Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
8 Somogyi Néplap i986.augusztus i6.,szombat ' V V á .. ** * ' IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Fekete Nagy Béla kiállítása VARGA LAJOS DÁNIEL Ahol az a fenyőfa áll Napjainkban egymás után fedezik föl a felszabadulás után rövid ideig fontos szerepet játszó, ma már szinte művészettörténeti kategóriává lett Európai Iskola fél- árnyékba került kismestereit. A Magyar Nemzeti Galéria az 1983-ban elhunyt Fekete Nagy Bélának szolgáltat most késői igazságot — munkásságának végleges helyét az Európai Iskola absztraktjai közt jelölve ki. Az 1905-ben, a Mecsekal- ján született művész nagy utat járt be élete folyamán. Először gépészmérnöknek készült, majd pályamódosítással a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, és művésztanári állást vállalt. Baloldali meggyőződésű lévén 1933-foan a ma már legendás hírű Kommunista Képzőművészeti Frakció alapítói közé tartozott. 1934-ben ő is ott volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának megszületésekor. A csoport tagjai az új valóságlátás kialakításán fáradoztak, illegális kiáltványokat illusztráltak. 1936-ban a Tamás Galériában kiállítást is rendeztek Új realisták címmel. Munkáik túlnyomó része az expresszionizmus stílusához állt közel. Fekete Nagy Béla 1938-tól kezdve a szentendrei fiatalokkal kötött barátságot. Vajda Lajos munkássága hatott rá. soha el nem felejtett konzekvenciákkal. 1938-39- ben Franciaországban élt; a kortársak művészetével, elsősorban Pioassóével megismerkedett. Hazatérve részt vett a Szocialista Képzőművészcsoport újjászervezésében annak a szürrealizmus és absztrakt művészet félé utat kereső szárnyában. A második világháború alatt az illegális baloldali mozgalom egyik központjában, a Henger utcai kerámiaiműhelyben dolgozott. Hamis papírokkal számos üldözött életét mentette meg. A felszabadulás után megújult erővel kapcsolódott bele a mozgalomba, a Munkás Kultúrszövetség egyik megszervezője és társelnöke, a Képzőművészek Szabad Szakszervezetének alelnöke volt. 1945-ben részt vett az Európai Iskola megalapításában, 1946-ban pedig aláírta a Dunavölgyi Avantgárdok alapítólevelét. 1946—47- ben kiállított az Elvont Művészet I—II. magyar . csoportkiállításán, miután stílusa teljesen nonfiguratív ifányba fordult. A dogma tizmus évei alatt magával' meghasonolva letette a rajzkrétát. Évtizedekig a Magyar Gyárépítő Vállalatnál, később pedig a 21. sz. Építőipari Vállalatnál tevékenykedett ; hőerőműveket tervezett. Csak nyugdíjazása után, a hatvanas évék közepén tért vissza újra a festőművészethez. Művei inkább 'Vonáiritmussai teli, lágy átmenetekkel -színezett geometrikus struktúrák, félbemaradt mérnöki szerkezetekkel a végtelen térben. O livér, az út mentén hagyta a kocsiját. Az ösv^hyen indult el. Alig lépett néhányat, vdsz- szapülantatt a piros Skodára. A fölötte zöldellő fán egerészölyv üldögélt. Ügy rémlett, ettől az akácfától indultak el valamikor Ödönnel, hogy megkeressék a vadászházat. Harminc éve? — ez futott át Olivér agyán. Letiporta maga körül a füvet. Zakóját a földre csúsztatta, és rákuporodott. Fölpillantott az égre. Sehol egy felhő. Csak a fakó kék ég olvadt a végtelenbe, akár a tenger. Hajó úszott rajta. Az Atla nti-óceán ilyen a spanyolé Szaharából nézve. Kósza felhő eltakarta a látképet. Olivér föltápászkodott, hogy utánanézzen, merre találja meg a vadászházat. Szarvasként vágta maga körül a csapást, hogy kijusson a Molnár-tagról, és elérje a szántást, az erdőszél.t. Pillantást vetett az ártéri füzesekre, a Gergő-hajlásra, amely nyárfákkal tűzdelt partszegély a Duna mentén. Útközben a Tordai-tanyán csak a kutat találta. Se su- dara,, se kávája, csak az ágas csonkja maradt. Innen rálátott az Újfalura. Amikor beért a pagonyba, meghűlt benne a vér. Az egykori széles, szekerekkel letaposott utalt megvénült csalán szegélyezte. Olivér letört egy száraz ágat, hogy verdesse az öreg ragadozókat. így is megcsípte egynéhány. A csalán előhívta anyja kiskacsáit. Sipékoltak szegények, úgy könyörögtek mintha éhesek volnának. Zsákszám hordta nékik ezt az étket. A kezét hólyagosra harapták a gonosz növények. — Küszködünk fiam, küszködünk — azt hallotta, amikor a vadászházhoz ért. — Ki az? — rezzent meg Olivér. Senki sem felelt. Bepillantott az apró ablakon. A kis hajlékban sötétség tátongott. Elindult az udvar felé. Végében szálegyenes fenyőfa állt rezze- netlenül. Ez volt az, amelyre Ödön fölmászott volna, ha az anyja engedi. Olyan méreg járta át a fiút, hogy egy baltával esett a fenyőnek. — Ne emelj rá .kezet, fiam! — mondta szelíden az anyja. — Azt a fát szépapád ültette. Úgy' mondta, akkor kapta az uraságtól, amikor az hírül vette Kos- suthtól, hogy megszűnt a robot. Olivér a bottal a levegőbe csapott. Mintha a beszélőre mért volna csapást, olyan mozdulatot tett. — Reménytelen az, fiam. Mi már testetlenek vagyunk — szólalt meg az anyja. — Édesanyám! Édesanyám! — így nyögött a fiatal férfi. — Ne tegyék bolonddá. Könyörgőre fogta a beszédet. — Semmi keresnivalód ebben a házban! — dörrentett rá az anyja. — És apám? — Ö is meghalt már. Égi vizeken halászgat egymagában. — Ó, Ödönnel találkozott-e már? — Ne ejtsd ki a nevét. Világcsavargója! Elég nagy az erdő... A mondatot ismételgette vagy tízszer. A férfi szólon- gatta, de többé nem hallatta szavát. Mintha elnyelte volna a pagony. Olivér megkerülte a házat, hogy kiérjen a csalános ösvényre. A z erdő szélén kakukk várt visszhangot. A rét fölött pacsirta röppent magasba. Olivér nem tudta, hogy miért nem találkozik egy teremtett lélekkel sem. Ezen az'Ösvényen tértek be a faluba régen az aratók, erre jártak egykoron a vadászok. Erre jött ki a faluból éjnek idején az apja is, hogy foe- lopódzék az anyjához. Amikor kiért a tisztásra, káprázott a szeme, a fény elvakítóttá. Közel lehetett a dél, fönn járt a nap. Ezerjófű és eper nőtt a Sárdos medrében. Vadméhek döngicséltefc fölötté. Olivér ismét körbejáratta tekintetét a tájékon, összerezzent a tengerosöndességtől. — Benézek az Öfaluba — bíztatta magát, és meggyorsította lépteit. A patakon megrozzant a híd. Olivér átbillegett rajta, hogy közelítsen az Ófaluhoz. Délnyugatra esett a temető, keletre a Duna. Északon az uradalmi földek nyújtóztak. A rekettyés mögött búvott meg az Ófalu. — Siralmas látvány — így sóhajtott; föl a fiatal férfi, amikor meglátta. A tör- melókkupacokat benőtte a gaz, szappanvirág honosodott meg rajtuk, mint az erazmuszn zsidótemetőben. — Csak a szél hozhatta idáig a magot — mondta magának Olivér. Jól tudta, a virágot senki nem ültette. Itt ezer éve nem lakott más, csak magyar ember. Vagyis csak olyan, aki e népbe tartozónak nevezte magát, ősrégi időkben a török elől menekülvén érkeztek ide. Házukat, földjüket sokszor elvitte az árvíz, sar- cölta őket idegen katona, erőszakot tettek rajtuk, erőszakot tettek magukon,, mégis maradtak. Olivér idáig jutott, amikor előtte termett egy kisfiú. Az idegen férfi látása összerezzentette. Elbújt egy római kő mögé. — Ki vagy te? — szólt hozzá a férfi. — Én vagyok ennek a falunak az egyedüli lakója — válaszolt éneklő hangon a fiúcska, és előmerészkedett. — Melyik falunak? — Ennék. Aminek látod elporladt köveit. — Az új faluban laktál a szüléiddé! ? — Ott laktam valamikor. Olivér nevetett: — Valamikor? Tízéves vagy? — Csak kilenc. — .És most hol van az otthonod? — Nem tudom. Hol itt, hol ott. Olivér meglepődött. — Mi a neved? — Olivér. — Testvéred van? — Volt. — Hol van? — Valahol. A világban. — Apád, anyád van-e? — Nincs már, egyik sem. — Hol laktatok? Az er- d észházban? — Ott, ahol az a magas fenyőfa áll. Olivér megborzongott. — Ez lehetetlen! A kisfiú tágra nyílt szemmel bámulta. — Rosszul vagy? — kérdezte fürkészve. A férfi fejét rázta, de a gyerek közelebb lépett hozzá. Megfogta a kezét. — Nem szeretem, ha hazudsz. Látom, -hogy kivert a verejték. Miért viselsz ilyen hőségben szakállt? — Nem tudom — szólalt meg töredelmesen a szakállas. — Tudom én. Azért ragaszkodsz a szakállhoz, hogy különbözz a többi embertől. Vagy azért, hogy hasonlíts hozzájuk? — Nem! Nem! — tiltakozott Olivér. — Akkor mondd meg őszintén, hogy miért? — Mert ez a divat. — A világban? — Igen, mindenütt a világban. — Nem jól válaszoltál! — pirongatta a kisfiú. — Szakállt csak az hordhat, akinek lehetősége adatik... Én nem hordhatok. Érted már? Olivér szégyenkezett. Leroskadt a földre, hanyatt feküdt. M indenütt néma csönd. A szappanvirág illata keringett körülötte. Aztán a kakukk távolodó hangja szűrődött ki a pa-, gonyfból. — Olivér! Hová tűntél? — kiabált a férfi. Az ösvényen föltűnt a kocsi. A volánjánál a kisfiú ült. — Elmehet! Itt már nem lakik senki, csak én — szólt, a gyerek a szakállas férfihoz, aki fölkászálódott. Beült a piros Skodába, és indította a motort. — Találkozunk még? — suttogta maga elé. A kérdésre nem érkezett válasz. Az egerészölyv a magasban keringett. Zsákmányra vadászott. . Brestyánszky Ilona SZÉPÉN MAGYARUL, SZÉPEN EMBERÜL Tá/szeretet Valamikor tájtű volt az iránytű. Ma már nem mbndjuk így. Szó sincs azonban arról, hogy háttérbe szorultak volna táj- előtagú kifejezéseink. Sőt mintha egyre jobban szeretnénk őket. Tájékozódjunk csakr Jó néhány éve, amikor a tájékozódási jutásként emlegetett sportágból tájfutás lett, többen idegenkedtek tőle, mondván^ hogy az új név megcsonkította a régit. A valóság ellenben azokat igazolta, akik táj szavunkkal hozták összefüggésbe ezt a sajátos összetételt. Polgár.- jogot nyert ugyanis, a. tájfutás nyelvhasználatunkban. Kedvezhetett neki az is, hogy egyre többet törőd- dünk a természet, a hagyományos életmód értékeivel, így hát nem csoda, hogy bővül a táj-tagú összetett szóknak az egyébként is népes családja, ősi eredetű szavunknak korábbról olyan társulásait ismerjük, mint a tájjelleg, a tájkép, a táj- rajz, a tájszólás stb. Szívesen fogadták a szaknyelvek is. Például a földrajzból kéről be a köznyelvi megnyilatkozásokiba a tájegység, a képzőművészetből a tájfestmény, az irodalomból a tájköltészet, á nyelvészetből a tájszótár. Újabban tájházak gazdagítják a tájmúzeumok. körét. A természetet utánzó tájkertészet mellett fontos szerephez jut a tájrendezés. Az egyes vidékek kultúráját tájkutatók vizsgálják, hogy tájrendezvényeken méltassák. A környék azonos foglalkozású emberei tájértekezleten cserélik ’ki tapasztalataikat.- A nagy világiban csupán égy apró, de mindennél kedvesebb pont a tájhaza. Ilyen, helyeken . a tájnyelvek nyelv- tájakat szólaltatnak meg. Mi másról árulkodik ez, mint a táj szeretetéről? A szülőföldéről és a szóéról is. Mert embernek lenni, hazát és emberiséget szqigái- ni csak ott tud az ember, ahol ól. Mennyivel emberségesebb, hogy a tömegközlekedés megyei vállalatait immáron nem számmal, hanem tájékra utaló névvel illetjük: Balaton Volán ^Veszprém megye), Jászkun, Volán (Szolnok), Kisalföld Volán (Győr-Soprom), Kunság Volán (Báes-Kiskun), Pest Megyei Volán, Vasi Volán stb. A tömegtájékoztatás területi fórumai címünkben már régóta így utalnak az országos lapokkal való munkamegosztásukra ; Dunántúli Napló (Baranya megye), Fejér Megyéi Hírlap, Haj-, dú-bihari Napló, Kelet-Ma- gyarország ^ (Szabolcs-Szat- már), Nógrád, Somogyi Néplap vagy Zalai Hírlap stb. Sorolhatnánk, esetleg részletezhetnénk még tovább az ember-nyelv-haza összefüggésének szép példáit. Molnár Zoltán Miklós Romos ház. Pandur József rajza.
