Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-12 / 163. szám
: ki IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS CSENGEY DÉNES: „Lelövöm! Le én, a keserves Istenbe! Elengedem a golyót váltból, és ha elhibázom, rá a bajonéttal!” — A férfi, aki vértoliulásos arccal, szaván sem, mozdulatain sem uralkodva átkozó- dik a telefonfülke mellett, erős ötvenes, szikár, cserzett arcú ember. Nem beszél egészen a levegőbe: amint a szuronyroham kartempóit gyorsan és pontosan, kurtán végigvezeti, abból azt kell gyanítanom, hogy volt alkalma életében kipróbálni a kaszárnyában begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz rán- dítássai húzza vissza karjait, mintha valóban testbe szaladt volna a képzeletbeli fegyver. Van egy órája is már, hogy várakozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová — mint a zsebéből kikandikáló távirat tudósította — autóbalesetet szenvedett lányát szállították ma reggel. A távirat óvatlanul bőbeszédűen íratott, az a szó is előfordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben. A fülkében kopottas kis öregasszony próbálkozik a sokat tudó, ám néki nem engedelmeskedő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos erőt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajo- néttal a hátában, öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valaminő megegyezés értelmében hétfőként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e fel pontatla- nulnul, a fia utazott el hosz- szabb időre bejelentés nél- sül, vagy a tárcsázások és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen nem várja meg, hogy a készülék vonalat adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasz- szony, kinek piszkosfehér haja kibük ott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visszaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és megint újat. Nem mindig ismeri fel azonnal az ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mond végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban maguktól adódó kérdésekre, reszketeg boldogsággal figyelve, hogy a gép megint „elfelejti” negenni a bedobott fémtízeseket. lóból érkező szaggatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tartva hang nélkül sírvafiaikad. Rendőr jön, igazoltat, kérdéséket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, magyarázat nem születik. „Azt se tudom, él-e még...” — sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még ...” — sírja a kopottas kis öregasz- szony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öregasz- szony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogadja, megtörli vele az arcát, majd elértve a bíztató mozdulatot, vérző kezei éjét is. Aztán ka ron - fogja az< öregasszonyt, és elvezeti a' forgalmas utcán. A rendőr ámúlva néz, a néni motyog elmenőben: „Az a piros telefon... az a piros telefon ...” Én is ámulva nézek. Ámul- va nézem a járdán szétszóródott üvegcserepet, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Használom szinte naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő településtest, ezt természetesen tudtam. De, hogy ez a tán tízkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután ka- tartikusan elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hirtelen fel- horgadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanújává tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralhatatllan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és csomózódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei között? Ebből a városból csak fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyíregyházi kórház baleseti sebészete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gyalogjáróbb érintkezési ha- gyamányok között élő vidék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folyamodó, levelezni is csak nagyritkán levelező emberek számára helyettesithetetlen életszükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos leleménye, az egész Európában, a fél világon keresztülkígyózó A piros telefon Liszt-centenárium Bayreuthban Ügy gondolom, görcsös, vad menekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszurd helyzetből, amelyben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a kopottas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világból. Miközben egy dél-afrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre kerül, két-három országgal odébb játszott futballmeccsek eredményét a lefújás pillanatában bemondja a rádió, egy közel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltételeiket a lakásban ülő falusi emberrel is, addig egy halálhír, vagy egy egészséges hármasikrek születéséről szóló értesítés egy egész nap alatt — hétvégén akár két- három nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyvenötven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelentését szövegező tiszt közérzetét, illetően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jól vagyok, fiam, ne aggódjatok”, a kezed remeg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: ..Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!” Azt is megtudod. Holnapután. Nézem a telefonfülkét, falán a piros készüléket, padlóján az összevérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz túlajzott ez a kis történét. Nem lesz a dolog túl lihegve. Itt valóban harc folyik, vérre menő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen rohamok a jelenidejű létezésért, szeretők egy szaváért, egy még' érvényes orvosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben létfontosságú névért, egy vicc poénjáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket valakik elfelejtettek, egy nevetésért, egy megbocsátó mondatért... Valamiért, ami éppen most hangzik el, éppen mosit történik. Meg tudom érteni a bajonétemelő szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnák az emberék, a létezés minden emberi tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Anyám száma foglaltat jelez. Rendhagyó szezonra készülnek Bayreuthban Richard Wagner unokája, Wolfgang Wagner irányításával. Az Ünnepi Játékok fő programja nem Wagner mü felújítása lesz, hanem dédapjáról, Liszt Ferencről, a centenáriumi megemlékezések eseménysorozata. Születésének 175., halálának 100. évfordulója alkalmat ad arra, hogy ismét cáfolják a gyakori vádat, amely szerint a Wagner kultusz elhomályosítja Liszt érdemelt a világ első fesztivál színházának létrehozásában. Az előadások július 25-én kezdődnek és augusztus 28- ig tartanak. Liszt halálának napján július 31-én, a Fest- spielhausban, Wagner színházában, ahol 110 éven át csak az ö művei szólalhattak meg, ünnepi hangversenyt rendeznek és Liszt Faust szimfóniájával emlékeznek a XIX. század kiemelkedő művészére. Ez lesz a nyitánya annak a rendkívül gazdag programnak, amellyel a város és vendégei hódolnak Bayreuth egykori díszpolgára, pártfogója előtt. A közelmúltban jelent meg az idei Ünnepi Játékok évkönyve, első oldalait a két zseniális művész Liszt és Wagner kapcsolatának szentelték. Korabeli képek, karikatúrák, levelek idézik fel a zenetörténelem hétköznapjait, az alkotók küzdelmeit, egymással és társadalmukkal!. Az idősödő mester Pest, Bayreuth, Weimar és Róma között osztotta meg életét. Három gyermeke közül Co- sima élt, akit második házassága kötötte Wagnerhez, öt unoka várta és bayreuthi társasága. Sok estéjét töltötte a híres művészkocsmában az Euleban, amelynek falait ma is a város művész vendégeinek fényképei, aláírásai díszítik. Liszt közelében felfedeztük a budapesti Operaház együttesének az emlékét, az 1938. évi vendégjátékuk alkalmából, a Szent Erzsébet legendáját adták elő. A bayreuthi krónika feljegyezte, hogy Lisztről azt állították rajongói: úgy él köztünk, mintha halhatatlan volna. Faggatták magyarságáról is. „Magyarország erős, termékeny föld, melynek annyi nemes fia van! Ez az ón hazám! — vallotta. És én is — kiáltottam fel a hazaszeretetnek Önök által talán megmosolygott kitörésében — én is ehhez a régi, erős fajhoz tartozom, én is fia vagyok az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, amely bizonyára még jobb sorsra van kiszemelve.” Végrendeletében azt kívánta, ott temessék el, ahol örökös vándorútján a halál utóiéra. 1886 áprilisában újra Bayreuthban tartózkodott. Unokája Daniela-Senta esküvőjére érkezett, majd továbbutazott Munkácsy Mihály laxenburgi kastélyába, de megígérte, hogy az Ünnepi Játékokra visszatér. Július 21-én lázasan szállt le a vonatról, meghűlt és tüdő- gyulladást kapott. Betegen is megjelent a fogadó estélyeken és páholyban hallgatta végig a Trisztán és Izolda előadását. Nagyon szerette ezt a művet és családja, barátai aggodalma ellenére kimerülve tekintette meg. Leánya a Wahnfried, a családi villa mellett álló csendes Eschenbach villába helyezte el. Az orvosi kezelés, a gondos ápolás elkésett, szervezete nem bírta leküzdeni a magas lázat, július 31-én meghalt. Az Ünnepi Játékok gyászos eseményekkel folytatódtak. Koporsóját a mai Wagner Múzeumban ravatalozták fel és innen fáklyásmenet kísérte nyughelyére a városi temetőbe. Sírja felett most kápolna emelkedik, falain a szülőföld Raiding emléktáblája, a magyar Liszt Ferenc Társaság üdvözlete, és a városé, amely örökre befogadta. Erdősi Márta heh Busse: a szabadidő ésszerű eltöltése Most is így folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!” — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetségesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutiatóújjával jelzi az ívet, melyet követve az öregasz- szonynak azonnal kifelé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csiafc int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék, és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felől, amelyről nem tudja bizonyosan, hogy megérkezett-e már Zürichbe, ő a maga részéről a múlt héten adta postára... A fülke előtt is jól hallható a kagytelefonvonal. Elmaradottságunk stációinak felismerésén iskolázódott észjárásunk arra a feltételezésre hajtanék inkább, hogy kommunikációs robbanás első hírnökeit — három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőképes állapotban —, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan, lassú ritmusban élő kisváros népe. Miért nem így történt? Honnan ez a hirtelen szenvedély, átszólni és áthallgatózni a másik városba, a másik országba, a másik kontinensre? Minden mozgásban van ezen a világon, nincs megállás egyetlen egy pillanatra sem. Természetesen ez érvényes a szabadidő ésszerű eltöltésére is. S valóban, ha az ember könyveket, cikkeket olvas e témáról, könnyen abba a tévedésbe eshet, hogy már eljutottunk szabadidős tevékenységeink csúcspontjára. Űjat már nem lehet kitalálni. S mekkorát csalódhatunk! Hiszen például itt van Igei úr, aki állandóan csak azon töri a fejét, hogyan tudná még jobban kihasználni szabadidejét. S eszébe is jutott valami kolosszális dolog! A pálinkás üveg nyakára minikomputerrel kombinált visszhangos mélységmérőt szerelt jel. Ez az ördögi berendezés egy gombnyomásra hangot bocsát az üveg belseje felé, amely a pálinka felszínéről bizonyos idő múlva visszaverődik. A kibocsátás és a visszaverődés közötti idökülönbségböl a miniszámítógép kiszámolja és kinyomtatja a derék honpolgár véralkoholszintjét. E korszakalkotó találmány olyan mély benyomást gyakorolt az emberekre, hogy sokan csupán e készülék kedvéért kezdtek el inni, míg mások, akik már mefogad- ták, hogy nem isznak többet, újra elkezdték a szesz vede- lését. Sajnos azonban Igei úr felesége nem tudott felnőni férje zsenialitásához, ö mindig csak azt hajtogatta, hogy a házasság, a családi élet is hasznos elfoglaltságot jelent a szabadidőben. Ez azonban természetesen hülyeség. Az idevágó szakirodalomban sehol sem találunk utalást arra vonatkozólag, hogy az ember szabadidejében a családi életével is kezdhetne valami hasznosat. S Igeiné, mivel nem bírta tovább elviselni a korszakalkotó ötleteket, elvált férjétől. Igei úr, családjától megszabadulva, most már minden idejét és energiáját a szabadidő legteljesebb és leghasznosabb eltöltésére fordíthatta. Egy szép nyári hétvégén, amikor a kicsiny városban fúrás, faragás, kalapácsolás, fűi észelés, motorzúgás hangját lehetett mindenhonnan hallani, Igei úr a parkban ült, egy széles lombozató fa árnyékában. Valószínűleg most is azon gondolkodik, hogyan lehetne még hasznosabban eltölteni a már igencsak így is hasznosan eltöltött szabadidőt. Oda is ültem hozzá, s megkérdeztem, hogy vajon tényleg így van-e? Ö azonban csak sejtelmesen rázta a fejét. — Igei úr, engem nem lehet olyan könnyen átverni — mondtam neki kicsit sértődötten. Azok az emberek, akik ebben a pillanatban is, mint a megszállottak, fúrnak, faragnak, kalapálnak, hegesztenek, forrasztanak, nem fogják elhinni, hogy önnek semmilyen új ötlete nincs! ön, aki 30 éven át valamennyi "hétvégén, ünnepnapon egyetlen egy percet sem vesztegetett el csak úgy hiába a szabadidejéből, akinek egész életét az ötletek töltötték ki, most nem gondolna semmire? Lehetetlen! — Nem lehetetlen, uram — közölte Igei nyugodtan. — Azt nem lehet mondani, hogy éppen nem csinálok semmit, fogalmazzunk talán úgy: most próbálok megszabadulni a szabadidőmtől. — Zseniális — kiáltottam —, éreztem, hogy valami fenomenális dolgon gondolkozik. Ez tényleg valami egészen új! S még hosszan beszélgettünk a szabadidő eltöltésének eme új formájáról. Amikor az emberek egy árnyékos fa tövében nyugodtan üldögélhetnek, legeltethetik szemüket a csodálatos zöld mezőn, hallgathatják a szél zúgását, a patakok csobogását. S rájövünk, hogy az emberi kapcsolatoknak, a családi életnek is döntő jelentősége lehet a szabadidőnkben. Természetesen hosszú még az út ennek megvalósításáig. De Igei úr már megtette az első lépést, s őt bizonyára követik majd a többiek, bármilyen áldozattal jár is majd. S nem lehet eléggé hangsúlyozni: az előrelépést kivételesen nem a tudománynak, hanem egy egyszerű embernek köszönhetjük! Ez is bizonyítja, milyen ötletgazdag, kiváló emberek élnek közöttünk. Fordította: Szabó Béla SZIRMAY ENDRE Majd felizzik Július ,— ,elmúlt az esztendő fele lehull az iöreg fák \sápadt levele a vakondtúrásban nem terem semmi aki elkésett, annak el |kell menni de aki erős —>és bírja a lába viszi a vendégét iBergengóciába a 'hűvös szelek bírt hoznak felőlük durcás szél söpri repedezett földjük vakondtúrástól a fényes felhőkig hallgatásukat fénypalackba töltik mikorra megérik október sara felizzik a nyitott tűzhely parazsa.
