Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-03 / 155. szám

A fiirjteleki hegybíró * Táborozó úttörők a Balatonon Vidám táborozok népesí­tették be a balatoni út- törávárost. Az úttörők, szü­lők, gyerekeket szerető fel­nőttek érdeklődéssel várják, milyen programot kínálnak annak a több mint 28 ezer gyereknek, aíkiik 10—14 na­pot töltenek Zánkán, az út­törők kedvelt táborában. A táborozok számára olyan programajánlatok készül­tek, amelyék lehetőséget ad­nak a tanévben folytatott tevékenységtől eltérő életre, fizikai és szellemi felfris­sülésre, kellemes, izgalmas, örömtéljes élményszerzésre, sok-sok játékra, alkotó el­képzelések valóra váltására. A gyermekek hasznosíthat­ják az iskolában, úttörő­szervezetben, családi körben és a baráti társaságban szer­zett ismereteiket, tapaszta­lataikat, ötleteiket. A tábo­rozó úttörőknek ha kedvük, kívánságuk támad a környe­zetük felfedezésére, megis­merésére, új élmények szer­zésére, felnőtt vezetőik, ifjú társaik közreműködésével megvalósíthatják terveiket. Az új vezetők javaslatai között szerepel a Balaton környékének felfedezése; ba­ráti együttlétek hazánk más tájain élő úttörőkkel, kül­földi gyerekekkel, esős na­pokon nézhetnek kedves, vi­dám filmeket, művészeti be­mutatókat. Ha a gyerekek szívesen fogadják, rendez­hetnek táncesteket, szóra­koztató, játékos összejövete­leket. Látogathatnak kiállí­tásokat, maguk is készíthet­a sportolás minden lehető­ségével. A KRESZ-parkban gyakorlatban sajátíthatják el a kulturált közlekedés szabályait. 'Megpihenhetnek, szórakozhatnak az esti tá­bortüzeknél. A kínálat, az „étlap”, amelyből a táborozók, fel­nőtt vezetőik segítségét is igénybevevő választhatnak, nagyon gazdag. A felnőttek, az úttörővezetők ebben a táborban vallóban társak. Szívesen adnak tanácsot a gyerekek együttéléséhez, bátorítják őket, értelmes öt­leteik, alkotó fantáziájuk megvalósításához. A lényük­kel, szeretetiMflkel, felelősség- teljes megnyilvánulásukkal kívánnak hatni a táborozó úttörőkre. A cselekvési lehe­tőségek nyújtásával, és nem a tilalomfák állításával ösz­tönöznek a helyes viseäke- désre. Nagyon hasznos, egyben érdekes liehet az egymástól eltérő érdeklődésű és kü­lönböző helyen élő úttörők találkozása. Nyáron Zánkán táboroznak a képzőművé­szetben, népművészetben ki­emelkedő alkotást létrehozó gyermekek: az amatőr fotó­zásban és filmezésben, iro­dalmi riportók készítésében, úttörőtörténet-kutatásban, számítógép-programozásban, -kezelésben kiemelkedő tel­jesítményt elérő úttörők. Itt lesznek a vízi életben jár­tas úttörők, sakk-olimpiások, a Balaton természetvédel­mén őrködő és a fegyveres testületekkel együttműködő lányok és fiúk. Nagy szám­ban jönnek az úttörő tiszt­ségviselők, úttörőtanácsta­gok, őrsvezetők, kiváló út- törőközösségek, gyermek­otthonokban éílő gyermekek. Minden turnusban lesznek külföldi gyermekek is. A tá­borozók személyes tapaszta­lataik alapján átélhetik, hogy a gyermekek a vilá­gon mindenütt békében, vi­dáman és örömteljesen kí­vánnák élni, boldogan, ön­feledten énekelnék, játsza­nak, sportolnak, barátkoz­nak. Tapasztalhatják, hogy ez a nemes szándék, törek­vés iitt Zánkán leküzdi a nyelvi nehézségeket is. Reméljük, a szülők is fel­készítik gyermekeiket a tá­bori életre, hangulatra. Ar­ról sem feledkezzenek meg, hogy a hazai levél még a legjobb közösségben is kü­lönleges boldogságot jelent. Szívesen olvassák a gyere­kek a kellemes híreket a családról, testvérekről, bará­tokról, kedvenc cicáról, ku­tyáról, bárányról, papagály- ról vagy díszhalról. Szülők, pedagógusok, út- törővézetők együtt tehetünk a gyermekek nyári örömei­ért, hogy azok élményeiket emlékeikben megőrizve tisz­telettel és szeretettél gon­doljanak az értük és velük fárad qzókra. Nádházi Lajos Jön, s a tekintetében szik­rák villognak. De nem ha­rag a forrásuk, hanem a mindent lebíró életöröm. — Horváth Ferenc va­gyok — mondja —, de Já­nosnak is hívnak. Az asz- szony a múltkor ...azt mond­ta: te fajankó ... Ilyenkor fanyar, ironikus ember. Szereti az életet a fonák oldaláról szemlélni. Most éppen szabadkozik: — írtak már rólam az új­ságban. — Melyikben? — A Somogyiban. Még az ötvenes években volt. A fa- vágítónál tettem-vettem, s hallom,., nyikorog a kapu. Ketten jöttek, ismeretlenek. Sok idegen járta akkoriban a falut; ezeknek az ember, ugye, nem örült. Mondják, hogy újságírók, a vélemé­nyemet kérték a választás­ról. Uraim, mondóm, for­duljanak csak szépen vissza a kapu felé, mert én nem politizálok. De így meg úgy, csak a munkámról beszél­gessünk, a földről, a ter­mésről. Azt lehet! Leültünk, s mondtam a magamét, alig győzték írni. Egy hét múlva mondják a kaposvári pia­con: Te Ferkó! Benne vagy az újságban. Nézem, tényleg. A címére emlékszem: Mégis politizál. Azóta is sokszor hallom: ha valaki jól dolgozik, az is'po- litika. Én mindent megcsi­náltam az életben: voltam egyéni gazda, a tsz-ben bri­gádvezető, elnök, elnökhe­lyettes, fizikai munkás, gép­csoportvezető, háztáji szer­ződtető. (Ügy csúfoltak: ház­táji agronómus.) De tanúsíthatom, nem könnyű. Politizálva sem, de anélkül mégúgyse. Horváth Ferencet még ab­ból az időből ismerem, ami­kor naponta járt át Sántos- ra a tsz szentbalázsi köz­pontjába. Sok barátja, is­merőse él mindenfelé. A fa­lu szülötte, a környező zseli­ci táj mindenese ő. Szőlőt ültetett, pincét emelt a fa­lu fölé magasodó dombon, Fürjteleken. A tetőről kitá­rul a széles völgy, a párába olvadt erdőszegéllyel. A sö­tétzöld halmok oldalában fe­hér pincék hasa villan. De sok verítéket ivott, de sok nótát szívott magába e táj. Megesett, . hogy a vezetősé­gi ülést itt, a lugas csipke­veretes levelei alatt folytat­ták, s a gyöngyöző zöldszil- váni megoldotta a füstös, komor teremben még béna nyelveket. Aránytévesztés volna ez? Hiszen, inkább amott kellene venni a bátor­ságot szólásra, mert a szó bármilyen kereken pereg, bizony, csak elszáll, itt Fürj­teleken. Nem tudom. Annyi bizonyos, nem Fürjtelekkel van a baj. Boldog órákat töltött a tő­kék között, a fákat metsze- getve, ápolva. Itt minden vi­lágos, áttekinthető. Ha a hegygazda megadja a mód­ját, időben metsz, permetez, ismeri a borkezelés módját és nem sajnálja ettől az időt, a fáradságot, a pohár­ban illatozó, egészséges bor­ban benne van minden. Ha nem sikerül, nincs kit okol­ni. Ha igen, az ínyek örö­me minősít. Hanem egyszer megtréfál­ták becsülettel. A kalap volt az oka. Ez a méregzöld, vi­harvert, nyúlszőr fejfedő. Jókedvében elígérte az egyik cimborának, s az kapott is rajta, ö kalap nélkül ment haza. Másnap — dércsípte október volt — indult a boltba, gyűrt füles sapkával ősz fején. S nem ismerték meg az emberek! Mert a mai faluban is kell a tar­tás: kalap' nélkül az ember nem az, aki. Lelke meg­nyugtatására vissza kellett kunyerálnia a hűtlen fejfe­dőt! * Ott jártam nála, amikor nyugdíjba készült. Szeme te­le várakozással; sorjáztak, s csak nem fogytak el tréfái. — Az Obsitot, megkapom az obsitot! — sütött tekinteté­ből a várakozás. — Ott a hegy, és a ház, lesz bőven tennivaló. Aztán elköszönt, s várta — úgy hitte — a szabadság. Fél év se kellett... De mondja inkább ő! — Unatkoztam csak. Ka­szálni nem kellett, gyűjteni, etetni se. Tehenem már nincs, s a hegyen minden rendben. Akinek mindig te­le volt a keze, most üres­nek érzi. Elég volt egyszer hívniok, s mentem. A juh- telepr' rendésznek. Amíg