Somogyi Néplap, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-26 / 149. szám
GAZDAKÉPZÉS, MEZŐGAZDASÁGI SZAKOKTATÁS 1986. június 26., csütörtök _____________Somogyi Néplap 5 C entenáriumra készülnek ZU LE] KA a férfiak között órák alatt riadalomba hozta a falusi asszonynépet. De hát maradjunk a tevénél. Humoristának született földművelő agglegény barátom, Isti, aki Angyal Jánosként parodizálni tudta a környék tótumfaktu- mait, a záró „díszelőadás” után együtt kisüstizett a manézs tulajdonosával és a kígyóbűvölőnővel. Kisült, hogy az egy szem teve kondíciója alaposan leromlott, rühes is az istenadta, az első őszi dér elviszi. Isti százötven forintért (no, nem a teve szép szemeiért) megkönyörült rajtuk. Az éjjeli sötétben bekerült a tehén mellé az istállóba. Néhányan javasolták: szőlőkarókkal meg kellene támasztani, hogy megérje a reggelt. De nem volt rá szükség, mert egyből fölszippantott egy vödör meleg moslékot és nekiesett a jó illatú szénának. Isti aztán a télen szépen kikúrálta az állatot; rendbe is jött a szőrzete, kitelt a horpasza és az egy szem púpja is. A Szent György-navi kihajtásra Isti két állatot íratott a csordába. Az egész falu kint állt az utcán. Nincs ilyen esemény minden évszázadban. Konrad Lorenznek is a helyszínen kellett volna lennie, hogy élményt gyűjtsön ösz- szehasonlító magatartás- kutatásaihoz. Ám csak az emberekről írhatott volna. A tehéncsorda megrökönyödés nélkül tudomásul vette a távoli rokont, és kiballagott a legelőre. Még a Szent Vendel-szobor sem rezdült meg a teve láttán. Igaz, hiányoztak a szemei ... Tulajdonképpen Isti csak rátartiságból lett tevésgazda, ma úgy is mondanám: hobbiból. Az őszi mulatságon aztán teveháton vonult fel a szüreti népség között — nagy sikerrel —, s ami addig nem sikerült neki, a járási szolgabíróval együtt tevéstől fényké- pezkedtek is. Ma ezért el kell menni Alexandriába... A történetet az élet tette kerekké. Nem sokkal a szüreti bál után menetrend szerint újra megjelent a cirkusz. A kígyómozgású nő hiányzott a manézsról. Zulejka (a nevet én adtam a tevének, Riska mégsem lehetett) ötszáz kemény forintokért visszajutott a cirkusz tulajdonába. Ennyi az utolsó magánteve története. Ha csak most újra nem lesz — netán nagyüzemben ... Isten tudja, talán exportálni is lehet majd ... Benkő Károly Ma ilyen körülmények között folyik az oktatás... ... és a laboratóriumi kísérlet a sok változást újabb tetézze — kísérleti jelleggel beindul a technikumi osztály. .. — Majdnem két évtizedig működött a középiskola a Kossuth tér 2. szám alatt. Neve mezőgazdasági középiskoláról előbb mezőgazdasági gimnáziumra, majd — 1950-ben mezőgazdasági technikumra változott; növénytermesztési, aztán állat- tenyésztési szakon képzett szakembereket, ötvenegy és hetvenegy között évi átlagban harmincegy tanuló tett • Hogyan éreznék magukat a tevék ma a nagy magyar Alföldön? — nem tudom. Gazdasági hasznukat sem ismerem. Valaki nemrég a rádióban javasolta újbóli meghonosításukat hazánkban. A honfoglaló magyarság hosszú útja során bizonyára ismerte a tevét, használta is; aztán a török időkben újra feltűntek a Kárpát-medencében. Azóta csak állatkertben, cirkuszokban látjuk. Azaz: én tudok az utolsó tevéről, amely 1948-ban parasztgazdaságban élt, a zalai dombok között. Negyvenhét őszén egy kopott vándorcirkusz távozóban volt a járási székhelyről. Néhány majom, kutyák és egy teve volt az „állatsereglete”, meg egy kígyó. Ez utóbbi nyaksálul szolgált a manézson a jókarban levő és jobb időket látott hölgy mutatványánál. Maga is vonaglott, akár a kígyó. Népszerűsége képesítő vizsgát, köztük azok a diákok, akik a technikumból hatvannyolcban mező- gazdasági szakközépiskolává alakult intézményben végeztek ... A hetvenes években — miután az oktatáspolitikai határozat a szakmunkásképzést helyezte előtérbe — a kaposvári iskolából is szakmunkásképzési célú szakközépiskola lett. Hetvennyolctól az egyik osztály állattenyésztő — szarvasmarha-tenyésztő —, a másik állat- egészségőr szakkal indult, s ezen az őszön, mint említettük, kísérleti jelleggel iskolarendszerű technikusképzés kezdődik, az állategész- ségőr osztály helyett állat- tenyésztő és állategészségügyi osztály nyílik. — Annak idején — iskolánkkal közös igazgatásban — alakult a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum, állattenyésztési szakkal. A két, iskolatípus közös épülete hatvannégyben Dénesmajor- ban készült el, ahol rendelkezésre álltak az oktatás és a nevelés tárgyi feltételei. A hatvanas évek végén mindkét iskola, kinőtte addigi kereteit, s hetvenegyben beköltözhettünk abba a kilenc- tanlemmas, korszerűen fölszerelt épületbe, ahol kabinetrendszeriben folyhatott a tanítás s ahol ma is oktatunk. De mennyire más körülmények között, mint a százéves iskolatörténet során eddig bármikor! A főiskola térbeli közelsége az elméleti és gyakorlati oktatás mindennapjaiban kamatozik. Gyakorlati ismereteket a középiskolások például a főiskola kísérleti telepén szerezhetnek; az osztályokban f öls zerelt videoberendezósak működését ugyancsak a főiskola biab.osítja. (A számítógép-kezelés oktatásához tantermet rendez be az iskola, ahol hat'Számítógép — köztük két Commodore 64 — szolgálja a tanulók technikai fejlődését.) Sok mindenről nem szóltunk a közelgő centenárium kapcsán, de ezekről a dolgokról nyilvánvalóan megemlékeznek majd az ünnepségen, melyen ott lesznek a szakközép és elődeinek végzett hallgatói is. Aligha akad Somogybán olyan mezőgazdasági nagyüzem, ahol ne találnánk szakembert, aki valamikor — nappali tagozatos vagy levelező tanulóként — itt szerzett szak- képesítést. Átn, hogy ma ki él az öregdiákok közül, erről nincs adat az intézményben, márpedig szeretnék őket meghívni az októberi rendezvényre, a „nagy érettségi találkozóra”. Erre csak akkor nyílik lehetőség, ha lakó- és munkahelyükről tájékoztatják az iskolát... H. F. Tizenegy évvel ezelőtt, hazánk felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére érdekes — és értékes — könyvet adott ki Tudományos Közlemények sorozatában a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola: dr. Molnár László nyugalmazott főiskolai tanár a somogyi mezőgazdasági szakoktatás kilencven éves történetét dolgozta fel elismerésre méltó alapossággal. Ebben a tanulmányban részletes leírást olvashatunk a „szülőhelyről”, az 1896. november 16-án megnyílt So- mogyszentimrei Földmívesis- koláról és a hozzá tartozó „tangazdaságról” — ezt az iskolát tekinti elődjének a kaposvári Móricz Zsigmond Mezőgazdasági Szakközépiskola, s most a cnetenárium méltó megünneplésére készülnek. — A földmívesiskola 1935- ig működött, s a fél évszázad alatt mintegy ezerháromszázán szereztek Somogyszent- imrén mezőgazdasági ismereteket, amit aztán munkavezetőként a nagybirtokokon vagy parasztgazdaként a saját birtokon hasznosítottak — mondja Beregszászi Ilona, a kaposvári szakközépiskola igazgatója. — Harmincöttől Kaposváron, a Cseri úton városi házakból átalakított Téli Gazdasági Iskolában folytatódott a mezőgazdasági oktatás. Ebben a kétéves tartalmú iskolában novembertől márciusig elméleti oktatás folyt,, tavasztól őszig pedig otthon . végeztek gyakorlati munkát a tanulók — körülbelül négyszázan szereztek így aranykalászos gazda oklevelet... A felszabadulást követően, negyvenkilencben szűnt meg a gazdaképzés, de még ezt megelőzően, ezzel párhuzamosan beindult a középfokú mezőgazdasági oktatás is Kaposváron, közös iskolával, illetve tantestülettel és igazgatóval. Hosszú út, mozgalmas múlt áll a mai szak- középiskola mögött — minderről megemlékeznek majd a centenáriumi ünnepségeken, októberben, amikor — hogy Erősödtek kapcsolataink Az első magyar—szovjet tudományos és kulturális együttműködési egyezmény aláírásának 30. évfordulója alkalmából ünnepséget rendeztek szerdán a pesti Vigadóban. A megemlékezésen Bíró Gyula, a Magyar— Szovjet Baráti Társaság főtitkára bevezetőjében köszöntötte Borisz Sztukalint, a Szovjetunió magyarországi nagykövetét, a párt-, az állami és a társadalmi szervek, a tudományos és a kulturális élet jelenlevő képviselőit, s méltatta az 1956. június 28-án Mas2Íkvá- ban aláirt egyezmény jelentőségét. Ezt követően Drecin József művelődési minisztréiu- mi államtitkár mondott ünnepi beszédet. Hangoztatta: — A magyar—szovjet tudományos és kulturális egyezmény aláírásával országaink kulturális kapcsolataink mindmáig egyik legfontosabb tartópillére és szervezeti feltétele jött létre. Az egyezmény által létrehozott keretek az eltelt három évtized alatt tartalommal telítődtek: a két ország kulturális kapcsolatai megerősödtek, kiszélesedtek, ma már az együttműködés sokrétű, szilárd és célszerűen szervezett rendszerét alkotják. A továbbiakban szólt az együttműködés szabta feladatok végrehajtásáról, majd kifejtette: az évforduló az eredmények áttekintése mellett arra is jó alkalom, hogy e fontos terület jövőjéről is elgondolkodjunk. A fő kérdés az, hogyan helyezhetjük kapcsolatainkat a még intenzívebb együttműködés vágányaira, hogyan formálhatjuk még elmélyültebbé és eredményesebbé azokat. A kapcsolatfejlesztés és korszerűsítés azt jelenti, hogy az évtizedek során bevált formákat továbbfejlesztjük és folytatjuk. Az ünnepi beszéd elhangzása után kitüntetéseket adtak át. Az „Egy igaz ember ’ tolmácsa voltam Májusi reggel, sziporkázó napsütés, Gyékényes határ- állomás éli mindennapos megszokott életét, vonatok jönnek, vonatok mennek. A szabad harmadik vágányra méltóságteljesen, alig csökkentett sebességgel halad be a nemzetközi gyorsvonat Jugoszlávia felől. Virágcsokorral várjuk a vonat érkezését. Ez nem minden nap történik meg. Ma azonban különös, nem mindennapi utast hoz ez a vonat. Csak kevesen tudják, hogy ennek a vonatnak az egyik utasa az „egy igaz ember”, akiről Borisz Polevoj megírta regényét. A történet hőse nem más, mint Alekszej Petrovics Mareszjev, a Szovjet Háborús Veteránok Szövetségének első elnökhelyettese, a Szovjetunió hőse, nyugállományban lévő alezredes. Lassít a vonat, csikorognak a fékek, a szovjet hálókocsi vélünk szemben áll meg. A kalauz kinyitja az ajtót, érdeklődünk, itt van-e, itt utazik-e, akit keresünk. Igen, az ötös fülkében utazik Alekszej Petrovics. Már vezet is bennünket a szép, tiszta kocsi szőnyeggel borított folyosóján. A szívem egy kicsit erősebben dobog, mint máskor. Azon gondolkodom, vajon hogy néz ki, most hány éves lehet, vajon örül-e annak, hogy itt vagyunk, egy kis csoport és fogadjuk. A kalauz bekopog a fülkeajtón. — Látogatói vannak Alekszej Petrovics. Nyílik az ajtó és ott látjuk őt délcegen, egyenes testtartással, korát meghazudtolva, lehet mondani fiatalosan, kissé csodálkozva, kissé megilletődve. — Engedje meg, hogy szeretettel üdvözöljük itt, magyar földön. Véletlenül tudtuk meg, hogy ezen a vonaton utazik. Meleg kézfogás, átadjak a vörös szegfűből készített virágcsokrot. Néhány keresetlen szóval válaszol; látszik, jólesik neki a fogadtatás, mondta is, hogy erre ő nem is gondolt, és nagyon köszöni a meleg üdvözlő szavakat. Igyekeztem minden szót fordítani a beszélgetésből. Hellyel kínált a fülkében, kötetlen beszélgetés alakult ki közöttünk. Közben csak az járt a fejemben; hát ő az, aki megjárta a háború poklát, aki mint vadászpilóta az arcvonal mögött, a németek által elfoglalt területen zuhant le gépével, ö az, aki lebénult lábakkal tizennyolc napon át kúszott, mászott, hogy elérje az arcvonalat, az övéit. Hát ő az, aki annyi szenvedés után rátalált saját alakulatára, s azután, hogy mindkét lábát térden alul amputálták, visszament harcolni. Lehet mondani példátlan eset és hősiesség, hogy valaki: láb nélkül vadászrepülőgépet vezet és német repülőket lőtt le. A róla írott könyv eredeti orosz címe: „Egy igazi ember története”, mert igaz ember volt, igazi hős. Elmondta, hogy Moszkvában él, két fia van, örül az unokának, boldog nagyapa. Láttam az arcán, örült a találkozásnak, még azt is elmondta, hogy hatodszor van Magyarországon, és nagyon tetszik neki, mindig szívesen látogat el hozzánk. Most Olaszországból jön, ahol a TI. világháborús veteránok összejövetelén vett részt. Most hetvenéves, de alig látszik meg rajta az idő. Fekete hajában alig van ősz hajszál. Szép, egyenes, sudár alakja van, alig-alig lehet észrevenni, hogy egy kicsit imbolygó a járása: botot nem használ. Emléksorokat írt a szocialista brigádnaplóba, megengedte, hogy lefényképezzük, dedikálta a róla szóló könyvet. Az időnk lassan lejárt, a vonatnak .tovább kellett mennie, a forgalmista már az indításhoz készülődött. Búcsút vettünk, jó utat kívántunk Alekszej Mareszjev- nek. A vonat lassan elindult Moszkva felé, ő integetett, mi pedig vissza, amíg csak láttuk a vonatot. Balogh László ÜDVÖZLŐ SOROK A BRIGÁDNAPLÓBA
