Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

AZ IFJÚSÁG ÉLETE

Pályakezdők

Számukra most kezdődött el a nagybetűs élet. Véget ért a tanulás, zsebükben diplomával, szakmunkás-bizonyítvánnyal munkába állnak. A bizonyítványok azonban nem egyértelmű tanúsítványok arról, hogy értenek is ahhoz, amit majd csinálni jognak:

— Ügy nagyjából tudom csak a tennivalókat — mondta egyik ismerősöm — valahogy egész más minden a gyakorlatban. Elméletben tudom én, még a munkafázis mozdulatait is, csak amikor csinálni kell, lepődök meg, mennyire más minden.

Remegő izgalom az első nap, a bemutatkozás napja. Fenntartással,

vagy anélkül méregetik egymást a munkatársakkal, idegen a gyár, a hivatal. Az ajtók mögött titkok rejtőznek, s titkok lappangónak a szívekben is. Sokféle az indíttatás, ahogyan fi pályakezdő nekivág az életnek. Az „ide nekem az oroszlánt is” — önbizalomtól duzzadó akarat mellett megtalálható a félénk visszahúzódás is. Egyvalami azért mégis közös bennük: bizonyítani szeretnének.

Ehhez a bizonyításhoz pedig segítségre van szükség. Nehéz az átállás. Más életforma kezdődik a fiatalok számára, hirtelen elválnak egymástól a hétköznapok és az ünnepek. A pályakezdőt befogadó vállalat egyelőre csak új munkaerőt kapott, s az, hogy ez milyen lesz, függ a munkáltatótól is. Könnyen le lehet Törni a fiatal lelkesedését, ha értelmetlen feladatokkal traktálják, kezdeményezéseire csak legyintenek, mondván, ráérsz még erre, előbb melegedj meg.

„Jó szóval oktasd” — mondta József Attila. Türelemmel és megértéssel, okosan felmérve, mit és hogyan tud megoldani az élettel, a munkával még csak most ismerkedő.

Az első munkahely mindenképpen meghatározó. Az ott szerzett jó vagy rossz tapasztalatok egy életre szóló élményt jelentenek. Az ifjúsági törvény kimondja, hogy minden pályakezdő számára a tanult ismereteinek megfelelő munkakörről kell gondoskodniuk a vállalatoknak, a lehetőségekhez képest. |S bizony, a lehetőségek nem mindig fedik egymást a megszerzett képesítésekkel. Sokszor átmenetileg más munkakört tudnak csak felajánlani, s a kapott feladatok csak lassan közelítik meg a meglévő tudásszintet. Toleranciára, megértésre van szükség a pályakezdő részéről is ahhoz, hogy rögtön a kezdésnél ne váljon belőle keserű ember.

Mindenképpen elgondolkodtató, ha egy huszonéves munkakönyvében egymást követik a bejegyzések. Nem biztos, hogy csak a fiatalos nyughatatlanság az oka a változtatás kényszerének. Azt mondják, hogy az új ház falai még évekig „helyezkednek”, idomulnak a helyhez. A munkáséletbe lépő fiatal is keresi a helyét, ahol képességeit, vágyait, az erkölcsi és az anyagi elismerést egyaránt megkaphatja. Minél előbb van erre alkalma, annál előbb válik teljes értékű munkássá.

K. A.

FAZEKASOK

Keramikusnak lenni jó. Élvezet figyelni, hogyan formálódik a nedves agyag az alakító kéz alatt a korongon. Jó tudná, hogy az emberi akarat erősebb. Szem- tág Brigitta is valami ilyesmit érzett, amikor tanult szakmájával ellentétes munkát keresett magának. Az élelmiszeripari szakközép- iskolában szerezte meg az érettségit, 1981-ben, de még a kezében sem volt a bizonyítvány, mikor eldöntötte, hogy nem dolgozik ezen a munkaterületen. Mindig is izgiatta a rajz, az anyag for- mázhatósága, a fantáziát igénylő alkotás.

— Addig-addig gondolkodtam, mit és hogyan, míg a végén lekéstem a beiratkozást a szakmunkásképzőbe. Egy év adminisztratív munka következett, s ha semmi másra nem volt jó, arra biztosan: tudom, íróasztal mellé sosem megyek mégegy- szer dolgozni. Aztán elvégeztem a Fazekas Háziipari Szövetkezetben a szakmunkásképzőt, s előttem volt a pálya. A díszítőibe kerültem, ez természetesnek is tetszett, hiszen leginkább ezen a területen jeleskedtem a tanulási idő alatt. Eleinte tetszett is nagyon, sosem volt két egyforma levél, vagy virág, s ha túlságosan szabadjára nem is engedhettem a fantáziámat, a különbözőség mindig megnyugtató volt. Aztán szigorúbbak lettek a követelmények, mintadarab után dolgozunk, hajszálnyi eltérés sem lehet, különben visszadobják a terméket. A szövetkezet a tömegtermelésre állt rá, normában dolgozunk, hajtani 'kell, hogy pénzem ig legyen. Sokan azt hiszik, ha valaki fazekas, agyon keresi magát, helyét sem tudja a pénznek. Háromezer-ötszázat keresek egy hónapban, ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár. Néha-néha még itt maradok munkaidő után, korangozni, nehogy kijöjjek a gyakorlatból, de valahogy nem úgy sikerült a pályakezdés, ahogyan gondoltam. Olyan langyos körülöttem minden. Voltak „forró” évek, amíg tanultam, alkotási kedv és alkotási szabadság. Nem azt mondom, hogy rosszul érzem magam a szövetkezetben, de valami hiányzik. S azt hiszem, rá kell jönnöm, mi az, mert különben csak géppé válók, termelő automatává.

Ambrus Erika betanított munkás, díszítő. Pontos és fegyelmezett munkaerőnek ismerik.

— Nem volt egyértelmű számomra, mit is akarok a nyolcadik osztály elvégzése után. Megpróbálkoztam a gimnáziummal, de valahogy nem boldogultam vele. Nem mintha a tanulással lett volna baj, de nem tudott lekötni, nem láttam perspektívát — kezdi Ambrus Erika az

önvallomást —, imádom a gyerekeket, bölcsődébe szerettem volna kerülni, gondozónőnek, de ez csak álom mairiadt. A második évben kimaradtam a gimnáziumból, s megint törhettem a fejem, hogyan tovább. Rajzolni mindig is tudtam, aztán egy hirdetés megadta a kezdő lökést. Betanított munkásokat kerestek a szövetkezetben, jelenitkezitem, fölvettek. A tanulási idő nagyon nehéz volt, szokatlan volt a norma is. Még mindig van, hogy úgy érzem, nem szépek a kontúrvonalaim, hiába

mondják a többiek, hogy jó, én belülről tudom, hogy nem az. Két éve dolgozom itt, négy év után elvégezhetem a szakmunkásképzőt. Szeretnék megtanulni korangozni is, nemcsak a felét ismerni a szakmának, jó lenne több pénz is. Ügy gondolom, hogy bár tizenkilenc éves vagyok, a valódi pályakezdés majd ezután jön. Számomra ez egy munkahely, ahol bizonyítanom kell, s úgy kell dolgoznom, hogy esetleg hivatásom is lesz az, amiért most a pénzt kapom.

Most olyan felemás helyzetben érzem magam, se hús nem vagyok, se hal. Fáj még mindig a szívem az elvesztett lehetőség miatt, nagvon beleéltem magam abba: gyermekgondozó leszek. Ezt a munkát pedig érdekesebbnek, izgalmasabbnak képzeltem, mint amilyen a valóságban. Néha olyanok vagyunk a díszítőben, mint az automaták, a kezünk szinte önmagától rááll a vonalra, s csináljuk mindig ugyanazt.

Haladék

Illés Ottóné nyolcadik éve dolgozik a Csepel Művek Egyedi Gépgyárának Kaposvári Nehézgépgyárában. Pénztáros. A fia, Gábor, az idén érettségizett az ipari szakközépiskolában, s a kötelező nyári gyakorlatokat mindig a vállalatnál töltötte. Könnyen barátkozó, talpraesett fiatalember, megszerette a környezetet, az őt oktató szakembereket, s az idén, érettségi után egy hónapra munkát vállalt a Csepelben.

— Túl vagyok a felvételi vizsgán, a Bánki Donát Műszaki Főiskolára szeretnék bekerülni — mondja Illés Gábor. — Hogy sikerül-e vagy sem, az a jövő titka. Úgy gondoltam azonban, hogy műszaki gyakorlatot szerezni semmiképpen sem árt. ha fölvesznek is, hasznát látom, ha meg dolgoznom kell, akkor sem ári. Szeretek itt dolgozni, ismerős a környezet, az emberek, s még az sem lehetetlen, hogy sikertelen fölvételi esetén ez Lesz a munkahelyem. Hirtelen megváltozott körülöttem minden. Tizennyolc éves vagyok, elvileg tehát felnőtt, azonban ez egyelőre nem túlságosan érezhető. Nem felnőttként kezelnek,

hanem olyan felemásul, látják, hogy gyerek már nem vagyok, de még munkás sem, dolgozó, kereső ember sem. No, és főiskolás sem. Haladékot kaptam az élettől, hogy eldönthessem, milyen munkakörben is szeretnék majd dolgozni, s ez, szerintem, mindenféleképpen jó dolog. Nagyobb felelősséggel határozhat az ember, több tudással kezdheti majd a pályát.

Illésné büszkén hallgatja fia okosan megfogalmazott mondatait.

— Jó gyerek volt mindig a Gaibi — mondja. — Mi nem szóltunk bele a pályaválasztásába, úgy hisszük, hogy erőszakolni, parancsra hivatást választani nem lehet. Neki kell tudnia, mi az, amit szívesen csinál, amiben örömet talál. Keserű, kielé- gületlen emberek lesznek azokból, akiket kényszerpályára irányítanak. A fiam azt mondja, olyan felemás helyzetben van. Azt hiszem, én is. Felnőtt lett a gyerekből. ami kicsit furcsa dolog. Büszke is vagyok meg tanácstalan. Nekem ő mindig kisfiú marad, ez természetes, de jó látni, hogy megfelelő irányba fejlődött, és tudja, mit akar.

Már szakmunkások

A Csepel kaposvári nehézgépgyárában dolgozni rang. Sók leendő szakmunkás tanul a gyárban, de egyáltalán nem biztos, hogy a bizonyítvány megszerzése után továbbra is igényt tartanak a munkájára. Sokféle elbírálás alá esik a fiatal, és csakis azokkal kötnek szerződést, akik a gyakorlati idő alatt bizonyítottak.

A vasszerkezeti műhelyben Szőke István művezető példávaL is bizonyítja ezt az állítást.

— A tanév befejeztével összeülünk a szakikkal, és ki-ki elmondja tapasztalatait a fiatalokról. A véleményeket összegezzük, s bizony akad, akinek megköszönjük szépen eddigi tevékenységét, de más munkahelyre tanácsoljuk. Nekünk olyan szakemberek kellenek, akik a gyakorlat megszerzése után teljes értékű munkásai lesznek a gyárnak, s nem tölthetjük azzal az időnket, hogy hetekig azt magyarázzuk egy szakmunkásnak, agy méterben hány milliméter van. Orsós István — például — mutat az egyik fiatalemberre — kiemelt órabérrel került hozzánk az iskola után. Három napja a mi dolgozónk, s

hisszük, olyan alkat, akiből lehet valaki. Látjuk, mire képes, s segítjük is, hogy kihozza magából mindazt, amit tud.

Orsós István ajka fölött legénytoll pelyhedáik, ragyogó fogsorral mosolyog, kicsit szégyenlősen. Látszik, jólesik a dicséret, de egyelőre nem nagyon tud vele mit kezdeni.

— Rossz tanuló voltom az általános iskolában, aminek hamar meg is lett a böjtje. Autószerelőnek jelentkeztem, de a közel sem dicséretes tanulmányi eredményem miatt nem vettek föl. Így kerültem szerkezeti lakatos tanulónak az 503-as szakmunkásképző iskolába, ahod aztán „összerántottam” magam. Nem jó dolog utolsónak, középszerűnek lenni. Édesanyám egyedül nevelt föl bennünket négy testvéremmel együtt, valahogy előttük is szégyelltem volna magam, ha rosszul tanulok. Aztán megtetszett a szakma, egyre jobban élveztem a munkát. Négyes eredménynyel végeztem, s nagyon örültem, amikor kiderült: maradhatok a Csepelben. Födv étéld ztem a gépipari szakközépiskolába, szeptembertől megint tanulok. A

tudásért. Vagy büszkeségből. Nem is tudom. Jól érzem magam itt, segítenek a többiek, és önálló feladatokat is kapok. Kitartó természetem van, s tudom: egyelőre a nulláról indulok. Tőlem függ, mi lesz belőlem.

Takács István az üzem- fenntartási osztályon géplakatos. A hibaelhárítás a feladata. Otthon, a szülei azt mondták: olyan szakmát válassz magadnak fiam, amiben majd kedvedet is leled.

— Engem mindig a gépek érdekelték, mindent szétszedtem és összeraktam kisgyerek korom óta. A gyakorlatok alatt nagyon más volt a munka, beosztottak egy idősebb szaki mellé, aztán, ha rontottam valamit, ha nem, a felelősség nem az enyém volt. Most, mintha megfordult volna a világ. Már az első nap önálló feladatot kaptam, s ezzel együtt a felelősséget is. Tudom ón, hogy ez még csak „kóstolgatás”, de olyan jó

íze van! Még otthon is megnőtt az ázsióm, meghallgatják a véleményemet, beleszólhatok a családi döntésekbe. Szeretnék szeptembertől továbbtanulói, most úgyis benne vagyok a lendületben, kár lenne kihagyni ezeket az éveket. Aztán úgyis megváltozik minden. Katonaság, nősülés, gyerek. Ügy néz ki, megtaláltam a kislányt is, igaz, ő még nem tudja. De ez is hozzátartozik a felnőttséghez, ugye?

Klie Agnes