Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-20 / 247. szám

1986. október 20., hétfő Somogyi Néplap 5 „Nem kerülő úton“ Csurgói Máté Lajos kiállítása Siófokon | ________________EILM3EGYZET K lasszikusok mozifilmen Bizonyítottak Diploma­megújító vizsga Őszülő hajú és középkorú tanítónők kisdiákokként iz­gultak a folyosón a tanító­képző főiskolán. Diploma­megújító vizsgán védték meg szakdolgozatukat har­mincötén Baranya, Tolna, Fejér és Somogy megyéből. A Művelődési Minisztérium szervezésében és anyagi tá­mogatásával megvalósult új képzési rendszerben 1985 novemberétől ez év júniusá­ig bizonyították — mintegy 120 óra intenzív képzés ke­retében — szakmai tudásu­kat, megújulóképességüket. Juhász Miklósné tanul­mányi csoportvezető elmond­ta : a képzésben részt vevő tanítók magas színvonalú előadások és félcsoportos foglalkozások keretében szakmai és módszertani is­mereteiket szerezhettek peda­gógiából, matematika tan­tárgyismeretből, magyar nyelv és irodalomból, vala­mint az egész napos nevelés témaköréből. A vizsgán jól megfelelt és kitűnően meg­felelt „érdemjegyeket” kap­tak. A minisztérium képvise­letében dr. Pálfalvi Aladár- né továbbképzési főelőadó elmondta, hogy magas szín­vonalú szakdolgozatokat bírálhattak el, ezek közül többet publikációra is alkal­masnak találtak. 1987-től a doktori fokozattal rendel­kezőknek, 1988-itól pedig a képzésben jól és kiváJlóan megfelelt nevelőknek bizto­sítják az átlag 650 forintos béremelést. Jövőre ugyaneb­ben a formában folytatják a képzést, de szeretnék növel­ni a létszámot. Pedagógiai, pszichológiai ismereteket tartalmazó szöveggyűjte­ményt és két matematika jegyzetet állítottak össze. A „diákok” közül Köves- di Ferencné, a szentlőrinci általános iskola 1959-ben végzett tanítónője így nyi­latkozott: — Mindenképpen megérte fáradozni, mert ez a képzés kiváló alkalmat biztosít az új ismeretek megszerzésére. Társaimat is ösztönözni fogom: újítsák fel a tanultakat. Ahhoz a nemzedékhez tar­tozik, amely még a háború előtti években eszmélt, a vi­lágégést serdülőként élte át, s a fényes szelek hoztak szá­mára új igéket. Csurgói Má­té Lajosnak, az egykori so­mogyi parasztfiúnak — s a későbbi grafikusnak, festő­nek — egész életére megha­tározta, kijelölte útját a ma­gyar történelemnek ez a vi­harzó, nagy jelentőségű kor­szaka, amely oly sok népi tehetségnek adott lehetősé­get, erőt a kibontakozáshoz. Ha a siófoki művelődési házban kiállított képeit — festményeit, grafikáit — szemléljük (vagy szociogra­fikus visszaemlékezéseit. verseit olvassuk, mert ír is), a vizuális élményen kívül történelmi, falutörténeti, néprajzi ismeretekkel is gaz­dagodhatunk. Az egykori falukép, a gyerek- és a ka­maszkor felnőttjei: a baráz­dajáró földművesek, a min­dent bíró, családot óvó pa­rasztasszonyok, valamikor igástlovak, szerszámok ta­núskodnak a hajdani kiskö­zösségből elindult, annak erkölcsi útravalóját min­denkor vállaló fiú tisztessé­ge, embersége mellett. Vász­nain „a valóság égi mása” a táj (szántóföld, szőlőhegy); a kenyérért, az elvégzett mun­ka utáni jóleső fáradságért való küzdelem helyszíne (Tájak); az ember céltuda­tos mozdulatai (Marokszedő nő, Cséplés, Uj földek -felé, Tankolok) vallomások a munka, az értelmes tevé­kenység örök érvényű szép­ségéről, s valami harangsza- vú meghittség, dajkameleg a „Déli pihenő” figuráinak (Anya és leánya) közegében. A művész folyton hazatér; s ez a hazatérés-ünnep to­rokszorító fohásszá lényegül a Zsákvarró (édesanyja .a modellje) és a Sirató című kompozícióban. Az utóbbi­hoz kapcsolódik egyik verse is, a Téli látogatás című. „E téli estében tudom, en­gem várnak / Anyámhoz, ha megyek, nem kerülő úton / kertek alatt taposom a fris­sen hullott havat. 1 Előbb érek.” Valóságfeltáró alkata, „lí­rai realizmusa” megbízható mesterségbeli tudással páro­sul, s főként a rajz az erős­sége. Az utóbbit különösen a Háború című megdöbben­tő rézkarcsorozata bizonyít­ja, de legjobb olajképeire is (Záskvarró, A szekér, Vá­rakozók) jellemző. A várako­zás elégikus hangulatát köl­teményeiben is megfogal­mazta a művész. („Ö, ti aszott nyelű szerszámok ... / kire vártok? / ... / Gazdá­tok is megöregedett, fárad­tan dől a kopott ház falá­hoz ...” Sz. A. Akármennyire megszoktuk is, hogy a világirodalom leg­híresebb regényei előbb vagy utóbb találnak vállalkozó kedvű megfilmesítőt, mégis fölkapjuk fejünket a hírre: Proust nagy horderejű regé­nyének átdolgozását vetítik a moziban. Szabad-e megfilmesíteni a nem vászonra szánt íráso­kat? — aggódhatnak az iro­dalomszeretők. Válaszul so­rakoztathatunk olyan alkotá­sokat, amelyek bizonyítják: van létjogosultsága annak, hogy egy témát új művésze­ti ágban, másfajta tükrözési eszközökkel is feldolgozza­nak. Elég példának csak né­hány cím: Száll a kakukk fészkére, vagy A 22-es csap­dája. Ezeknél egy új minőség keletkezett a megfilmesítés után. A rendező ugyanis nem valamiféle ismeretter­jesztő filmet akart készíteni, amelyet haszonnal nézhet­nek azok a bölcsészhallgatók, akiknek nincs idejük elol­vasni a kötelező olvasmányt, s helyette a filmből próbál­nak felelni a vizsgakérdések­be. Sokkal inkább keretnek tekintik a szöveget, s azt gondolatiságában, szellemé­ben megragadva készítenek új alkotást. Volker Schlön- dorffot, a Swann szerelmé­nek rendezőjét elsősorban bátorságáért dicsérhetjük. Régóta foglalkoztatja ugyanis a filmeseket Proust remek­műve, ám Truffau-tói kezd­ve Viscontin át Harold Pin­térig minden alkotó úgy tet­te le az eredeti Proust-re- gényt, hogy elismerte: képi eszközökkel nem lehet úrrá a szövegen. Bugac Tokióban Kecskemétet és Bugacot bemutató félórás japán fil­met vetítettek vasárnap a tokiói televízió hatos csator­náján. A „Szeretettel a föld körül” című népszerű úti- film-sorozat Budapestet be­mutató része után a kecske­méti mezőgazdasági nagyvá­sárt ismertette meg látvá­nyosan a nézőkkel a film. A művészetkedvelők ilyen esetekben úgy ülnek a vetí- tővmászon elé, hogy előtte, amolyan ismétlésként, elol­vassák a megfilmesített re­gényt. Erről a szokásról most bizonyára többen lemonda­nak, hiszen be kell valla­nunk: nem a legkönnyebb olvasmányokhoz tartozik Az eltűnt idő nyomában. Igaz, az a nyelvezet, amelyet ki­váló magyar fordítója, Gyer- gyai Albert teremtett, kárpó­tolja az olvasót. Schlöndorff szemmel lát­hatóan nagy tiszteletben tar­ja az eredeti szöveget. Nem is törekszik arra, hogy lé­nyegi változásokat hajtson végre, nagyjából tartja ma­gát a regénybeli cselekmény fonalához. A kézenfekvő kö­vetkezmény nem is várat magára: a rendező kifut az időből. Legalábbis ezt az ér­zetet kelti, hogy Swann és Odett beteljesült szerelme után csak jelzésszerűen tűnik föl a filmben a folytatás. Nem vethetjük azonban a rendező szemére ezt a sietsé­get. Mindent megtesz, hogy tolmácsolása hű -legyen. Tet­ten érhető a képeken az ere­deti szöveg iránt és a Proust iránt érzett tisztelet. Hang­súlyozza ezt Schlöndorff sze­replőválasztása is. Jeremy Irons Swannja megtestesíti mindazokat a vonásokat, amelyeket Proust hőséről ol­vasmányélményeink alapján elképzelhetünk. Odette de Crécy szerepére Ornella Mu- ti személyében olyan színész­nőt talált a rendező, aki lé­nyében hordja mind azokat a finom és érzéki tulajdon­ságokat, amelyek a múlt szá­zad végét jellemzik- Talán ép­pen az ő játékában jut ki­fejezésre, hogy az időt meg­határozni, megfogalmazni, „fülön csípni”, ahogy a mi költőnk mondja pár évvel később, nem lehet. Erre a filmnek még kevésbé lehet­nek eszközei, mint az iroda­lomnak. Érdemes megjegyezni (ilyen is ritkán van): a har­madik szerepet játssza Alain Delon. Bizonyára ő is úgy gondolta: egy Proust-műben ez is megtiszteltetés. Varga István A szocializmus megújulásának útja A szocializmus megújulá­sának útjáról szóló soroza­tunkban Magyarország fel- szabadulása óta eltelt 41 esz­tendőnek jószerint nem is egészen egyharmadát, az 1953-tól, az új szakasz meg­indulásától 1966-ig, a gazda­ságirányítási rendszer re­formjának elfogadásáig ter­jedő 13 évet tekintettük át. Nem mintha nem volna fontos nyomatékosan hang­súlyoznunk, hogy a témának előzménye, mondhatnánk fel­tétele volt mindaz, ami 1945- től, majd 1948-tól, a népi hatalom győzelmétől történt. A tárgyalt 1953—1966 kö­zötti szakasz azonban olyan sűrített formában tartalmaz­ta a reformkísérleteket és az ellenállást az újításokkal szemben, a fájdalmas kudar­cokat és az újrakezdés el­szántságát, a- szívós apró­munkát és a lendületes át­töréseket, a kritikus átgon­dolást és az elméleti útke­resést, a tömegek kételyektől terhes várakozását és a tö­megek egyetértő aktivitását — legyszóval mindazt a gaz­dagságot a társadalom moz­gásában, amelyet csak a szocialista forradalom ad­hat egy népnek, hogy a ta­pasztalatokat ezeken keresz­tül lehetett leginkább fel­tárni. Ez a szakasz, különö­sen az 1956. november 4-ét követő idős.zak a párt, de a forradalom pártonkívüli hí­vei, aktivistái számára is fel­ért a nemegyszer nosztalgiá­val emlegetett 1945—1948 közötti hősi korszakkal. Mindkettő aktív résztvevőjé­nek állítását, még ha túlzás­nak tűnik is, talán nem ve­szi rossznéven az olvasó: más, sokkal érettebb és per­sze némileg kesernyés for­mában ez az 1956 után kez­dődő harci szakasz is a fé­nyes szelek ideje volt. A forradalmi cselekvés szüksé­gességét és szépségeit nap nap után érezte az ember. Melyek a legfőbb tanulsá­gok, amelyek általános ér­vényűek, vagyis — természe­tesen a változó körülmé­nyeknek megfelelő módosí­tással — más-más szaka­szokban, tulajdonképpen minden időben alkalmazha­tók? A múlt hibái persze előbb vagy utóbb lekerültek, leke­rülnek a napirendről. De azt a tapasztalatot, hogy egy ön­hitt, magát mindentudónak hívő, a tömegeikből, mi több, még a párttagságtól is el­szakadt pártvezetés végve­szélybe taszította hazánkban a szocializmust, sohasem sza­bad elfelejteni. És még mélyebbre kell hatolni az okok feltárásában: a forradalmi pártnak, de minden egyes kommunistá­nak kritikus próbatétele a hatalom kézbevétele. Hiszen az a szektás vezetőség, és az őt követő és annyi hibát vétett párttagság 1945—1948 között jó munkát végzett, a tömegeket a politikai meg­győzés eszközével maga mö­gé tudta állítani. Elbizako­dottsága, önelégültsége csak később alakult ki. S ez a veszély mindig újraszületik, különösen az egypártrend- szerben, amikor a vezető pártnak egyben a „saját el­lenzéke”, vagyis saját tevé­kenysége állandó kritikusá­nak a szerepét is be kell töltenie. Ehhez kapcsolódik a szo­cialista demokratizmus ügye. Az MSZMP a tömegek bi­zalmának visszaszerzéséért vívott csatát igen jelentős mértékben azzal nyerte meg, hogy a parancsolgatást a közös ügyek közös intézése elvével cserélte fel. Termé­szetesen az idők folyamán a demokratikus döntési rend­szer — felülről lefelé — so­kat változott, fejlődött, az új igényekhez hasonlította megoldási formáit, a társa­dalom változatos érdekvi­szonyainak szükségleteit igyekezett kielégíteni — de az alapelv változatlan ma­radt: az állampolgárnak az ország ügyei eldöntésében véleményét kell nyilváníta­nia, mert csak így érzi a magáéinak közös dolgain­kat. A szocialista demokra­tizmus fejlesztésében persze, a sorozatunkban tárgyalt időszakban, csak a kezde­mények nyilvánulhattak meg, de a Hazafias Népfront tevékenység«, a szakszerve­zetek és más tömegszerve­zetek munkája, s bizonyos lépések az önigazgató tevé­kenység fejlesztésére, az üzemekben és a lakóterüle­ten is előkészítették a talajt a mai feladatokra. Mind a társadalmi jelenségek meg­ítélésében, mind a gazdaság állapotának fölmérésében, sőt még a nemzetközi ügyek ke­zelésében is nagy erénye volt az új pártvezetésnek és a kormánynak is a realitás- érzék. A régi vezetéssel — amely illúziókat kergetett és Voluntarista módon azt kép­zelte, hogy minden csak aka­ratától függ — ellentétben az MSZMP a világot olyan­nak látta, amilyen. Ezt a jó­zanságot és szerénységet, a számunkra kellemetlen té­nyeknek is tudomásul véte­lét, és valóságát nem szé­pítő nyílt bevallását értékel­ték az emberek, és mindin­kább nyugtázta a nemzetkö­zi közvélemény is. A szocializmus megújulá­sának jellegzetessége és fel­tétele volt, hogy az MSZMP kerülte a sablonokat. Ennek köszönhető tulajdonképpen a mezőgazdaság szocialista átalakításának, megszilárdí­tásának sikeres véghezvitele, és később a mezőgazdasági nagyüzemek működésének rendkívül változatos formái. A sablonmentesség nyilvá­nult meg a másik korszakos lépés, a gazdaságirányítás rendjének kialakításában, formálásában, majd mind­máig a változó feltételekhez és körülményekhez való al­kalmazkodásában is. A szocializmus megújulá­sának magyarországi folya­matában, mint erről szülöt­tünk, biztos támasz volt az SZKP XX. kongresszusa. Ez az egész nemzetközi mun­kásmozgalom számára is fordulatot jelentő tanácsko­zás tulajdonképpen arra ösz­tönzött, hogy kutatni kell az új megoldásokat az élet új problémáinak megoldására. Ezt a tanulságot jól meg­szívlelte az MSZMP, amely a szocialista építés általános törvényszerűségeit — és ezekben a gazdag szovjet ta­pasztalatokat — követve a nemzeti sajátosságok kutatá­sát és alkalmazását tette te­vékenysége középpontjába. Ha annak idején az SZKP XX. kongresszusa adott dön­tő lökést a szocialista meg­újulás folyamatához, akkor napjainkban a XXVII. kong­resszus szelleme, és az an­nak alapján kibontakozó ra­dikális reformfolyamat ad bátorítást és impulzust a szocialista építésben új meg­oldásokat kereső erőknek Magyarországon. Annak idején, 1956 novem­bere után, amikor már ta- paon talható volt, hogy az MSZMP szakított az MDP rossz gyakorlatával, és a köz­vélemény kezdte nagyobb rokonszenvvel figyelni a tör­ténteket, azért újra és újra felhangzott — még a kom­munisták körében is — a bi- zalmatlankodó kérdés: „Mi a garancia arra, hogy új módon mennek tovább az ügyek, és nem tér vissza a múlt?” Az élet bizonyította a válasz igazát: az MSZMP politikája a garancia. Milyen nagy győzelme az MSZMP-nek, a szocializmus ügyének, hogy napjainkban olyan burzsoá orgánum'ok, amelyek 1956-ban csak na- pokat-heteket adtak a forra­dalmi munkás—paraszt kor­mánynak, már az elmúlt 30 év eredményeit elismerve, teszik fel a kérdést (a Time című nagy befolyású ameri­kai magazin 1986 augusztu­sában Kádár Jánossal készí­tett interjújában): „KÉRDÉS: Mi a garancia arra, hogy az elmúlt har­minc év eredményeit a jö­vőben meg tudják őrizni? KÁDÁR JÁNOS VÁLA­SZA: Hiszek abban, hogy a magyar nép értékeli az el­múlt harminc év eredménye­it: azt, hogy van törvényes­ség, hogy mindenki, aki dol­gozni iakar, dolgozhat, hogy az életszínvonal javult. Né­pünk tudja ezt. Nem beszél­nek erről mindennap, ehe­lyett azt reklamálják inkább, amit hiányolnak. Ez érthető. De ha népünk veszélyben látná eddigi vívmányait, megvédené azokat.” Nemes János Néhány tanulság

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom