Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-30 / 256. szám

4 Somogyi Néplap 1986. október 30., csütörtök Visszapillantás egy kiállításra Országosnak tervezték, somogyi lett Régi emlékek nyomában Vetélkedő a gyár történetéről A Pamutfonó-dpari Válla­lat Kaposvári Gyára fennál­lásának 'harmincötödik év­fordulóját ünnepli aiz idén. Az egyik legrégibb brigádja a Béke. Kuzma Jánosné 1962-ben alapította. — Azokban az években szervezték az első brigádo­kat — emlékezik vissza Kuzmáné. — Mindenki ki­gondolta, kivel lenne jó együtt dolgozni. Ha összeállt a kis csaipait, a tíz-tizenöt dolgozónak már csak nevet kellett választania. Alakulá­sunkkor vdlt már Háimán Kató és Dobó Isitván bri­gád. Sókat törtük a fejün­ket, mi lenne a legjobb. Vé­gül azért döntöttünk a Bé­ke mellett, imént ezt tartjuk a legfontosabbnak. A hajdani csapatból már csak ketten dolgoznak. A fiatalok könnyebb munka után néztek, az idősek nyugdíjba mentek. Átalakult a brigád, s megváltozott a munka is. 1980-ban bevezet­ték az új munkamódszert, ezzel könnyebben és haté­konyabban lehet termelni. — Mindenki egyhónapos tanfolyamon vett részt, ahol a kézügyességet és a gyor­saságot fejlesztették — mondja Fista Andrásné. — November tizenhetedikén már ötödik napja járőrözget- tünk a kerületben. Este tíz­kor tértünk vissza a körlet­be, ahol cigarettafüst, pirí­tott kenyér, sült szalonna il­lata terjengett, elvegyülve a nedves csizmák és a heve­nyészve bevetett ágyak át­ható szagával. Járőrtársaim, Deres Sándor főhadnagy egy roaoga karos­székbe telepedett. Miközben a tisztító vesszőt fegyvere csövében húzogatta, üteme­sen fel-fel nyögött alatta az öreg szék. Kótai Péter szá­zados, akivel november ti­zedikén együtt jelentkeztem karhatalmistának, ugyancsak géppisztolyát tisztogatta. Mindig gondosan ügyelt ar­ra, hogy a fegyver csövét a padló vagy a »mennyezet felé irányítsa. Karvas Ernő főhadnagy, a kis szemüveges tüzér: törékeny termete akár néhány összedrótozott csont. Arca sápadt, gyerekes: vé­kony bőrén átütöttek a kék Igyekeztünk minél többet és minél jobban dolgozni, de voltak mélypontok. Egy­szer vissza is minősítették a brigádunkat. — Ennél rosszabb nem is történhetett volna. Még ma is szégyenkezem miatta — pironkodik a brigádvezető. — Elhatároztam: mindent elkövetek, hogy a legjobb brigádok közé kerüljünk. Ma már nincs szükség ellenőr­zésre, mindenki tudja mi a feladata. A brigádélet nem csak abból áll, hogy együtt dolgozunk. Rendszeresen tar­tunk összejöveteleket, és sok társadalmi munkát vál­lalunk. Talán ezért is kap­tuk meg 1984-ben a Vállalat kiváló brigádja kitüntetést. Nagyon örültünk neki, de tudtuk, a cím kötelez is. Igyékeztünk még jobb telje­sítményt elérni, még több túlórát vállalni. Munkánk meghozta az eredményit. Az idén márciusiban ismét meg­kaptuk a kitüntető címet. Ritka, hogy valakik, kétszer is megkapják ezt a kitünte­tést. — Szerénykednek, pedig mindenki tudja, hogy a vál­lalat egyik legjobb közössége a Béke brigád —• szól közbe Forróné Czár Erzsébet szak­erek. Minden lehetséges al­kalmat megragadott az olva­sásra: egyetlen percig sem lehetett könyv nélkül látni, még járőrözéskor is köpenye zsebében őrizte az olvasni­valót. Most is nyitott könyv feküdt előtte az ágyon, ol­vasás közben megosztott fi­gyelemmel tisztogatta a fegyverét. A különben hall­gatag Kótai ezt nem hagy­hatta megjegyzés nélkül: „A hideg futkározik az ember hátán! A géppisztolyát bab- rálgatja, és közben olvas! Egyszer még bajt csinál!” Ilyenkor Karvas tekintete néhány percig fegyverére összpontosult, majd újra megfeledkezett magáról. Utolsóként I’kász Péter hadnagy került a rajunkba. Középtermetű fiatalember volt. Sovány, kisisé görbe alakján lötyögött az egyen­ruha. Alacsony, széles hom­loka alatt arca annyira kes- kenyedett, hogy feje jókora körtére emlékeztetett. Vé­szervezeti titkár. — Ha min­denki így dolgozna, semmi gondunk nem lenne. Az, hogy még ez a brigád sem tudja teljesíteni a száz szá­zalékot, nem a dolgozók hi­bája. A'lapanyaggondofckal küszködünk, s a szerelések is sok időt elvesznek. Sajnos sok a vándorló. Mire megta- •nullná a szakmát és tudna teljesíteni, más munkahelyet keres magának. — A brigádban mindenki tud egymásról mindent — mondja Kuzmáné. — Ismer­jük munkatársaink örömét- gondját. Igyekszünk segíteni, s ha örömteli esemény törté­nik, együtt örül a brigád. Nemrég az egyik kolléga­nőnk lánya férjhez ment. Az esküvőn ott volt az egész brigád. Együtt készülünk a gyártörténeti vetélkedőre is. Ezzel ünnepeljük az évfor­dulót. — Emellett albumot készí­tünk törzsigárdatagjadnkról, s szeretnénk megjelentetni a vállalat történetéről szóló könyv második kötetét. Az ünneplés mellett azonban to­vábbra is legfontosabb fel­adatunk a munka, a haté­kony termelés — mondja F oi’ró né Czár Erzsébet. H. É. kony nyaka, akár a körte szára. Dús, homlokába hul­ló sötét haját a tarkónál ki- borotváltatta, elálló füle mellett hosszú oldalazakállt viselt. Apró, fényes, fekete szembogaira szüntelenül ug­rált. Puszta megjelenése nyughatatlan, heveskedő ter­mészetre vallott. — Iikász Peti, valériatelepi vagány! — mutatkozott be érkezésekor. Hozzátette: — Nem félek a májrés buliktól. A hadnagy ezúttal ágyán ült, halkan fütyörészve se­rényen itörölgette a fegyver­ből kiemelt súlyzárat. Rajparancsnokunk, Kesz- péri József őrnagy lépett a szobába: Már az első napon észrevettem, hogy a koros tiszt külsőleg Don Quijotera emlékeztet. Éppoly hosszúra nyúlt, sovány, vékony arcú, lázas tekintetű. Csupán a kecskeszakáll hiányzik, hogy külsőleg teljesen hasonlatos legyen a regényalakhoz. Ter­mészete viszont korántsem egyezett a hiszékeny és naiv búsképű lovagéval. Erős akaratú, reális gondolkodású ember volt. Megszerettük. Nyugodt, kiegyensúlyozott jelleme, határozott fellépése biztonságérzetet adott. Már­pedig a katona számára ez — »különösen rázós helyzet­ben — mindennél fontosabb. Alváshoz készülődtünk. Éjfél közeledett, s hajnali báromkor ébresztő: négy óra készültségi szolgálat, majd újabb négy óra jár­A közelmúltban testvérme­gyénkben, a ciechanówi vaj­daságban megrendezett ma­gyar hét egyik kiemelkedő eseménye volt a somogyi gaz­daságot bemutató kiállítás. Az eredeti tervekben egy or­szágos gazdasági körkép sze­repelt, ám szervezési nehéz­ségek miatt az nem állt ösz- sze, így a Somogy Megyei Tanács mezőgazdasági osztá­lya csupán „beugrott” a ren­dezői szerepkörbe. A vég­eredmény — a nem várt módosítás után — a lengyel vendéglátók szerint is felül­múlta a várakozást. Balaskó Ferenc és Rácz Zoltán, a mezőgazdasági osz­tály élelmiszeripari szakfel­ügyelői a somogyi küldöttség tagjaként vettek részt a len­gyelországi rendezvénysoro­zaton. Visszapillantva az ese­ményekre szívesen válaszol­tak kérdéseinkre. — A magyartól alapvetően eltérő szerkezetű lengyel me­zőgazdaság és a mienkhez hasonló élelmiszeripar ad- hat-e számunkra hasznos öt­leteket? Balaskó Ferenc: — Feltétlenül. Mi is ezt a kérdéskört tartottuk a leg­fontosabbnak. A lengyel gaz­dák kisüzemi magángazdál­kodásra rendezkedtek be. Igen kevés a termelőszövet­kezet és az állami gazdaság. Ugyanakkor a kisüzemi ter­meléssel szemben élelmiszer- ipari nagyüzemek sorakoz­nak, amelyek nagy mennyi­ségű és jó minőségű alap­anyagot igényelnek. Az üze­mek szerződésekkel biztosít­ják a feldolgozandó ter­ményt, vágóállatot, tejet.' Megfigyeléseink szerint a szerződéseket komolyabb ok­mánynak tekintik, mint ná­lunk. Itthon „slágertéma”, hogy rossz a szerződéses fe­gyelem, büntetlenül meg le­het szegni a megállapodáso­kat. Nos, ott ez nem így van. Mind a gazda, mind a nagy­üzem felelős embere megin­ná a levét annak, ha nem teljesítené írásba foglalt kö­telezettségeit. — A válság a lengyel me­zőgazdaságot is alaposan megviselte. A bajok egyik okát sokan a kisüzemi mód­szerekben látták. őrözés. Átázott csizmáinkat a kályha köré állítgattuk, a lábbelik szárára teregettük nedves kapcáinkat. Én is le­húztam latyakos csizmámat. Elmerengve néztem az or­mótlan lábbelit. „Igen, talán ebben patkó- lók el — ágaskodott bennem az aggodalom. — A csizmát biztosan lehúzzák rólam, s valaki más koptatja tovább vele az aszfaltot. Tavasszal pedig, amikor már rend lesz, ebben megy majd találká­ra, s valahol a budai he­gyekben rúgja le lábáról, elhever ed ve egy lány mel­lett. Nem is gondol arra, hogy valaki .meghalt ben­ne... ” Tovább gondolkod­tam. Ki tudpa, mi lesz? Egye­lőre semmi vigasztaló. A közlekedés kisírni thatatlan. A villamosok és az autó­buszok személyzetiét az ut­cán összecsődülő rendzava­rok ijesztgetik, fenyegetik. Az üzemekben sztrájk ... Ha né­hol nagy nehezen meg is in­dul a munka, abban sincs köszönet. A mun ások fejét és kezét elbizonytalanítja a cseppfolyós, kilátástalannak tetsző helyzet. A kerület szí­vében, az áruház környékén naponta összecsődülő gyüle­kezet törzsközönsége egyre kihívóbban viselkedik, nyug­talanítja a lakosságot. Mi pedig diskurálgatunk velük, agitál gátjuk őket. Határozot­tabban, keményebben kelle­ne fellépnünk. Persze, a pa­rancs az parancs. Nem te­— Hadd oszlassak el egy félreértést. A magyar köztu­datban a lengyel mezőgaz­daságról téves kép alakult ki. Nem négyökrös szekerek­re és látástól vakulásig gör- nyedező parasztokra kell gondolni. Saját, illetve bérelt gépekkel dolgoznak a gaz­dák. Nagy munkákra, vetés­re, betakarításra és egyebek­re alkalmanként szövetkez­nek. Valamiféle laza szövet­kezésben szinte minden gaz­da részt vesz, összehangolják a munkát. De a mindennapi apró teendőket ki-ki külön végzi el a maga földjén. A szövetkezés lazább formáit egyébként állami kedvezmé­nyek is ösztönzik. Kétségte­len, hogy a nagyüzemekhez szokott ember furcsának ta­lálja az ottani viszonyokat. Más utat járt be a lengyel mezőgazdaság, mint a miénk. Most lábal ki a mély válság2- ból, éz nagy erőfeszítést igé­nyel, s így felszínre kerül egy sor jó ötlet, nálunk is hasz­nosítható módszer. Rácz Zoltán: — Csak egy apróságot em­lítek. Mind Magyarországon, mind Csehszlovákiában — ahogy Lengyelország felé utaztunk — megfigyelhettük, hogy az utak mentén az or­szágok nem a legszebb arcu­kat mutatják. Sok az árok­parti szeméthalom, nagy a gaz ... Lengyelország gondo- zottabbnak tetszett. Ott Panaszkodunk, hogy a mai ifjúság nem hisz a mesék­ben. Legalábbis a klassziku­sokban nem. Hol van már az az idő, amikor az ágyba dugott csöppségek nem tud­tak elaludni anélkül, hogy anyuka vagy apuka el ne mesélte volna nekik Csipke­rózsika, Hófehérke vagy Pi­roska megható történetét. Már-már én is hajlottam arra, hogy helyt adjak azok véleményének, akik a mo­dern világunkhoz igazított — néha ugyan kicsit bugyutára sikeredett —, valóságközelibb hetünk mást: jámboran ró­juk az utcákat, tétlenül néz­zük, hogy lassan újra el­uralkodik a káosz, s hogy a negyediké után visszahúzó­dott bajkeverőik ismét színre lépnek. „Vérszemet kapnak ... Ha nem csépeljük őket, biztosan vérszemet kapnak... Le kell hűtenünk az indulato­kat... De hogyan? Mi­vel ... ? Puska tussal ?” — Ebben már nem voltam tel­jesen bizonyos. Harsány nevetés zökken­tett ki gondolataimból. Kar­vas főhadnagy hatalmasat húzott az egy szál lábrava- lóban tötyörgő Deres hordó­nyi fenekére. — Ahol feszül, jogos! — kiáltotta, de terebélyes tár­sa nem méltányolta az indo­kot. A vetetten ágyakon át­ugrálva, a menekülő Kar­vas után igyekezett. Persze, nem érte el, a tréfacsiináló egy iramodással a túlsó sa­rokba szökkept, újabb csípős megjegyzéssel ugratta a li­hegő Derest: — Nem értem, ilyen hor­dónyi pocakkal hogyan tehet szerelmeskedni! — Oincogsz, csontegér? Azt hiszed, izgatnak a hü- lyéskedéseid? De jól vi­gyázz, a pacsit visszakapod! Csak egy kicsikét nagyob­bat! — erpelte fel fenyege­tően péklapátmyi tenyerét, majd mogorván ágyba bújt. (Folytatjuk.) ugyanis az árok meg az árok-- part is valakié, azt is meg­művelik. Ennek közvetett haszna is volna nálunk, hi­szen a hazánkban járó ide­gennek szebben mutatkozna be az ország. És nem hiszem, hogy a nagyüzemi gazdálko­dás eleve kizárja azt, hogy rend legyen az utak mentén. — A kiállítás nemcsak So­mogy mezőgazdaságát repre­zentálta. Miképpen illeszke­dett ez a bemutatkozás a kölcsönös tapasztalatcserébe, a gazdasági kapcsolatok fo­kozásának rendszerébe? — Akkora volt a nagykö­zönség érdeklődése, hogy meg kellett hosszabbítani a be­mutatót. Pedig féltünk a ku­darctól, hiszen magunk ra- gasztgattunk, kalapáltunk az ottani dekoratőrökkel együtt. Tartottunk tőle, hogy elron­tunk valamit. Büszkék va­gyunk rá, hogy a képzett kiállítás-rendezők sem talál­tak kivetni valót a mun­kánkban. A gyakorlati ha­szonról pedig annyit: ez a bemutatkozás csíra lehet az üzletekhez. Több mint tíz éves a két megye kapcsola­ta. De a szorosabb gazdasá­gi kapcsolat még nem ala­kult ki. Az ottaniak elmond­ták: gondolatébresztőnek volt jó a somogyi bemutató, s szorgalmazni kellene a vál­lalatok közötti közvetlen kap­csolatfelvételt. L. P. mesék hívei, az utóbbi idő­ben azonban elbizdnytala- nodtam. Talán mégsem erre vágynak a gyerekek. S mivel ez ellen a mesekorszakban nem tehetnek semmit, hát később tiltakoznak valami­lyen formában. Mondjuk úgy tizenévesen, amikor már kel­lő önállósággal, koruknak megfelelő felelősségtudattal bírnak, van ítélőképességük. Szóval erre gondoltam — mert ugyan mire másra?!—, amikor sorra hallottam a panaszokat: a szabadban parkoló autókról reggelre le­lopják a visszapillantó tük­röket. A családom — mivel az eset velünk is megesett — másként magyarázta a dol­got. ök pimasz kamaszoknak nevezték a tükörtolvajokat, s más kárvallottakkal együtt a nevelés csődjéről tartottak értekezést. Pedig szerintem nem er­ről van szó! Pontosabban: szeretném,, ha nem erről len­ne szó. Mert mennyivel köny- nyebb dolgunk lenne, ha tudnánk: a késő esti, netán éjszakai „tükörgyűjtő” isme­retlenek csak kevéssé isme­rik Hófehérke meséjét. Any- nyit tudnak róla, hogy ab­ban szerepel egy bizonyos tükör, amelyik szépnek és jónak mutatja azt, aki bele­néz, és még beszélni is tud. Miért ne lehetne ez éppen egy visszapillantó tükör? — gondolják magukban, s mi­vel ezekbe a bizonyos tük­rökbe — eredeti rendelteté­süknek megfelelően — nehéz belenézni az autó mellől kí­vülről, hát segítenek a ba­jon és leszerelik. Hogy nem a keresett tükörről van szó, az csak akkor derül ki, ami­kor már késő, ott van a ke­zükben és hiába nézik, hiá­ba kérdezik; nem lettek szebbek és nem kaptak vá­laszt a kérdéseikre. És ak­kor keresnek tovább ... Hogy ez csak mese? Le­het, de akkor mi lehet a va­lódi oka ennek és az ehhez hasonló vandalizmusnak, amellyel szinte naponta ta­lálkozunk. Mégis az volna jó, ha naiv hitem bizonyul­na igaznak. A régi mese­könyveket talán még elő le­hetne szedni a padlásról... N. Zs. Bertalan István Portyák az éjszakában (REGÉNYRÉSZLETEK) Nyugtalan pihenő Tükröm, tükröm...

Next

/
Oldalképek
Tartalom