az emfc ;r írja magát, jobb a többi !: között. Utálatos volt az n ,sszú té'. Az erciu.v felől hűs szél kúszik, s kurkássza a szőlő­leveleket. Ferenc bácsi két idegent kalauzol. Kaposvári­ak, itt vettek hétvégi mun- kánakvalót. Eligazítja őket, igazságot tesz. Gyakran jár­nak hozzá tudakozódni, mint amolyan cím nélküli hegy­községi bíróhoz. Megkínálja őket egy pohárkával. — Milyen bort szeret? — kérdik az idegenek. — Kétfélét. A fehéret, meg a vöröset. S az első pohár után már­is szügyig taposnak a szőlő- művelés, a borikezelés titkai­ban. Mert ennél nincs . iz­galmasabb téma itt. Még egyszer megbuggyan az üveg, búcsúznak a látoga­tók. — Ez így van — győzkö­dik a hegygazda. A szeme ismerősét villan: — Ha nem, akkor hazudtam. Csupor Tibor Puszta a városban nék „művészi” alkotásokat, játszva ismerkedhetnek a videózással, számítástech­nikával. Birtokba vehetik a szép és gazdag gyermek- könyvtárat. Élvezhetik a Ba-» laton szépségeit, túrázhat­nak, portyázhatnak a kör­nyező hegyekben. Élhetnek Premier Szentendrén Csütörtökön mutatják be a szentendrei szabadtéri színpadon Moliére: Scapin furfangjai című vígjátékát. A Fő téren felállított deszká­kon a program szerint két darabot visznek színre. Mo­liére 1671-ben született víg- játékát Karinthy Ferenc fordította. Vámos László rendezte, a címszerepben Reviczky Gábort, a főbb szerepekben Dégi Istvánt, Dózsa Lászlót és Pápai Er­zsit láthatja a közönség. A másik darab Donizetti: A szerelmi bájita'l című víg­operája, amely már tavaly is sikert aratott. A rendező Békés András, a Szentend­réi Teátrum zenekarát és énekkarát Selmeczi György dirigálja. Főszereplők: Gre­gor József, Zempléni Mária, Berendits Ferenc, Csurja Tamás és Bátori Éva. A 'kiét darabot felváltva, összesen 15 alkalommal játszák el, július 27-ig. A hely, amelyet Fácá­nosként ismernek, mind­össze néhány ház Kaposvár északkeleti részén. Az álla­mi gazdaság épített itt dol­gozóinak lakásokat még az ’50-es évek ólején. Puszta volt ez, amelyet azóta kö­rülölelt a város, s amely mégis külön világ maradt. Légvonalban semmi sincs innen távol. Alig egy kilo­méterre húzódik a keleti ipartelep, északon nincs sok­kal messzebb a Deseda-tó és Topon ár sem. Nyugaton a Zaranyi lakótelep alig pár száz méterre fekszik. Ezek­re a helyekre azonban ilyen röviden legföljebb a szán­tóföldeken, vagy a Zaranyi erdőn keresztül lehet eljut­ni. A Fácánosba vezető egyetlen kanyargós földút az innen fél kilométerre fekvő sportcsarnokhoz vezet. Csak egy ugrás, gondolhatnánk, hogy mlégis milyen messze van, azt csak az tudja, aki — főként egy-egy esős na­pon — elindull1 a kátyúk kö­zött minden lépést fontolva. Tizenkét család él itt. A gyerekek a 'Berzsenyi isko­lába járnak, a felnőttek, akiknek a többsége már nem állami .gazdasági dolgozó, a város üzemeibe. Amikor Fácánosra indul­tam, valaki megjegyezte, ott csak panaszáradatot fog hallani. Igaz, mindenütt szó­vá tették az út- és járda­gondot, hogy a mentő sem mer bejönni, hogy nines te­lefon. Elmondták, hogy a szomszédban van a vízmű, mégsincs vizük, és hogy a kérték alatt húzódó gázve­zeték előnyeit sem élvezik. Ennék dl'lenére a fácánosi- akat korántsem a panaszko­dás jellemezte. — Hogy elcserélném-e ezt. egy lakótelepi lakásért? Ar­ról szó sem lehet — mond­ta Varga Istvánná, aki fér­jével fiatal házasként költö­zött ide 1959-ben. Velük la­kik kisgyermekével és fér­jével együtt a lányuk és a még legényfiuk is. — A hetvenes években lehetőség volt arra, hogy az itt lakók kedvezményesen megvegyék a házakat a gaz­daságtól. Mi 1973-ban vet­tük meg, s ma örülhetünk ennek a lépésnek. Akkori­ban, ha valaki meghallotta, hogy Fácánosban lakunk, sajnálkozott, „hiszen az a vi­lág végén Van”, ma inkább irigykednek. Időközben az emberek megtanulták érté­kelni a csöndet, a jó leve­gőt és a lehetőséget, hogy maguk termeljék meg a konyhára valót. Most nagy pénzeket fizetnek, hogy a közelben kertbaráttelekhez jussanak. Dehogyis megyünk el innen, hiszen olyan szép itt, és az élet is olcsóbb. — Mi egyszer talán elme­gyünk — mondta lánya, aki három éve már Kromaner Csabáné, s óvónő a Dési Huber közi óvodában. ' — Nem azért, mert nem sze­retek itt, hiszen itt nőttem fel, hanem mert a kicsivel együtt hamarosan már szűk lesz a nekünk jutó szoba. Igaz, a férjem hallani sem akar arról, hogy elmenjünk. Megszállottja a gazdálko­dásnak, az állatoknak. — ö nyilván faluról hoz­ta magával ennek az élet­formának a szeretetét... — Ugyan, hiszen sávházi gyerek. Talán épp ezért tud­ja becsülni ezt az életet. Nem érti, hogy én miért akarom mindezt iitthagyni. Ebben nagyon egyetértenek a bátyámmal. — Mi is kaposváriak va­gyunk, ez itt mégsem vá­ros — mondta Vargáné. — A belvárosi Vagy lakótelepi emberek magukba zárkóz­nak, rohannak, nincs egy­másra idejük. Itt mindenki összetart. Törődünk egymás­sal, segítünk, ahol kell. Ta­lán jobban egymásra is va­gyunk utalva, akárcsak egy valódi pusztán. A legszebb ház Kárpáti Mihályéké. A rokkantnyug­díjas, beteg ember vissza­fiatalodott a büszke öröm­től, amikor megmutatta ma­ga teremtette birodalmát. A lakásban kútból szivattyú­zott hideg-meleg víz, színes tv, hűtőláda, grillsütő no és persze a gyönyörű almás­kert. Egy kudarcokkal és erőfeszítésekkel teli élet eredménye. — Már 1 millió 200 ezret is ajánlottak érte, de nincs az a pénz,; amiért mind­ezt itthagyjíám. 1954-ben jöttem ide. Akkor ezen a helyen egy rozoga szoba­konyha állt. Itt még a ta­lajt is újra kellett „építe­ni” ... Most 6300 forint a kettőnk nyugdíja. Ezt a pénzt a városban ugyancsak ügye­sen kéne beosztani. Itt még­is jól élünk belőle. Nem­csak hogy piacra nem já­runk, de még a három gye­reknek is jut minden a konyhára, ök már rég a maguk életét élik. özvegy Répási Lajosné egyike a fácánosi őslakók­nak. — Jött a tanácstól egy papír, hogy tegyünk ki táb­lákat, hogy ez Zaranyi út. Igaz, mindegy hogy nevezik, a Fácános azonban még­is találóbb. Hiszen annyi itt még mindig a fácán. Reg­gel mindig az ő kiabálásuk­ra ébredek. A lányomék bent laknak a városban és sak hétvégén jönnek ki segíte­ni a kerti munkában. 13 éves unokám azonban min­den szabad idejében itt van. Elhozza a barátait is, akik sokszor elmondják, hogy mi­lyen jó a Zsoltinak, hogy van hová jönnie, hogy neki nemcsak a telepi betonját­szótér jut. Itt annyi érde­kes van. Reggel kimentem a kertbe, egy teknősbékát ta­láltam. A gyerekék „bun­kert” építettek maguknak lomokból, amit fóliával ta­kartak le. Engem meg ki­neveztek őrsi szakácsnak. Olyan jó ha itt vannak. Az unokám azt mondta, ha fel­nő, itt akar majd élni és ál­latokat nevelbi. Ügy terve­zi, hogy épít egy emeletes házat, amelyikben majd együtt él a család, a há­rom nemzedék. A télen, ami­kor beteg voltam, néhány hétig bent laktam a gyere­keknél a Béke utcában. Olyan idegen volt ott min­den. Naphosszat csak az ak­váriumot néztem, s vala­hogy úgy éreztem, én is ak­váriumba kerültem. Itt sze­retek lenni, hiszen olyan szép. Mindenki a barátom, az emberek, meg a fák és virágok is. Jöjjön csak ki egyszer estefelé! Elámul majd, milyen gyönyörű in­nen a város látképe. A szán­tóföldeken át idelátszik a sztráda. A rajta vonuló au­tók reflektorai messziről olyanok, mint egy világító gyöngysor. A zaj és a füst nem ér el ide, csak a szí­nes fények. Bíró Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom