Somogyi Néplap, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-12 / 137. szám
1986. június 12., csütörtök Somogyi Néplap S Népgazdaság és közművelődés Nyár eleji pillanatok Fotó: Gyertya® László A legöregebb fiatalok Kiállítás az Ezüstparton Azt, hogy egy jelentős gazdasági beruházásnak oktatá- is, szakképzési következményei is vannak, ma már senki sem vitatja. Az új gépek kezelésére, az új technológia pontos végrehajtására föl kell készíteni a leendő mérnököket, munkásokat. A nagyvállalatok önálló oktatási osztályt tartanak fenn, amely szervezi a szakmai képzéseket, átképzéseket és tervezi a műszaki változások keltette új képzési igényeknek megfelelő új oktatási formákat. Nem ilyen megnyugtató egyértelműséggel talál helyet a gazdasági szervezetben a közművelődés. Az 1974-es párthatározatot követően mindennagyvállalat— rendszerint a szociális igazgatósághoz csatolva — létrehozta a vállalati közművelődési bizottságot, klubokat, művelődési házakat tart fenn és működtet, de munkája rendszerint független a gazdasági tevékenységtől. A művelődési intézményekben folyó események többnyire a műhelyek munkájától függetlenül zajlanak. Ha egy-egy üzemi népművelő mégis olyan igénnyel jelentkezik, hogy közművelődési terveit az üzem képzési, műszaki és gazdasági fejlesztési tervei alapján készíti el, rendszerint csodálkozva fogadják, Ennek jobb megértéséhez tegyünk egy kis kitérőt, nézzük meg a gazdaság és kultúra összefüggésének néhány vonását. A marxista felfogás szerint a termelés az alap, a kultúra a társadalmi felépítmény része. Eboől következően a kultúra a gazdaságnak alávetetten fejlődik. Alaposabb vizsgálat azonban elvezet annak a felismeréséig, hogy a kultúra egyszerre része a gazdasági alapnak — hisz szaktudás nélkül nincs termelés, sőt bizonyos esetekben a szaktudás fejlettsége a kulcsa a gazdasági fejlődésnek — és része a társadalmi felépítménynek is. Ennek az oktatásszervezéssel kapcsolatos következményei már széles körben kezdenek ismertté válni. Elég, ha csak arra a történelmi folyamatra gondolunk, amelynek eredményeként a múlt század második felében Japán elmaradott feudális államból iparigazdasági nagyhatalom lett. Az 1867-es úgynevezett Meid- zsi-reformot megelőző évtizedekben Japánban a gazdaság teherbíró képességénél lényegesen többet költöttek az oktatásra. Fontos megjegyezni. hogy nem csak a szakképzésre. Így amikor a társadalmi reformmal megteremtődtek a növekedés feltételei, szakemberek-, illetve a szakképzésre alkalmas általánosan művelt emberek milliói álltak „ugrásra készen”. Azon ma már nem sok vita van, hogy a közművelődésnek a pihenésben, szórakozásban, egyszóval a munkaerő rekreálásában jelentős szerepe van. Szükség lenne viszont annak a fölmérésére is, hogy a közművelődés — épp szervezeti rugalmassága folytán — jelentős szerepet vállalhatna a munkaerő felkészítésében is. Egy jelentősebb technológiaváltás, egy új beruházás egy- egy szűkebb régióban alapvető társadalmi átrendeződéseket indíthat el. Megváltozhatnak a gyári közösség iskolázottsági, műveltségi rétegeinek arányai, új munka- vállalók — volt háziasszonyok, fiatalok — tömegei vállalhatnak állást a gyárban. Ennek feltétele természetesen az, hogy a kulturális munka tervezése ne rendezvények és műsorok „ase- ménynaptára” legyen, hanem tudatos társadalomtervezés. Az, hogy a népművelő — egyenrangú partnerként és nem vállalati szórakoztatóként — részt vehessen a vállalati tervezési folyamatokban, s előkészítő munkájához megkapjon minden szükséges információt. Az állami költségvetés egyre több közművelődési tevékenység támogatását nem tudja vállalni. Sok finanszírozási probléma megoldódna viszont, ha a vállalati fejlesztési alapok egy része — a várható és pontosan kiszámítható haszon reményében — is ilyen célokra fordítódna. Így megszűnne az az egyoldalú támogatási rendszer, amelyben jelenleg a vállalatok, gazdálkodó szervek legkülönbözőbb pénzalapjaik egy részét szinte_ kötelezően a művelődési in-’ tézmények adják, ám nem ellenőrizhetik, hogy ott mire fordítják. Egy ilyen rendszer kialakításához az is szükséges, hogy a művelődés szervezésével megbízottak felülvizsgálják arisztokratikus, csak a „magas” kultúrát előnyben részesítő magatartásukat. Az általános kultúraelosztó tevékenység ma már nem tartható fenn. Csak reális társadalmi szükségletekből, népgazdasági igényekből kiindulva lehet hosszú távon is megalapozott közművelődési tevékenységet folytatni. Sokat beszélnek ma a köz- művelődési munka csekély tekintélyéről, arról, hogy — miként a labdarúgásba — ebbe is 'beleszólhat mindenki: hogy a vállalati népművelő sokszor nem több, mint ren- dezvényfelelős és nincs más dolga, mint berendezni a nagytermet az ünnepségre. Ezek a tünetek kétségtelenül léteznek, ám tünetei annak is, hogy az emberek, a gazdasági vezetők .mennyire látják fontosnak a köz- művelődést, s az mennyire tudta nélkülözhetetlenné tenni magát. Ha nem a valós érdekek alapján szerveződik a kulturális tevékenység, akkor a népművelő és az általa képviselt intézmény sem szerezhet tekintélyt, hiszen mindenki jól megvan nélküle. Ez még akkor is így van, ha a látszatot mindkét oldalon a saját és a közös érdekek félreértése okozza. Paillagi Ferenc Alacsony, enyhén pocakosodó alakja, elnyűtt ünneplő- ruhája, egészségtelenül sápadt arcbőre, homlokába hulló kamaszos hajtincsével nevetésre ingerelte a matúra szorongásaitól felszabadult lányokat. Ott állt esetlen, kissé me- redező testtartással a félhomályba burkolódzó, színes szalagokkal, lampionokkal feldíszített terem közepén, és fehér zsebkendőjével töröl- gette sokdioptriás pápaszemét. — Gyerekek, a Stanicli becsípett — suttogták egymásnak a cigarettát ízlelgető, sután nagykorú érettek. — Hölgyeim és uraim! — szólalt meg ekkor halk, ünnepélyes hangon a történelemtanár, miközben nagy műgonddal igyekezett elferdült nyílű szemüvegét orrnyergére visszahelyezni. A zsibongás elhalkult. Mindenki az „attrakciót” figyelte. Nem, ez a hang nem az antoniusi szónoklatra emlékeztető magabiztosságot sugallta, inkább Hannibál tanár úr alázatosan remegő szavait idézte. — ... Az imént egy fiatalember megkért, hogy segítsek neki... — suttogta alig hallhatóan, majd kis A fiatal képzőművészek stúdiójának utolsóéves tagjai állították ki műveiket a bálatonszéplaki Ezüstpart üdülőszállóban. A tárlatot dr. Nagy Sándor, a SZOT titkára nyitotta meg számos érdeklődő jelenlétében. Beszédében méltatta a rendezők, a SZOT Dél-balatoni Üdülési Igazgatósága, illetve a stúdió közös — és a déli parton újszerűnek mondható — vállalkozását. A do'imegszakitásokkal folytatta: — Lehívott az utcára, és a sötétben váratlanul gyomorba vágott... majd még egyszer. Aztán belém rúgtak, az árokba estem... A többire nem emlékszem. Most itt vagyok, kérem, és .., Valaki mentőért telefonált ... A ballagási bankett forró hangulatában filhevült leányarcok megmerevedtek. A terem kiürült. Csak a hűvös, kora nyáresti szél frissessége csalta elő a kérdő tekintetek némaságában spontán felötlő gondolatot: Miért éppen Ö? Kinek állt útjában T. S. tanár úr, akinek nevét a diákzsargon egyszerűen csak „Staniclira” rövidített, valamelyest érzékeltetve a figura megjelenésének szürkeségét, hétköznapiságát. Pedig egyénisége, tudása és a történelemórákon megélt ismeretátadásának újszerűsége ugyancsak kiemelte őt a megszokott, merev oktatási rendszerből. Többkilónyi, hatalmas kötetritkaságokkal a hóna alatt, cipőjének orrhegyére szege- zödö tekintetével lépett be a zsibongó tanterembe. Láthatóan ideges, kusza gyorsasággal intézte el a naplóbejegyzés formaságait, miközben halkan, kis szünetekkel gozók pihenését és kikapcsolódását, regenerálódását szolgáló SZOT-ü dűlők kul túrosai mindig törekedtek arra, hogy a szórakoztató rendezvényeken kívül magas színvonalú kulturális, művészeti élményben is részesítsék azokat a beutaltakat, akik ezt igénylik. örvendetes, hogy az utóbbi időiben egyre többször találkozunk a hagyományos kiáltítótenmaken kívül is nagyokat sóhajtva morzsolta fogai közt a tárgyalásra váró téma bevezető mondatait. Az sem zavarta különösebben, ha valaki még tízóraija maradékának eltüntetésén fáradozott, mtán az ablakon kibámulva engedte szabadon, pásztázni fantáziáját a tavaszi napsütésben. Néha-néha felpillantott pápaszeme alól és nyájas, ám kissé emelt hangon megszólalt: — Ejnye, no te „Bimbó”, már megint nem figyelsz? A semleges személynek intézett megszólítás aztán valahogy mindig célba talált. A figyelem rendeződött, hogy aztán korok és események elevenedjenek meg a körbe adott, megsárgult lapok böngészése nyomán, a köt itten kommentár filmszerű gondolati összerendezése által. Soha közelebb nem került hozzánk a k.u.k. világ bürokratikus intézményrendszerének hierarchiája, a 48- as események egymásbafo- nódó Európa-léptékű nagysága, mint ezeken a csöndes történelemórákon. S melyikünk ne emlékezne még ma is — a 60-as évek diákságának körében szinte teljesen ismeretlen német zemszer- ző, Carl Orff ma már klasz- szikusnak számító zenekari festők, szobrászok, fotósok tárlataival. Ezek a kiállítások tartalmi és formai szempontból egyaránt rangosak, nem maradnak el a patinás képcsarnokok, galériák rendezvényeitől (a formán ezúttal a rendezést értjük). A széplaki tárlat jó példa erre, s remélhetőleg a látogatók — főként az üdülőközönség — méltányolni fogják a rendezők munkáját. Mert van-e érdekesebb, izdarabjára, a Carmina Bura- nára? Padra hajtott fejjel hallgattuk végig, hogy közben borsódzott a bőrünk a középkor hangulatát, szenvedélyét, életigenlését és halálkultuszát egybeötvöző csodálatos zenétől, amely oly elevenen simult kamaszlétünk minden érzelmi disszonanciájához. Valahányszor felteszem ezt a lemezt, azóta is T. S. tanár úr kicsit cinkos, jámbor mosolya jelenik meg llőttem. Az emlékek itt összefolynak. .. Az „esemény” utáni diagnózis belső vérzést állapított meg... A tettes egy kamasz lovag volt. A tárgyaláson kiderült, hogy szép, ám a történelemben korántsem jeleskedő osztálytárs- nőnk érettségi bukása ragadtatta meggondolatlan cselekedetre a fiút és társait.. . Epilógus Nemrégiben T. S. tanár úr „míndenttudó” hajdani kolléganőjétől hallottam az alábbi történetet. Iskolájukban úgy döntött a tantestület: új kávéfőzőgépet vásárolnak. A régi még működött ugyan, de kapacitása már nem győzte kielégíteni a megnövekvő igényeket. Kalapba tették hát a kollégák nevét és kisorsolták a rozzant masinát. T. S. tanár úrnak kedvezett a szerencse. Az Alföldről áttelepült „kisembernek", aki öt, magasszárú. esetlen cipőben sza- porázó gyermekéi kísérte naponta az iskolába ... Várnai Ágnes galmasabb program annál, hogy néhány festmény, grafika, illetve az önmagukat kereső alkotók érzés- és gondolatvilága rejtelmeiben elmélyedve megpróbáljuk megfejteni a jövőt? „A jövő ígéretei” — mondjuk közhelyszerűen, ám az itt bemutatkozók többsége már megkezdte „az ígéret” beváltását. Sárközi Zoltán, a fiatal képzőművészek stúdiójának vezetője szólt a 28 éves szervezetről, amely körülbelül háromszáz fiatal alkotónak ad szellemi otthont. Beszélt a művekről: Bódi Ágnes, Boros Tamás György, Buták András, Csaba Iván, Csesz- lai György, Dévényi János, Drozsnyik István, Fekete Balázs, Feledi Zsuzsa. Forgács Gábor, Gábor Áron, Gál Tamás. Göcsey József, Harangozó Ferenc, Jónás Attila, Kiss Sándor Lajos, Hermann Zoltán. Homolya Gábor, Kovács Johanna, Kovács Péter Balázs, Lévai Jenő, Mészáros Gabriella, Moder Rezső. Palásti Erzsébet, Palkó Tibor, Reisz Péter, Sebestyén Zoltán, Somogyi László, Sóskúti Tibor, Szabadi Zoltán, Székely Berta, Szirtes János, Varga (Amár) László, Várnai Gyula alkotásairól és a rendezői elvről, amely szerint a stúdió égisze alatt élő valamennyi Irányzatnak — a figurálistól a nonfigurá fisig, a tárgyszerűtől az elvontig — helyet kívántaik adni a széplaki bemutatkozáson. Ezzel kapcsolatban így ír a katalógus bevezetőjében: „A stúdió kiállításai úgy hatnak a magyar művészeti életben, akár a metronóm: két szélsőséges kilengés között várakozásteljes, feszült csend van, még szaporább — szorgosan működő állapotában gyakori hangadás jellemzi. Még előbb a stúdióról beszélnek, úgy utóbb az nyilvánul meg.” Sz. A.
