Somogyi Néplap, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

1986. június 14., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS oharos tanár úr he­tekig készült a be­számoló közgyűlés - e, ami az egyesü­let életében a leg­nagyobb eseménynek számí­tott. A városka felnőtt lakos­sága többségében a tagja volt. A ITT, azaz a Törleki Történelmi Társulatnak alap­szabálya, vezetősége és pénz­tárosa is volt. Célja pedig a helyi hagyományok ápolása, a törleki dicső múlt ébren tartása. Mert nemcsak jele­ne és jövője, hanem min­den híresztelés ellenére, év­századokra visszamenő, to­rokszorító hősi múltja is volt. Béri ez Moharos tanár úr áldásos tevékenységét megelőzően nem volt köztu­dott. De félre a titokzatosság­gal; mondjuk meg őszintén, mit ápolt a társaság. Itt a legilletékesebbet, Moharos tanár urat idézzük. Hajdanán, amikor amaz rossz emlékezetű Ibrahim tö­rök vezér úgy járt keresz- tül-kasus hadaival szegény országunkon, mint valami senkáföldje keresztútján, egy kőtorony és körülötte pár vályogház állt ezen a helyen- Oly jelentéktelen volt, még a török sem tar­totta érdemesnek, hogy egy­szer úgy istenigazából meg­dúlja. A .toronyban Viiharszky Pál hajdúkapitány tanyázott társaival. A rossz nyelvek szerint szökött végvári kato­na volt, a többiekkel egye­temben. Másak szerint maga őfelsége rendelte oda, a kő­torony és a falu védelmére. Mindenesetre Viharszkyt ka­pitány úrnak süvegelték a falu lakói. Hogy mi igaz eb­ből, mármint a kapitányság­ból, nehéz most már kide­ríteni, mert a koraibei i adó­ívek is csak úgy emlegetik, mint egyitomyos falut a Zse- Lic sűrűjében. Történt pediglen egyik csiliagfényes augusztusi es­tén, hogy Viharszky és tár­sai kimerészkedtek a renge­tegből, hátha elébük hoz va­lamit a szerencse. Ügy is lett. Az éjszakában kis szpáhi- csapat vágtatott, s egy köpö­nyegébe burkolódzott alakot fogott közre. Viharszkyék oly éktelen lármával kapták őket oldalba, hogy azok azt hitték, legalábbis a dunántú­li főkapitány vetett nekik lest. Menekült, ki merre lá­tott, így Viharszkyék köny- nyűszerrel magukkal ragad­ták a köpönyeges alakot, aki semmi ellenállást nem .tanú­sított. Sőt, hangos magyar szóval hálálkodott is, kedves szabadítóinak. Hamarosan kiderült, hogy akit elragadtak a busás vált- ság reményében., nem vala­mi magas rangú török, ha­nem Perényi Krisztinái, ama híres családból, s éppen Ká- dim Ali háremébe akarták kényszeríteni. Vakarta is üstökét vitéz Viharszky Pál, mert tudta, hogy a pogány ezt nem hagyja annyiban. De hát mit tehet egy magyar végvári kapitány, pláne ha. főrangú szépséges fehérszemély sorsa forog kockán. Felkészült az ostromra. S mint ahogy szá­mítottak is, rá, egy párás hajnalon megjelent a török. Surrantak a nyílvesszők, ko­pogtak a puskagolyóbisok a torony derekán; de mindhiá­ba. Egész nap tartott a tusa­kodás, s közben sok pogány elnyerte a. vértanúság koszo­rúját. Másnap aztán a sok lúd disznót győz igazsága alapján eljött a dicső halál, avagy a megadásnak órája. A szpáhi aga követet kül­dött a torony lábához. Hiá­nyos magyarsággal, kézzel- lábbal magyarázta, hogy ha nem adják ki a bülbül ma­dárkát, mármint Perényi kisasszonyt, akkor mi fog történni. S ennek nyomaté­kéül lábát egy kidőlt ko­csikerékre téve, s rá-rému- tatva többször is kiáltotta: — Törlek! Törlek!! Viharszky Pál bár megér­tette milyen sors vár rá, vá­laszul forró vizet zúdíttatott a törökre. A következő napon a vé­dők sorsa beteljesedett. So­káig károgtak a varjak, az üszkös falu fölé emelkedő, hajtották fejüket, mások bosszúsan csavargatták nya­kukat, s olyanok is, akik leplezetlen vidámsággal fi­gyelték a tanár urat. — Hát tessék mondani ké­rem, hova vezet ez?! Nem­zeti létünk tudata, miért ké­sel az éji homályban.?! — tárta szét karját a tanár úr. S mivel választ a szemközti plafon sarkából sem kapott, kezét megadóan leejtette, és ekként fejezte be. — Ezért kérem, hogy a tagság lélek­ben is készüljön, és mind nagyobb számmal vegyen részt jövő évi tavaszi ünnep­ségünkön, amikor Viharszky Pál szobrát bensőséges ün­nepség közepette leleplezzük a romoknál. UJKÉRY CSABA TÖRLEKI BONYODALOM kerékküllők közé fűzött csontjaik fölött. Arról nem szól a fáma, hogy a kisasszony sorsa mi lett, s egyáltalában, bizonyo­san Perényi volt-e. De aa eset megtörténtét igazolják az Orosz évkönyvek és a Szász tükör is, valamint azon körülmény, hogy azóta a falut Törleknek nevezik. Hát eddig a történet. S te­gye a szívére bárki a kezét, s úgy mondja, hogy nem len­ne büszke ilyen múltra. Ezen hagyományokat kutatta és publikálta a .tanár úr. Le­velezésben állt a Drezdai Le­véltárral, az isztambuiival, még a Svéd Akadémiával is. Persze, hogy népszerű volt Törteken, olyannyira, hogy Borsos Géza tanácselnök kezdte veszélyesnek érezni. Egyesek nyíltan is Moharost emlegették, hogy elnök le­gyen. .. Az alkalom nem sokáig váratott magára. Eljött a közgyűlés. A művelődési ház­ba volt hivatalos erre min­den TTT-teg, érdeklődő és meghívott. A csendes mormolás meg­szakadt, amint Moharos szó­lásra emelkedett, a zöld dra­périával borított, a város cí­merével díszített asztal mö­gül. A tanár úr rezgő bariton­ja betöltötte a termet, ki­szállt az ablakrepedéseken a zúzmarás délutánba. Zengő hangon számolt be a taglét­szám alakulásáról, a vagyoni helyzetről, erősen megnyom­va az aktívát. A lelkes mon­datokat azonban hamarosan komor színek váltották fel: ostorozni kezdte a tagság tunyaságát, hogy tevékeny­ségük a tagdíj fizetésén túl nem terjed. Mindenki megdöbbenéssel fogadta a fordulatot. Egye­sek csak szónoki fogásnak tartották, de tévedésükre ha­marosan rájöttek, mert Mo­haros tanár úr, rendületlenül folytatta. — A hazafiság, a hagyo­mányok ápolása, tisztelt tag­társaim, nem teljesedik ki, csak a tagdíjak befizetésével. Mert addig, míg a törlekiek fő foglalatossága a borospo­hár, a szőlőzés, nem pedig a dicső múlt töretlen ápo­lása, addig baj van kérem. Voltak, akik bűnbánóan le­Barcs János HALDOKLÓ SZÉL A völgy a dombok alatt nyüszörögve fuldokol krumpliföldek fehér virágot szülnek közeleg a nyár. A dűlőn róka fut át sebes irammal célozva bozótost, mert rohanásától porzik az út, mert haldokló szél szaggatja a mezőt. Virág — te csodás ünnep ha azt tudnád, hogy mi az élet és hogy mit takargat kitárt köpönyege az égnek, te sem virulnál oly színesen a haldokló szélben! A TTT vegyes érzelmek közepette oszlott, és tódult ki az ajtón, Borsos Géza szárnysegédeivel feldúlt arccal lépett a tanár úrhoz. — Bélám, ez helytelen volt — mondta ki a sommás ítéletét. — Micsoda? — kérdezte a tanár úr, még mindig átszel­lemült arccal. — Ez a példázgatás. Moharos tanár úr hüledez­nii kezdett. — De én ... — Nagyon kértek, ezután a beszédeidet előre írd te, hogy át tudjuk nézni. A jö­vőben ilyen ne forduljon elő. A tanár úr feje céklaszí- nűne változott, és remegő hangon kérte ki magának. — Micsoda?! Hogy írjam te? Kinek, ha szabad érdek­lődnöm? Talán neked, aki a gimnáziumot az én támogató jóindulatom nélkül sosem végezted volna el? Hát mit képzelitek? Nekem három diplomám van, és azonkívül is ... — levegő után -kap­kodva kereste a szavakat. — Márpedig akkor a ta­vaszi szoboravatáson nem te tartod az ünnepi beszédet. Én felelősséget érted többet látatlanból nem vállalok — mondta szárazon. Biccentett, sarkon fordult, és kíséretével távozott. Moharos tanár úron baltá­val sem tudtak volna na­gyobb sebet ejteni. Hetekig tanítani sem járt be, a kör­zeti orvosa idegkimerültség miatt hosszabb pihenést ja­vasolt neki, és a TTT lassan, de biztosan bomlásnak in­dult. S eljött a tavaszi ünnep­ség. Napokkal előtte kőmű­vesek szorgoskodtak a romok lábalnál, építették a szobor talapzatát. A lepel lerántá­sára a vendégeken kívül hi­vatalos volt még két kob­zos, emelni az ünnepség han­gulatát. Az esemény újra lel­ket öntött a TTT tagságába. Borsos Géza mindent el­követett, hogy megmutassa: mennek itt a dolgok Moha­ros Béla nélkül is. Az ünne­pi beszéd megtartására stíl­szerűen egy katonát kért fel: Dörrögi Ferenc száza­dost. Szép beszédet írtak ne­ki. Amikor este otthon fel­olvasta; felesége nagyot só­hajtott. Ábrándos szemeket meresztett urára, egy rövid megjegyzéssel utalva a mos­tani asszonyt sors egyhangú­ságára, és kisgyermekük, Jó­zsika, érdeklődve húzta ma­ga elé a sűrűn gépelt oldala­kat. Mi tagadás, a nagy nap reggelén a szónoknak olyan lámpaláza volt, mint gyer­mekkorában utoljára, ami­kor a betlehemesefc között Vén D adóvá léptették elő. Az elnök szobájában gyü­lekeztek, bátorítóul konyakot szolgáltak fel. Dörrögi érez­te, hogy az ital jótékonyan átjárja az ereit. Nemcsak a kínálatkor, hanem azon kí­vül is leöntött párat, hogy majd jobban menjenek a dolgok. Emelkedett hangulatban érkeztek az ünnepség hely­színére. Borsos Géza a mik­rofon elé lépett, és megnyi­totta az ünnepséget. Ezt kö­vetően a Szózat hangjai zen- dültek, s szálltak magaszto­san. Egy alak érkezett, a derűs napsütés ellenére ballonka- bátba burkolózva. mélyen szemébe húzott kalappal és arcát eltakaró napszemüveg­ben. Megállt az énekkar mö­gött. Lehetetlen volt fel nem ismerni benne Moharos ta­nár urait. Piros nyakkendős úttörő perdült a mikrofon elé, és harsányan, szavalta a „Hős hazám nagy fiaid” c. verset, amit erre az alkalomra köl­tött a művelődési ház poéta- lelkű igazgatónője. A fölrebbenő taps után Dörrögi igazította ajkához a mikrofont. Szeme csillogott, arca tüzelt, ahogy belevágott. Szaggatottan szálltak szavai, s csak abból gondolta, hogy valami nincs rendben, mert pisszegés hallatszott innen is, onnan is, s egy gúnykacaj hasított a levegőbe. Megret­tenve vette észre, hogy az ünnepi beszédet az utolsó ol­dalon kezdte. — A büdös kurva kölke, hát nem összekeverte nekem az oldalakat — dünmyögte maga elé a mikrofon halk közvetítésével. H iába kereste lá­zasan, melyik oldal után melyik követ­kezik, a lapszámok összefolytak a sze­me előtt. Érezte, hogy verí­ték lepi el homlokát. De nem azért volt katona, hogy szo­rongatott helyzetből ne tudja kivágni magát. Eképp szó­lott: — Most pedig leleplezem Viharszky elvtárs szobrát! A két kobzos belevágott, a lepel aláhullt, s az általános derültséget elnyomták a hú­rok hangjai. Moharos tanár úr látni vélte, mint vörösödik el. Vi­harszky Pál szoborarca a méregtől. Elégtétellel fordí­tott hátat az eseményeknek. Mondják, mióta szőlőt vett, a TTT csak papíron lé­tezik, s lehet, hogy idén már a közgyűlés is elmarad. Gy. Szabó Béla emlékezete Néhány hónappal élte csak túl nyolcvanadik születés­napját Gy. Szabó Béla, a ro­mániai magyar képzőművé­szet sok országban ismert és tisztelt kiválósága. 1905. augusztus 5-én született Gyu- lafehérvárott — innen a csa­ládnevét kiegészítő Gy. —, s 1985 végén búcsúzott az élettől egy hosszan tartó, fáj­dalmaktól terhes betegség után. Noha tanulmányainak né­hány évétől eltekintve nem Magyarországon élt, mégis jól ismeri a hazai közönség. S nem csupán a kiállítások­ra járók, hanem azok is, akik a rajzokkal illusztrált köteteket, albumokat szíve­sen forgatják. Varga Nándor Lajos egykori tanítványa ugyanis a nyomdai úton sok­szorosított ábrázolások — fő­képpen a fametszetek, a gra­fikák — nagymesterévé nőt­te ki magát. Kolozsvári műtermében százszámra sorakoztak ti­tokzatos szerszámai, nyomta­tó készségei, amelyekkel hosszú évtizedeken át szapo­rította többségükben fekete­fehér s csak ritkábban szí­nes — pasztellkrétával föl- skicoelt — látomásait. Kínai fametsző Pekingi részlet Mexikói táj Nagy utazásokat tett — Kínát, Mexikót is bejárta —, majd a vándorlásai során szerzett és néhány vonallal megörökített benyomásait ér- lelgette aztán gazdagabb raj­zolatú, mélyebb értelmű ké­pekké odahaza. Nemcsak a hétköznapok valósága ihlette meg, hanem számos irodalmi művet is illusztrált. Egyebek között Dante remekét, a Divina Commediát is átültette a fa­metszetek nyelvére. (E lap­jainak egy gazdag válogatá­sát 1965-ben Budapesten lát­hattuk.) Hatalmas, de egységes életművet hagyott hátra. Ké­peink Budapesten a Hollósy Galériában rendezett emlék­kiállítás anyagából valók. A. L. M „ ­Manfred Schrehl P/jW jLit l O kai szembeni elvárások Semmi okunk a lelkesedés­re, de már túlzás nélkül ál­líthatjuk, hogy vannak olyan vásárlók, akik kereskedelmi és szolgáltató vállalatainkat sikeresen támogatják felada­taik megvalósításában. Ilyen példamutató vásárló­nak bizonyult Schneider asz- szony is. A háztartási gépe­ket értékesítő vállalattól ta­valy decemberben megvásá­rolt mosógépének szállítá­sát január 10-re vállalták. Erre a napra szabadnapot vett ki, s izgalommal várta az új gépet szállító teher­gépkocsit. Ám csalódnia kel­lett. A tehergépkocsi ugyan megérkezett, de a vezető kö­zölte Schneider asszonnyal, hogy a mosógépen súlyos műszaki hibát fedeztek fel. Így az új gép helyett csak a raktár telefonszámát kapta meg. Sőt, a szerelőt is fel kellett újra hívnia. S ezzel elkezdődött a kál­vária. A következő szállítási nap január 15. volt. Űjból szabadnapot kellett kivennie, s türelemmel leste házának ablakából a vállalat teher­gépkocsiját. A második alka­lom kísértetiesen hasonlított az elsőhöz. A kocsi megérke­zett, de a vezető közölte, hogy kevesebb mosógépet szállítottak ki, s Schneider asszonynak már nem jutott a napi szállítmányból. Ám megígérte, hogy másnap mindenképpen gondol őszes hajú, szimpatikus hősünkre. S csoda történt: január 16­án Schneider asszony meg­kapta a mosógépet. Felmerült azonban a kér­dés: ki csatlakoztatja a für­dőszobai vízvezetékhez, mi­vel hősünk egyedülálló. A szerelő csak január 20-ra vállalta a komoly, felelős­ségteljes, majdnem 1 percig tartó munkát. De Schneider asszony példamutató vásárló lévén, nem ült ölhetett kéz­zel. Elhívta két kollégáját, akik 2 perc alatt üzemképes­sé varázsolták az új, forgó­dobos csodát. A január 20-án megérkező vállalati szerelő már messzi­ről megállapította, hogy jó munkát végzett a két ama­tőr kolléga. E pozitív példa ellenére azonban nem néz­hetjük tétlenül, hogy vannak még olyan vásárlók, akik nem hajlandók ennyi rugal­masságra s közreműködés­re. Itt van például Müller úr esete is. Megrendelt a tü- zép-vállalattól 30 mázsa sze­net, amelyet a vállalat szak­emberei tévedésből két utcá­val odébb pakoltak le. Hő­sünket udvarias levélben tá­jékoztatták a tévedésről, s megkérték, hogy szállítsa el saját kis házához. Ezután pe­dig küldjön értesítést a vál­lalatnak, hogy a munkát rendben elvégezte. De Müller úr e levél el­lenére sem volt hajlandó egyetlen ujjal sem hozzá­nyúlni a szénhez. Hát ki érti ezt az állam- polgári hozzáállást? Fordította: Szabó Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom