Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-19 / 169. szám

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZENES ZSUZSA KIÁLLÍTÁSA Szemes Zsuzsa a modem magyar textilművészet első nagy generációjának alapító mesterei közé tartozik — ugyanakkor már csaknem egy évtizede alig kószát tex- tilkompozíciökait, inkább a tárgyak jélientésfcöre, a fotó, az íráskép kifejezőereje, az akciók foglalkoztatják. De éppen mostani kiállítása mu­tatja, hogy eddigi egész munkásságát ugyanazok a belső törvények irányítják a legkül önf élébb területeken. Legismertebb művei a hat­vanas évek végén és a het­venes évek első feliében ké­szült gyapjútűzések és tex- tillmolntázsok. Mellettük sok- sok grafika1 készült, ezek a textilek felhőtlen, kiegyen­súlyozott világával szemben a bánat, a szorongásók, a miniatűr poklocsfcák és az álom, a gondolkodás kínzó pillanatait idézték fel. E három műfaj belső tapasz­talatai vezették Szenes Zsu­zsát ahhoz a felismeréshez, hogy száméra nem elég töb­bé a mű önmagába zárt vi­lága, korlátozott ereje, csak az anyagon, stíluson túl hat­ni képes, a valóságot is ha­talmába kerítő, megváltoz­tató, alakító művészet lehet érvényes. Ez a felismerés egybeesett a hetvenes évek közepén a textilművészet aranykorának végével. Sze­nes Zsuzsa az új helyzetben Ami korábban használati tárgy volt, most dísz Szépen magyarul — szépen emberül Nyelv és jellem Még ma sem tudatosodott mindenkiben, hogy a monda­nivaló nyelvi megformálásá­ban kifejezésre jut a beszé­lőnek a hallgatóhoz való vi­szonya', kapcsolatuk jellege. Együttérzés, egyetértés, sze­retet, rofconszenv, tisztelet, kétkedés, tartózkodás, vi­szolygás, ellenszenv, utálat — esaik ízelítő abból a gaz­dagságból, amelyből a beszé­lő egy-egy szóval, kifejezés­sel és értelmi nyomatékkai együtt választhat. Ugyanazt a szót vagy mondatot külön­böző érzelmi töltéssel lehet 'kiejteni: alázatosan, kedve­sen, bizonytalanul, megle­pődve, magabiztosan, gorom­bán, kényszeredetten, tréfá­san, ironikusain stb. A nyelvi megformálásban a mondanivaló mögött — vagy inkább abban — min­dig jelen vagyunk mi ma­gunk is. A sok ciki, állati, ol- tári és egyéb „divatos” jelző például arról árulkodik, hogy az illető nemcsak nyelvileg, hanem gondolatban is sze­gény, nem tudja (vagy nem akarja) magát árnyaltan ki­fejezni, és igénytelenség (esetleg sznobizmus) jellem­zi. Annak a gimnazistának a meg- és elítélését pedig jobb, ha az olvasóra bízom, aki érettségi után így érdek­lődött az elnöknél: „Ugye, nem voltam Olyan rossz, ha­ver?!” A közhely semmitmondó, üres, gépies, elkop tál ott ki­fejezés (például: kár tovább ragozni; szerény véleményem szerint; azt mondta az öreg Kiis ... stb.); nemcsak a nyelvet szürkíti él, hanem használóját is jellemzi: egyenruhába bújtatja a gon­dolkodást, gépiesen, kritika nélkül vesz át mindent, jól­esik neki, ha együtt halad­hat az ár rail... Ügy tűnik, hogy az igényes és helyes magyar beszéd háttérbe szo­rításával, a megkopott nyelv- érzékkel együtt és egy idő­ben maga a beszélő is in­gerültebb, türelmetlenebb, gorombább lesz. Sőkan tffiteiékszáként hasz­nálják a valamikor arcpirító szavakat és káromkodáso­kat. Sőt felütötte fejét az obszoén humor