Somogyi Néplap, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-13 / 216. szám

1986. szeptember 13., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS BÁN ZSUZSA Biciklicsengő Hart ágy volt egy szobá­ban, emeletesek, öt délelőtt vitték el otthonról, várat­lanul, pedig Anyjának azt mondták, előbb értesítést kap, mikor kell mennie. A rendőrök azt mondták, itt a papír, hozták maguk­kal. S ők éppen akkor ér­keztek haza a kórházból, ahová magával vitte Anyja. A vele történt legutóbbi dol­gok miatt ideggyógyászati kezelésre szorult. Akkor is injekcióra kellett mennie. Esett az eső reggel óta, s .nekik, kettőjüknek csak egy rozoga levélmintás ernyőjük volt, olyan, amilyet össze le­het csukni egészen kicsire. — Nem tudok bánni én már ezzel az ernyővel, fiam, majd te kezeled, jó? — mondta neki Anyja indulás előtt, és ő küzdött azzal a rossz szerkezettel, miélőtt kiléptek volna a házból, az­tán külön attrakció volt buszra szállás előtt össze­csukni megint. -Lelkiismeret- furdalást érzett, amiért miat­ta kell injekcióra járni Any­jának , azért igyekezett min­denben a kedvébe járni, örült, hogy ülőhelyet talált magának, ez álaitt ő hátul ka­paszkodott, hóna alatt a ki- vénhedt ernyővel. Egy ajtó melletti alsó ágyat mutattak: az az övé. Nyelt egyet, mert újafbb csa­lódás volt. Ha már ilyen he­lyen kell aludnia öt idegen fiúval, legalább egy felső ágyát kapott volna. A kórházban Anyja előbb neki vett szendvicset, meg süteményt, hátha sokáig kell várniuk, és ha megéhezik, legyen .mit ennie, ö azt mondta, nem éhes. Akkor bementek abba a váróte­rembe, ahonnan beszólították a betegeket, leültek egymás mellé két síkos műanyag székre, és nézték a többie­ket. Ö azt hitte, mindenki injekcióra vár, de Anyja suttogva megmagyarázta, hogy vannak, akikkel csak beszélgetnek, mások meg, akik pizsamában és fürdő- köpenyben mászkálnak cél nélkül erre-arra, itt is alusz­nak. ök nem mehetnek ha­za. — Fájni fog? — kérdezte ő. — Mi? — Az injekció. — Hát, Gyurika — moso- lyodott el Anyja szomorká­sán —, tíz éves múltál, és még mindig ilyen gyáva vagy ? Azt a kis szúrást mindenkinek ki kell bírni. — És sokáig leszel bent? — Dehogy, az csak egy perc! És tényleg, nem tartott so­káig­— Most megnézzük, mi­kor megy hazafelé busz — mondta kifelé menet Anyja —, múltkor gyalog haza­mentem innen-, de nincsen járda sok helyen, és -tudod, milyen rossz, azok a nagy autók elsiüvítenök az ember mellett, -majdnem elvitt a szelük. — A .kamionok. — Igen, azok a legrosz- szabbak, meg a teherautók. Kistilalbizálták, hogy csak húsz per-c múlva -indul busz. — Legalább jó idő volna — borzongat! meg Anyja—, akkor -alsétálgatnánk és né­zelődnénk. Megnézték, mi van a zacs­kóban, amit a büfében vet­tek reggel, s úgy döntöttek, a kenőmájas szendvicset Anyja, a két süteményt Gyu­rika eszi meg. A hűvös, eső- permetes délelőttiben behú­zott nyakkal járkáltak, néz­ték a nedves, didergő bok­rokat, és ő arra gondolt, jó lenne valami vidámat mesél­ni, hogy jókedvük legyen, de nem jutott eszébe semmi. Anya kezében kitüremkedett a kenőmájas a zsemle közül, és amúgy mulatságos lett volna, mint egy vicces film­ben, ahogyan megpróbálta az újjával, szájával helyreiga­zítani, de most nem lett volna ereje mulatni rajta. Leh-et, hogy az az injekció is fáj néki, osaik nem akar­ja mondani. S akkor jött egy fehér Lada, éppen szemben velük. Anya mindjárt f elder ült, és úgy integetett a szétmáiiott szendvicsével, mint valami forgalmista az állomáson. A Lada megállt, és felvette őket. Ismerős ült benne. — Milyen szerencse — mondja Anyja a városiban, ahol kiszálltak —, még so­káig kellett volna a buszra várnunk. — Akkor tüntette el az utolsó falat szendvi­cset a szájában, és mintha egy kicsit derűsebb lett vol­na a tekintete. Hazafelé még vettek a já­tékboltban egy olyan rajzo- lótáblát, amint egy húzással el lehetett törölni minden vonalat, és újra kezdeni. — Űgyds rossz idő van — mondja Anyja —, míg én fő­zök, meg kitakarítok, te raj- zolgatsz majd. És tényleg, minden olyan nyugalmas és szép volt- Azt gondolták, később bekapcsol­ják a tévét, azt nézik, meg beszélgetnék. És akkor -jöttek a rend­őrök. ö éppen az új rajzolótáb- lét próbálta ki, gondolta, rajzol valami humoros ké­pet Anyjának, az .meg örül neki, amikor a kutya- ugat­ni kezdett, és. j'öttdk a rend­őrök. — Most azonnal elviszik? — 'hallotta Anyja hangját a konyhából —, de hiszen ar­ról volt szó, először értesíte­nek róla, makor kell mennie. Neki ósszeszoruit a szive, és letette a -rajzolőtáblát maga mellé a heverőre. Csak összefüggéstelenül hallatta Anyja sírós hangját, aho­gyan tiltakozott. Aztán mégis aláírta a papírt, amit szerinte előző nap is kézbe­síthettek volna, és együk rendőr azt mondta, vegye fel a kabátját. Már hogy ő. Anyja akkor odasietett hoz­zá, ő lehajtott fejjel kap­csolgatta be a farmerdzseki- ja patentjeit­— Szerbusz, kisfiam — mondta Anyja sírva —, hol­nap meglátogatlak, és ne csinálj többet semmi rosz- szat, mer-t látod, milyen nagy zűr lesz belőle ... Érezte az arcán Anyja könnyeit, és kiment a házból a rendőrökkel. Azóta olyan, mint egy tárgy. Beültették az autóba, elvitték, átadták, ott felvet­ték. Fürdött, pizsamát és fürdőköpanyt kapott, ebédelt. Ismeretlen gyerekek nézték, de nem szóltak hozzá. Délután valami csoportos játék folyt egy teremben, de ő kívül maradt. Egy fiú szánt­szándékkal erősen rálépett a lábára, de ő csak ült lehaj­tott fejjel, fel sem szisszent. Azt mondták, ideiglenes állami gondozás. Anya nem tudott vigyázni rá. Dolgo­zott. Nem tudta egész nap ellenőrizni, mit csinál. Este sokáig sírt a paplan alatt. Aztán elaludt. Kicsire kuporodva, a jobb oldalán, ahogyan otthon is szokott. Tudta, minden azért van, hogy megtanítsák: nem sza­bad biciklit lopni­Anyja azt mondta, nincs pénze rá, de ha jól tanul, jövőre vesz, mindenképpen. Most nincs pénze rá. Nem szabad biciklit lopni. És semmit, soha! Álmában elemyedt a tes­te, álmában -otthon volt megint, a szobájában, saját ágyában-. Éis egyszeresek mintha bicilkliiicsengőt hallott -mintha hívná. S akkor azt gondolta, már elmúlt ez az év, ő jól tanul, és- Anyja megvette neki a biciklit. Felnevetett, hangosan. Hajnalod-obt már- Valaki felneszeit a nevetésire, és nyugtalanul megfordult az ágyában. Bényi László rajza „Azt írja az újság.. SZÉPEN MAGYARUL - SZÉPEN EMBERÜL Az ismert kabarétréfában Mártiid mindig kifordította, elferdítette az újságcikkek, -hírek szövegét, aztán a fór- je, Jenő próbálta- megma­gyarázni azok valódi értel­mét. Gyakran l-enne szükség Jenőre a mindennapi újság­olvasás közben is, h-ogy ér­telmezzen egy-egy rossz megfogalmazást. Különben „imatíldok” maradunk, és mindent elhiszünk, amit az újság ír­„Az X. Y. megyei tanács az elhalálozás és- lemondás következtében megüresedett 33-as, 52-es, 74-es és 112-es számú választókörzetekben időközi tanácstagváiasztást tűzött ki.” Mindig mondják, hogy a sorok között is tud­ni kell olvasni. Ennek ah ír­nék azonban a „sorai közül” sem derül ki két dol-og: „az élhallál-ozás következtében megüresedett választókör­zetekben” kik és kit válasz­tanak majd, -illetve milyen betegség, járvány, melyik -tévésorozait végzett a lakos­sággal. Ez-t magyarázza meg, Jenő! Magyarországon rendez­ték meg a szocialista orszá­gok polgári védelmi alaku­latainak versenyét. Az ese­ményt kommentálva az egyik megyei lapunk így ír: „A Lengyel Népköztársaság pol­gári védelmi elsősegélynyúj­tó szakaszai kisikló személy­vonatból szervezik meg a se- besültszál-líitást. . •” Ügy lát­szik, hogy sínen futó sze­mélyvonatból már jól tudnák szervezni, most a sebesültek szállítását kisiklás személy­vonatból próbálják -megter­vezni. Az biztos, hogy ez utóbbi sokkal nehezebb és kockázatosabb: a kisiklás néhány másodperce alatt kell a mentést -megszervez­ni. Minden elismerésem az öv-ék! Igaz, én másképpen csinálnám. A kisiklott vo­natból menteném a sebesül­teket. „A Reménysugár randevú­szerviz és a Viktória sport- szal-on együttműködési szer­ződést kötött.” A hír több LATINOVITS - A FESZÜLTSÉG MŰVÉSZE Most sietek, most mennem kell, most randevúm van az élettel... Utolsó szerepében, A ku­tya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicalben énekelte Békeffy István—Fényes Sza­bolcs zenéj-ére írt — fenti versszövegét, szalimakalap- ban, kockás zakóban, séta­pálcával a kezében, közben -pompás táncszámot is elő­adva, mozgékonyán és derű­sen, ahogy a szöveg s a da­rab szituációja megkívánttá. Ez v-ol-t Latinovits Zoltán -utolsó színházi fellépése, 1976 áprilisában,. Több miint fél- százada járok színházba, -gyakran megesik, h-ogy he­tenként háromszor-nógy- szer, nem tudom, hány da­rabot láttam életemben. Az-t azonban biztonsággal állít­hatom, hogy ily-en dübörgő vasitapsot alig hallottam, olyan káprázatos sikernek csak ritkán voltaim tanúja, mint akkor és -ott, a Bozzi úr premierjén. N-em pusztán azt ünnepelték ugyanis, hogy Lattnoviiits — életében elő­ször az Operettszínházban — milyen szenzációs alakítást nyújt, hanem azt is, hogy két tel-j-es év-i (kényszer) szünet után került ismét vissza a színpadra. Ahol randevúja volt az élettel. Ott mindig. Két hónap múlva — az életben — kiderült, hogy a halállal volt randevúja. A premier havát követő máso­dik hónapban örökre eltávo­zott. Akkor -már régen beteg voltv ideg- és elmegyógyin­tézet vissza-visszatérő lakója lett, bizonyára egy elméjét elborító, tisztánlátást elho­mályosító pillanat sodorta a v-ona-t alá;, aiz önként válasz­tott halálba. «V hónapos, és azóta is bánom, hogy -engem nem hívtak meg err-e az örömteli ese­ményre. Nagyon szerettem volna megnézni, hogy mivel javítják a találkáikat- Lehet, hogy egy rosszul sikerült randevú után ki-békítik á fiút és a lány-t? Esetleg ko­csival kell menn-i a szerviz­be, s amíg a randevú tart, kicserélnek benne néhány alkatrészt? És egyáltalán: Éltet a reménysugár, hogy egyszer megtudom, milyen is az a szolgáltatás, ahová be lehet adni a randevút szer­vizbe. Talán Jenő segíte­ne... Vagy inkább JHatild? Dr. Saiga Attila Latinovits Zoltán korénak, de minden időknek egyik leg­nagyobb magyar színésze v-olt. S talán, még, a „ma­gyar" szót sem szükséges itt felemlíteni. ötvenöt évvel ezelőtt, 1931 • szeptember 9-én- született. Apai ágon szerb földbirtoko­sok, anyai ágon a GundeL- család leszármazottja. Már pici gyér mekkorában feltű­nik szavalataival, de hiába v-onzza őt minden- sejtjében a számára a sors- könyvében kijelölt életpálya, érettségi utá-n mégs-em meri vállalni: nem a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskolára, hanem a Műegyetemre kerül. Nem rögtön persze, ahhoz az ak­kori idők -mércéje szerint nem elég jó a származása, előbb még asztalosinas, híd- munkás és — amatőr szín­játszó a Ganz-Máva-gban, ahol dolgozik. Mérnöki, nem színészi dip­lomájával a tarisznyájában indul első váridorútjára: je­lentkezik a debreceni Csoko­nai Színháznál, ahol az 56/57- es évadban segédszín-észniek alkalmazzák, de személyisé­gének kisugárzása, tehetsé­gének ereje olyan átütő, hogy rövidesen olyan főszerepeket .bíznak rá, -mint Henry Hig­gins professzor G. B. Shaw Pygmalionjában. Miskolcon, játssza el az Ilyen nagy szerelem férfi fő­szerepét, a nőd főszerepre néhány előadás erejéig pesti vendéget hívnak, az ország ünnepelt primadonnáját, Ruttkai Évát és — nőmén est omen — a színpadi part­nerségből lángoló, szenvedé­lyes, életre szóló szerelem bomlik ki, Latómovits és Ruttkai nemsokára élettár- salk lesznek. A fiatal, szép, szuggesztív és őserejűen te­hetséges szín-észre ráirányul a filmrendezők figyelme, de a színiddrektor.oké is- Elsőül Várkonyi Zoltán lép, felho­zatja Miskolcról, s rábízza a Rómeó és Júlia egyik cím­szerepét, a másikat termé­szetesen Ruttkai Éva játssza —, Shakespeare csodálatos tragédiájának talán soha n-em volt szebb, fehérebben izzó, -költőibben szárnyaló előadá­sa magyar színpadon,, minta vígszínházi, Várk-onyi ren­dezte, Ruttkai és Latinovits játszotta Rómeó és Júlia. Egy híján húsz évig mű­ködött a pályán ez, a szí­nészkirály — ahogy a költő, Nagy László nevezte. Ám korántsem v-ol-t zavartalan-, konfliktusmentes, kínlódás nélküli ez a majd két évti­zed. Kérlelhetetlen igényes­ség jellemezte mindig, az önmaga számára oly magas­ra állított -mércét szerette volna mások elé is odahe­lyezni, de ezzel sokszor ku­darcot vallott. Nem tudott alkalmazkodni a hétköznapi megalkuvásokhoz, a kul-isz- szák mögötti intrikákhoz, a lustasághoz, a slendriánság- h-oz, a nemtörődömséghez, munkánk és életünk százfé­le megrontójáfhoz. Ezént ke­rült sokszor kenyértörésre sor közte s az éppen adott színház, vagy rendező, vagy -partner között, ezért történt meg többször is, hogy vagy néki mond/taik fél, vagy ő kérte ki a munkakönyvét. Állandó feszültség vibrált körülötte, örökké nagylán­gon égett színpadon és fil­men és az életben egyaránt. Szindbád, a Tóték őrna­gya, Cipolla a Mario és a varázslóból, Piramdel-ló IV. Henrikje, Ványa bácsi —ol­dalakon ált sorolhatnánk színházi és filmszerepedit, szinte mindent a legjelentő­sebb kategóriába helyezve, mert képtelen v-olt jelenték­telent alkotni, legföljebb a szerep lehetett; az, az ő ala­kítása soha! Szuggesztív in­dulata, belső tüze, érzelmei­nek -harmóniája értelmével, óriási -inteldiigenioiájáva! és alapos műveltségével az alapjaiban ösztönös színészt tudatos színház-művésszé for­málta. Versmondása is egye­dülálló volt és lenyűgöző. Fel-edhetetlen-t alkotott' ffö'- ‘ vács András Hideg Napok című filmjében. A rendező így nyilatkozott róla: „Latt- novits lényege nem valami miszticizmus, hanem a nagy­fokú türelmetlenség a buta­sággal, a mozdulatlansággal, mindennemű alávetettség­gel, feudális kötöttségigei szemben”. A Tóték fergete­ges színpadi sikere után Ör­kény István abszurd hősét filmen is megformálta az Isten vele, őrnagy úr/-ban. Rendezője, Fábri Zoltán így -beszélt róla: „Róla az em­berek életében még több rosszat elmondtak, mint másról, valószínűleg azért, mert jelentékenyebb v-olt ná­lunk. Sokan összeférhetet­lennek tartották, hisztéri­kusnak, közösségbe nem va­lónak. Nem igaz. Minden tette, minden kötÖTfcödése, minden indulata, minden sistergő dühe — bármikor, bármilyen körülmények kö­zött — mindig a közösség ügyében, s minidig a jobbí­tás érdekében lobbant.”. Barabás Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom