Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-20 / 196. szám

1986. augusztus 20., szerda 5 „ALMA ÉS FÁ3A-* Hagyományőrző család Szennáiban, Lidi néni öreg háza mellett vásárolt pa­rasztházat a Csikvór famí­lia: itt rendezkedtek be egy kicsit fazekaskod'ni, közös képviseletben cserepeket árulni, s hogy az időt ne mulassák, Csikvárné Somo- (iji Teréz hímez, Tímea lá­nya gyöngyöt fűz, s ha meg­szólal a duda, Mudi, a ju- hászikulya nagyokat csaholva ül le a fiú, Gábor lába elé. Csikvár József éknél voltunk vendégségben Szennában. Palócleves készült a bog­rácsban, Vízváron is főzték; horvét nevét ds mondta Csikvár József. A hagyomá­nyokról beszélgettünk. Mimim ékes példának szánta volna: a csalódban meghonosodott a népi kul­túra ápolása. Az alapító a családfő volt, aki Somogy- szerte gondos gazda módijá­ra „vetett”. Talán nincs is település a megyében, ahol ne fordult volna meg, ne is­mernék és ne tudnák, hogy ha hozzá fordulnak, bizo­nyosan kapnak segítséget tő­le. Koreográfus, tánctanár a Somogy Megyei Művelődési Központ fáradhatatlan nép­művelője, főimunkatársa. Életútjáról méltán olvashat­tak már Somogyi tájak, em­berek című sorozatunkban. Nemnégdlben Csurgón talál­koztunk a dudaiskolában, melynek megalapítója; nem sokkal azután ßalatonfötd­kozót szervezte, rendezte — ki tudja számon tartani, hogy hány éve ... Élete és mun­kássága nyitott könyv. Fia, Gábor dudát készíte­ni jött Szennába. Hangsze­reit országszerte ismerik, já­tékát úgyszintén. A Zengő együttesben bogozik, de szí­vesen játszik furulyán, du­dán és csellón is. Készfii a síp —Ezekben az években de­rül ki igazán, hogy milyen fontos szerepe van a csalá­di indíttatásnak — mondta magáról. — Közel áll hoz­zám a népi kultúra minden ága. Itt Szennában kezdődött minden. Édesapám vezette a néptáncegyiütitest. Kevesen voltak a fiatalok; barátaim­mal összebeszéltünk, hogy megtanulunk táncolni. Jár­tuk, jártuk, egyszercsak el­hagyott bennünket a zene­kar. A kényszer adta a ke­zünkbe a hangszert. — Mindez n'em valamiféle zenei alap nélkül történt! — A Tóth Lajos Általános iskola zenei tagozatán vé­geztem, énekeltem Zákányi Zsolt kórusában. A népzené­hez azonban a néptánc ré­vén jutottam el. A dudais­kolában ifj. Csoóri Sándor a mesterem, a zeneelmélet­be Olsvaii Imre vezetett be. Az első dudát édesapámtól kaptam, a hímzett fehér blúzt édesanyám készítette. Csikvár Gáborral legaláhb annyi helyen lehet találkoz­Egy öreg ház előtt fújja a dudát a népművészet ifjú mestere A kiváló népművelő ni, mint édesapjával. Leg­többször együtt is munkál­kodik a két férfi. A Zengő együttes ott van csaknem minden jelentősebb somogyi folklórrendezvényen. A fiú a múzeum néprajzi osztá­lyán dolgozik, olyan tárgyak veszik körül, amelyek ked­vesek neki. A gyűjtemény raktárosa, Gábor nemrégi­ben talált egy ritkaságnak számító dudát a raktárban: készítője kaposvári juhász volt. — Hogyan lesz a kecské­ből duda? Elárulná? —■ Négy-öt hónapos gidát kell hozzá kiválasztani. Fia­tal a bőre és jó a húsa. Megnyúzom az állatot, úgy mint a nyulat. Tíz napig pá­colom a bőrét, azután kéz között szárítom, nehogy megkeményedjen. Általá­ban három napig gyúrom. Amíg a bőr a pácban van, elkészülhetnek a fa alkatré­szek, a síp. összerakom há­romszor vagy négyszer, arftíg azt mondom, most már jó. A mezőgazdasági főiskolával nagyon jó a kapcsolatom, ott tudok beszerezni kameruni törpekecsfcét, az való igazán dudának. Csikvár Gábor nemcsak népzenész, hanem hivatásos dudakészítő is. Apa és fia — mint megír­tuk — együtt részesült augusztus 20-a alkalmából szép elismerésben. Csikvár József Kiváló népművelő ki­tüntetést kapott, fia, Gábor pediig elnyerte a Népművé­szet ifjú mestere címet. Horányi Barna ANYÁM KENYERE an lapos kenyér, W dombos kenyér, ke- J rek kenyér, hosszú­kás kenyér. Es ha valakinek rosszul megy a sorsa, azt mondjuk: keserű kenyeret eszik! Amikor valaki a múltban elveszítette az ál­lását, vagy éppen nem ka­pott munkát: így beszéltek róla: kenyér nélkül ma­radt. Van egyszerű és minőségi kenyér. Barna és fehér, szö­vetkezeti és „maszek" ke­nyér. És természetesen van jó és rossz kenyér. Anyám életében igen ke­vés pékkenyeret evett! Ezt csak alig néhányan mond­hatják el magukról, de azt is, hogy a mi házunkból még nem szorult ki a búbos kemence. Mondom is, hogy őt meg a házát mutogatni kellene, mire nagyot nevet a töpörödött kis öregasz- szony. — Jó gyerek! Mit muto­gatnál egy nyolcvaneszten­dős vénasszonyon? — Biztosan a magasütöt­te kenyér teszi, az nyújtot­ta ilyen hosszúra az életét... Erre nem mond semmit, csak elém tesz egy fazék pincehideg aludttejet egy fél cipónál: — Egyél! Visszagondolva a mögöt­tem maradt fél évszázadra, az jut eszembe, hogy ná­lunk mindig valami hétköz­napi ünnepeltsége volt a kenyérsütésnek. Előtte való nap mindenkin különös iz­galom vett erőt, készülőd­tünk, tettünk-vettünk, min­dennek megadtuk la módját. A kenyérsütés előtt való es­te anyám megszitálta a lisz­tet, bekovászolt, Vagyis a teknő egyik oldalára kovászt csinált. A lisztben gyúrt gödröcskébe langyos vízbe „párt" áztatott, és hozzá élesztőt kevert, majd a tek­nő végében „keresztfára" te­rítette a patyolatfehér sütő­kendőt. Éjjel a melegben kelt a kovász! Másnap haj­nalban a dagasztás követ­kezett. — Mennyi ideig kell da­gasztani? — kérdeztem. — Ameddig a „gerenda meg nem csordul...” Mintha ma is hallanám sípoló tüdejének hangját, li- hegését. — Töröld meg a homlo­kom, kisfiam! A cerépfazékban olyan az aludttej, mint a máj. Csú­szik a fakanálról, mint ta­vasszal a háztetőről az olva­dó hó, de a cipó sem alább- való, noha ezt már — anyám szokása szerint — a húgom sütötte. )— Jól esik? Csak a fejemmel intek igent, majd amikor lenye­lem a finom falatokat, elő­hozakodom a tudományom­mal: — Tudják-e, hogy mióta sütnek kenyeret? Nem szólnak rá semmit, ezért elmesélem nekik, hogy a rómaiak időszámításunk előtt 170-ben már sütöttek kenyeret, és — állítólag — ők használtak először a ke­nyérsütéshez élesztőt. A né­metek csak a középkorban, a svédek még később kezd­tek kenyeret sütni, és hogy 1787-ben Bécsben használtak először dagasztógépet. Amulva hallgatják a me­sét, a mama csak akkor rán­colja össze a homlokát, ami­kor a bécsi dagasztógépet említem. Egy kis idő után aztán ő adja fel nekem a leckét: — Meg tudod-e mondani, hogy miért jobb ízű a házi kenyér, mint a gyári? — Miért jobb? Egymásra nézünk, nevet az egész család, de a válasz­ra senki sem vállalkozik. A búbos padkáján hanyatt ve­tem magam egy elnyűtt bá­ránybőr bekecsen, és jólla- kottan lesem a mennyeze­tet, meg az ismert régi fal­védőt. Húgomasszony azután jónak látja befejezni a ke­nyérsütés ismertetését: — Dagasztás után szakaj­tóba szaggatom a kenyér­tésztát, letakarva kelni ha­gyom, majd a felfűtött ke­mencébe rakom. — Szoktál-e még lángost sütni? — Inkább csak cipót, meg „vakarcsot” a maradék tész­tából, hiszen annyira várják a gyerekek ... Amikor valamiért kimegy anyánk a konyhából, meg­kérdezem: — Mi lesz a búbossal, ha felépül az új ház? Válaszra nem jut idő, mert visszajön, és a testvérem a szemével kacsint, hogy „szindely van a háztetőn".!. Lámpagyújtásra megér­kezik a sógor. Fáradtan, po­rosán, izzadtan, egyenesen a búzatarlókról, ahol a hatal­mas kombájnok krokodilfo­gakkal harapják az „életet". — Milyen a termés? — A tavalyihoz hasonló — válaszol a parasztember mindig szerénykedő bölcses­ségével, majd mosakodás után ő is nekilát a kenyér- szegésnek. A kenyérvágó kés, mint éles borotva, vágja le a hatalmas karéjt az ölbe szorított, pirosbarna héjú kenyérből, miközben a pa­rányi, hófehér morzsák a tarka asztalterítőre hulla­nak. Nincs szebb, emberibb látvány, mint amikor az Együtt szeretnének maradni A siófoki Volán Dixieland együttest először a Balaton- parti város ‘közönsége is­merte, szerette meg a hely­beli koncerteken, művészeti szemléken. Később megye- rrtajd országszerte is nevet szerzett a dzsesszkedvedők körében, élén a ’lelkes mu­zsikus-szervezővel Apáti Já­nos tanárral, aki egyébként a trombita és a zongora je­les megszólaltatója. — Főiskolás koromban az ugyancsak jónevű pécsi Dixielandet vezettem, s mi- • után Siófokra kerültem, itt is szerettem volna folytatni ezt a számomra igen kedves munkát — mondja. — El­mentem a kulturális érdek­lődéséről, fogékonyságáról ismert Hegyi Jenőhöz, a sió­foki Volán akkori igazgató­jához (sajnos fiatalon el­hunyt), aki jó partnernek bizonyult, támogatta és segí­tette az együttes megszer­vezését. A megalakulás éve: 1974. Azóta — tehát 12 esz­tendeje — a volán patronál­ja az együttest. Az együttes rendszeresen fellép a városi rendezvé­nyeken, de dzsesszfesztiválo- kon, s az ország különböző városaiban, klubokban, mű­velődési intézményekben is. Eddigi legfontosabb ered­ménye egy fővárosi dasessz­versenyen szerzett nívódíj, s a budapesti Fészek művész­klubban való bemutatkozás. Tavaly Tatán szerepeltek egy nemzetközi dzsesszfesztivá- lon, amin a Benkó Dixie­land is részt vett. A zenekar produkciójának színvonalát a „szakma” és a közönség egyaránt elismeri: az előbbit több dicsérő kritika, az utób­bit a fellépések sikere bizo­nyítja. Az együttes tagjai helybeli zeneiskolások, Apá­ti János tanítványai. (Az ötösöket Helényi Béla készí­tette fel.) — A jelenlegi zenekar mintegy hat éve ugyanazok­ból a tagokból áll, s szeret­nénk együtt maradni, mert a színvonalas munkának árt, ha soikszor változik az ösz- szetétel. A zenekar tagjai a követ­kezők: Soós Tibor (trombi­ta), Arany Zoltán (klarinét), Várkonyd Szabolcs (harsona), Apáti Enikő (basszusgitár, ének), Ármánkó Balázs (dob), Apáti János (zongora, trombita). Eddigi következetes és eredményekben bővelkedő munkásságuk elismerése a Kiváló együttes kitüntetés, amelyet tegnap vettek át a budapesti művelődési köz­pontban. Sz. A. Áramkimaradás okozta a vízhiányt * Forrón tűzött a nap, ahogy az Őrei úton araszolgattam a dombra. A Derkovits ut­cába igyekeztem, mert on­nan telefonáltak, hogy egy csepp víz nem sok, annyi sem folyik a környék csap­jaiból. A 16-os számú ház kapu­jából özv. Balázs József né tessékelt az udvarra. Kipró­báltuk a vízcsapot: a válasz egy elnyújtott szívó hang volt csupán ... — Mióta nincs víz ? — Tíz óra körül „mehe­tett el”. Tegnap is ugyanígy volt, este tízkor indult meg újra. — Sokszor alig csordogál a víz — vette, át a szót Hor­váth Jánosné. éhes ember jóízűen eszik, kedvére jóllakik és közben feledni látszik a napi gon­dokat, bajokat. A jóllakott ember nyugodt, megbékélt önmagával, a világgal, az evés vége felé pedig mind beszédesebbé válik, érdekel­ni kezdi minden, ami csak körülötte történik. — Látom, még mindig magatok sütitek a kenyeret! Bólint, aztán nyel egyet a hámozatlan karéjból, mi­közben a poharát magasra emeli. — Addig sütjük, amíg anyánk él, hiszen ö a maga kenyerén élt mindig. A szí­ve szakadna meg, ha nem ehetne kemenceföldjén sü­tött tepertős lángost, ha nem tehetné oda dédunokái elé a frissen sült cipót... Anyám úgy tesz, mintha nem halla­ná a beszédet, fel­áll az asztaltól, és csomagol­ni kezd, mert az anyák min­dig csomagolnak, visznek, vagy küldenek valamit azoknak, akiket szeretnek, akik várják a küldeményt. Mert nem mese a madárlát­ta kenyér hazavitt boldog­sága, és sohasem felejthetek azok az idők, amikor még nagy úr volt a kenyér, és bajba jutott a család ha egyszer is kibújt a héjából. Akkoriban nagyobb volt a kenyér becsülete. Megcsó­koltuk, ha a földre esett... Szalay István — Nincsenek kutak a há­zaknál, amelyekből pótolni lehetne a hiányt? — Ékre — a dombtetőn — 28 méteres kutakat ástak, de a víz ivásna alkalmatlan. Nyáron évek óta napi 4—5 órát víz nélkül vagyunk. Beszélgető partnereim ta­nácsára átmentem a Veres Péter utcába is. A 2-es szá­mú házban Péter lllésékhez kopogtattam be. A lakásban pici fiú tipegett elém. — A gyerek miatt szinte elviselhetetlen a vízhiány. Korán reggel minden na­gyabb edényt teleengedünk, mert napközben alig csorog a csap. A család éjszakáig fennmarad, hogy mosakodni tudjon... Szomjasan indultam visz- sza. A hőség nem akart alább hagyni. A legilletéke­sebbet, Horváth Tivadart kerestem meg. Meglepetten hallgatta friss értesüléseimet a toponári gondokról. Tavaly ezt a város­részt is rákötöttük a városi vezetékre, de a megnöveke­dett igényeket nem követte a hálózatfejlesztés. Az igazgató közben érdek­lődött: a hibát a Dédász há­lózatépítése okozta^ Azok a szivattyúk, amelyek Toponár ivóvízellátásáról gondoskod­nak, 'áram nélkül maradtak. A hibáról egyetlen beje­lentés sem érkezett — kap­csolódott a beszélgetésbe Ta­tár Kis Imre üzemvezető. Megnéztük a hibabejelentő könyvet: augusztusban To- ponárról senki sem panasz­kodott náluk. Az egésznapos vízhiány a villamosvezeték-építés befe­jeztével megszűnik. Horváth Tivadar elém tette a Kaposvár vízellátásának fejlesztéséről szóló terveket. — A város vízigénye 25— 26 000 köbméter naponta. Ez­zel szemben 32 000 köbmé­tert tudunk adni. Több mint kétharmadát a városközeli 114 mélykút adja, a többit a fonyódi vízműtől kapjuk. Ez a mennyiség elég, viszont gyakori a nyomásingadozás. A várost három zónára osz­tottuk, ahol biztosítjuk a nyomást és a vízmennyisé­get. A VII. ötéves terv vé­gére készül el a csordahegyi 5000 köbméteres víztározó Faragó Láiszló KIVÁLÓ EGYÜTTES

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom