán francia könnyedségnek nevezik az effajta humort, amelyet a Knockban is láthatunk. A vidéki pacién túrát átvenni érkező ambiciózus fiatalemberről még nem sejthetjük, hogy nagy formátumú szélhámos. Tisztában van azzal, hogy a boldoguláshoz pénz kelL, az egészséges ember pedig nem fizet orvosának. Tehát beteggé kell tenni mindenkit. Erőfeszítései nem is maradnak eredmény nélkül: rövid időn belül „knock ou- tolja” egész környezetét. Még a látogatóba visszaérkező elődjével is elhiteti, hogy állapota azonnali pihenést igényel. MAGYAR KULTÚRA CIECHANÓWBAN