is: pódiumot, mikrofont és nyomdafestéket kapott. Szerintem az illetlen szavak kimondása vagy le­írása a színvonal alatti hu­mor keresésének olcsó és íz­lésromboló fogása. Az em­berek döntő többségének az ilyen szavak nem „jópofá­saik”, hanem felháborodást váltanak ki belőlük. Akik pedig egy mondatot sem tud­nák kimondani trágárság nélkül1, azok számára a dur­va szavak már „kiégtek”, sem jelentésit, sem érzelmet nem hordoznak, tehát a ko­mikumtól egészen messze állnak. Viszont az ilyen „hu­mor” és magatartás is minő­sít: lerántja a leplet a nyelv használójának műveletten- ségéről, pimaszságáról és durvaságáról. Az ilyen em­beri)* teljesen mindegy, mi­lyen nyelvi eszközökkel fe­jezi ki gondolatait, mert ér­zelmileg is sivár és közöm­bös. Mivel maga a nyelv so­hasem hibás azért, mert rosz- szul vagy „illetlenül” hasz­nálják. nem anyanyelvűnkön kellene változtatni, hanem a beszélő szemléletén. Illyés Gyula szerint: „Jól beszélni és írni magyarul, igazánból jéllemkérdés.” A fentiek alapján a „jól beszélni” ki­fejezésen az illendő beszédet is értem. Mert az anyanyelv a személyiség legbensőbb sa­játja, magatartásának, jelle­mének tükre, közvetítője és alakítója. Saiga Attila Hideg ellen — általában Huzat Ablakocska eloldozta magát ■ a megszo­kott partoktól és végrehaj­totta a maga „csendes forra­dalmát”, amely a szép tár­gyaktól a mindennapi élet legkevésbé esztétikus*, legke­vésbé „költői” tárgyaihoz fordítottá, a levélborítékhoz, a zsilettpengéhez, a gázálarc­hoz, a katonai őrbódéhoz, a téglához. A tárgyak nyelvét, jetentóskörét, manipulálha­tóságát vizsgálta; újfajta tárgyakat teremtett, koráb­ban ismeretlen tárgykapcso- latoikíat fedezett fel, de ezeknek előzményei mind megtalálhatók a hatvanas évek grafikáiban. A legutóbbi években is­mét a rajzoké, a kollázsoké a főszerep. E lapok az álom és Valóság között húzódó „senki földjére” vezetik a szemlélőt, és ugyanazt az utánozhatatlanul személyes, szívközeli és törékeny vilá­got járják be óvatos mocca­násokkal, mint a. pálya vala­mennyi korábbi alkotása. Az évtizedek, a helyzetek, a mű­fajok, az anyagok sokfélesé­ge mögött a személyesség és hűség Szenes Zsuzsa művé­szétének legvégső mozgató­ereje, teremtőelive. Kovalovszky Márta Lakatos isháa <gzent György Büszke vaspaták fenkölten tapossák a bősz sárkányt, a gyalázatosat. Ezer év óta, ezer bronzba öntve, győz mindig a tiszta lovag. Tudna csak szobrot vagy verset faragni szegény sárkányok fajzata: büszke bronzkörmük alatt nyomorultan mindig egy szent vonaglana. 175 ÉVE SZÜLETETT THACKERAY A kelta óriás A géniusz útjai, kifürkész- hetetlemek. Az is, honnan jön, miből lesz, az is, mivé lesz — nemcsak saját élet­művében, hanem az utókor, a befogadók tudatában, érté­lkelésében is. Thackeray — ma már bízvást állíthatjuk — egyre nő az időben, ma már a legnagyobbak közé számítjuk, Balzac, Tolsztoj melle és — mondjuk — Dickens fölé, hogy csak a kritikai realizmus legna­gyobb regényíróit, a polgár­ság eposzának hallhatatlan mestereit említsük. Ami pe­dig az „eredetet” illeti: szár­mazás, neveltetés, osztály- helyzet, más irányú (jelen esetben képző,művészi) te­hetség megannyi színező té­nyezője, amely azonban sem­mit meg nem magyaráz, oly szabálytalan a pálya (de hi­szen majd minden zsenivel ez a helyzet). Mert Thacke­ray, a „kelta óriás”, ahogy a történész kortárs, Carlyle mondta róla: „félig szörnye­teg” volt, — vagy legalábbis természeti tünemény... v William Makepeace Tha­ckeray 175 éve Indiában szü­letett, apja adószedő volt, te­hát a gyarmatosítás egyik ellenszenves, de jövedelmező foglalkozásának gyakorlója, amelyhez mint afféle angol „hitbizoanányhoz”, előkelő származásé révén jutott. Kü­lönben „kifogástalan gentle­man”, aki még rá is fizetett a nem éppen tisztességesen, ám mindenképp „törvénye­sen” összeharácsolt vagyon­ra: fiatalon megölte a malá­ria. özvegye így aztán hoz­zámehetett régebbi, igazi szerelméhez, aki jóságos mos- töhaatyja volt az első házas­ságból született kisfiúnak. Nem az ő bűnük, hogy a jó társadalmi helyzettel kötele­zően együttjiáró „jóhírű” ma­gániskola, ahová' a kisfiút beíratták, egyéniséget gyil­koló, kegyetlenül ostoba, meddő intézménynek bizo­nyult. A gyermeket mégsem tette tőnkre: úgy látszik, volt belső szívóssága. Aztán a még előkelőbb Cambridge következett, ahol - (jogász­ként) magintcsak — semmi­re sem vitte. Művész akart lenni, de túlságosan kariika- turiszftiikusain rajzolt, ezért a későbbi íróvetélytárs nem fogadta al a Pickwick-elbe- szélések illusztrátorául. így lett végülis Dickens „jóvol­tából” ő is íróvá. Az állandó keresetre pedig azért volt szüksége, mert fiatalon elté- kozoita egész hatalmas va­gyonát: szerencsejátékokra és veszélyesebb és vesztesé­gesebb szenvedélyre — lap- alapításra ... De aztán épp az a léha újságíró-szerkesztő barát, aki anyagi bukásiba sodorta, tette lehetővé iro­dalmi érvényesülését, jólle­het kegyetlenül nehéz mun­kára késztette, de mind meg­becsültebb státusban, amely kemény újságírói, szerkesz­tői, útleírás szerzői, előadói tevékenységre ThaCkeray-it szeretett félesége és kislá­nyai sorsa iránti felelősség­re is rászorította. A legked­vesebb kislány azonban meg­halt, a feleség megőrült, a hajszolt íróság azonban megmaradt, egészen 1863 karácsonyán bekövetkezett korai haláláig, mikorra me­gint nagy vagyona . volt — regényeiből. Sose jutott olyan látvá­nyosan fordulatos és mélysé­gesen tragikus, ugyanakkor fölemelő sorsokat kitalálni, mint a sajátja. És amikor regényt kezdett írni, mégis minden megértéssé és hu­morrá változott a tollán. De azért itt sem árt a kérdőjel. Megértő? Igen, hisz minden rossznak végső fokon a tár­sadalom az oka; dehogy mondja ki, ám érezteti: az angol világ, a sziklaszilárd tőkés rend, a tekintélyelv, sőt bigottság, és a kímélet­len szabad verseny sajátos dialektikája. Ez az. amely rosszá tesz. Humor? Inkább humanizmus és könyörtelen kritikai hajlam együtt, amely ironikus kifejezést talál. . És ez, a;z irónia teszi tár­sadalmiak, körök és stílusok fölé emelkedő óriássá Tha- ekeray-t. Nála nincs már semmi szentimentalizmus, semmi — bármily jóindula­tú — hatásvadászat, mint Dickensnél, vagy afféle hol népies, hol elvont — túlvi­lágra is apelláló — ember­szeretet, mint Tolsztojnál, ne­tán — másképp — Doszto- jevszlkijnál, és merőben más­képp jár el, mint a pontos és szenvtelen Balzac. Thackeray nagyszerű megfigyelő, aki a valóságot mindennél fonto­sabbnak tartja, ö ezért pon­tos, és e pontos ábrázolás (valamif éle hit és a vele já­ró utópisztikus szemlélet nél­kül) szükségképpen ironikus. Az iróniát ugyan már a ro­mantika feltalálta!, annak iróniája azonban így vagy úgy mindig elrajzalt, stili­zált, groteszkké lett. Tha- dkeray-nél minden — ismét­lem — pontos, hiteles és mégis az irónia modern szel­leme lengi körül alakjait. Van-e szükség még arra, hogy a műveit felsoroljuk? Első remeklés, a Catherina alig ismert nálunk. Viszont tömeglkiadásban is megjelent magyarul a kalandregény ér- dekességű A nagy Hoggarty gyémánt. A Hiúság vására pedig még népszerűbb; mind több nemzedék olvassa és csodálja a társadalmi rélati- vizmus, törtetés és deklasz- szálódás vonzó karrierizmus és korlátolt erényesség, ér­tékek és bumfordiság e hős nélküli bábjátékát. És ott van a Sznobok könyve, amely itt és most éppúgy aktuális, mint Angliában hajdanán — a sine nobilitate (nemesség nélküli) kis- és nagypolgá­rok alantas álértékeket alan­tas módon csodáló, s a ne­vetségesen meddő felsőbb osztályokat meddőn majmoló magatartása. Vagy a Henry Esmond lényegileg reakciós és mégis rokonszenves hősei­nek sajátos — mert a társa­dalmi fejlődéssel ellentétes — tragikuma. Nem folyta­tom: folytassa tovább, ez­után is, olvasói gyakorla­tunk. Kristó Nagy István SZEMELVÉNYEK Á BOLGÁR HUMORBÓL Kirekesztve Bohém emberek Húsért áll sorba Nikifo­rov és hallja: — Csont nélkül, Sztojna, jössz még hozzám a közért­be! — Zsír nélkül, Sztojna, jössz még hozzám a ven­déglőbe! — Jössz még hozzám ci­pőt javíttatni ... Jössz még hozzám ruhát varratni... Jössz még hozzám a szer­vizbe ... Hallgatja Nikiforov ész­revétlen, és ő is szeretné, ha Sztojna elmenne hozzá. De hová? Talán mondja ezt neki: — Figyelj ide Sztojna, jössz még hozzám az egye­temre, és nem fogom elma­gyarázni neked a dezixir- ibonukleinsav szerkezetét! Valahogy ez nem az iga­zi. S Nikiforov, a tehetséges fiatal tanársegéd kimegy az üzletből, és egy furcsa cso­magot tart a kezében: csontot és zsírt. És nagyon, de nagyon szeretné, hogy valaki őhozzá is elmenjen egyszer ... Mert e nélkül nincs remény! És Nikiforov a gondolat­tól fellelkesülve megcsú­szik, és elesik. Tél van. — iMég a bokáját is ki­ficamítja. (Plamenov) Csöngettek. Egy ismeretlen férfi állt a küszöbön, és zavartan mosolygott. — Mit óhajt? — kérde­zem. — Elnézést kérek — mondja feszengve az isme­retiem. —, de azt hiszem, tegnap este itt hagytam a kalapomat. —. Nálunk? — csodálko­zom. — Lehetetlen, hiszen nem is ismerjük egymást! Ráadásul tegnap este nem voltam itthon ... A biztonság kedvéért a fogasra pislantok. És való­ban, ott egy idegen kalap. — Ez az! — kiált fel örö­mében az ismeretlen, és a fejére teszi. — Még egyszer elnézést kérek a zavarásért! És távozik. Én pedig csak ámulok- bámulok: — „Milyen hóbortos vi­lág! Megértem, ha valaki egy kocsmában hagyja a kalapját, azt is-értem, ha az ember elmegy vendég­ségbe, és ott felejti, de az, hogy valaki egy vadidegen lakásban hagyja a kalap­ját, nem fér a fejembe.” Berohanok a konyhába és elmondom a feleségem­nek, hogy aztán mind a ketten a hasunkat fogjuk a nevetéstől... (Kosztov)

Next

/
Oldalképek
Tartalom