Somogyi Néplap, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
1986. június 21., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A teraszon reggeliztünk Nádaival és az ikreivel és Ná- dai anyjával, mikor táviratot hozott a postás. Máder üzent: „Este joevoek stop jav stop Máder”. Nádai érdeklődve nézett rám, mit jelent a rejtélyes szöveg. — Csak azt, hagy jöni Máder. Megnézi a házat, mit tud vele kezdeni. — Remélem, nem adtad el? — Ezt? Becstelenség volna. Bizony, a házra ráfért a tatarozás. Ám utunkat állta a kérdések kérdése: miből? Nekem a zsebemben volt a munkakönyvem, ezt még meg se mondtam Nádainak, s neki se lehetett sok köl- tenivalója, anyukája már hónapok óta vendégeskedett nála. — Iszik? — Nádai nem az anyjáról kérdezett. — Elvétve ... — A mértéket. .. így 'beszélgettünk Mederről Náidadvali. Elmondtam, hogy Máder mindenhez ért, főleg a házaikhoz és a nőkhöz. Mintegy futólag megemlítettem, hogy egyáltalán nincs munkahelyem, de Ná- dait ez egy cseppet sem keserítette el: — Remek! De hisz akkor ráérsz! — Igen. — Tudod, engem meghívtak Nümbergbe, szakmai tanácskozásra, egy Esterhá- zy-estet kellene bevezetnem. — És én? — kérdeztem. — Te addig itt maradsz az ikrekkel. Jó? — Eddig jó. — Meg az anyámmal. — A válaszolást ezúttal kihagytam. — A nagymama majd főz rátok, ránéz a gyerekekre is. Te csak azért kellesz, hogy legyén férfi a háznál. — Lesz. Kettő is. — IMáder? — Igen. Mire megjössz, rá se fogsz ismerni a házra. Kivakoljuk, megigazítjuk a kéményt. — A cserepeket is? — Talán. — Én meg próbálok kérni egy kis pénzt apámtól. Ha kijön elém a repülőtérre, már meg is nyertem a meccset. — Szóval apád is van. — Remélem. Bonnban karmester, és ott jobban megy a népeknek. Máder már délután megjött. Gyöngéden utaltunk a távirat szövegében előforduló „este” szócskára, de Máder csak legyintett: — Ennyit szabad késni. A rádióból épp a vízállásjelentés szólt. „Kecskemét fölött az ég borult. Bocsánat; derült”. — Ennyit meg tévedni. Ezt én tettem hozzá, de nem a rádió, inkább Máder szavaihoz. De ő nem figyelt rám. Papírral a kezében felmérte az elvégzendő munkákat; osztott-szorzott, s azt mondta, ha szerzek még egy komoly segítséget, egy hét alatt a legsürgősebb dolgokkal megvagyunk. — Ez igaz? — kérdezte Nádai. — Ha igaz volna, nem mondanám — morogta Máder. — Lőhet, hogy hat nap is 'elég. Ha jön komoly segítség. — Jön — mondtuk kórusban Nádaival. — Hány láda ? Nádai megdermedt, én fölnyerítettem. — Napi egy — mondtam büszkén, mint ki az adu ászt dobja középre. — Akkor két hét — morogta Máder. — Szóval, napi kettő — sóhajtott Nádai. — Megegyeztünk, szép kicsi asszonyság... Máder máris nekiállt mal- terosládát szögeim. Zengett a kert hatalmas ütéseitől. Attól kezdve, hogy szájába kapta a százas szögeket, az ikrek nem tágítottak mellőle. Estére elkészült a láda. A többi malterosládához képest, amit életemben, láttam, irdatlanul tágas volt. Szóvá is tettem: — Nem egy napra keverünk — mondta Máder. Két nap múlva Nádai elutazott. Becsületére mondom, előre előbb megvette a hét láda sört, kocsival hazafuvarozta. így együtt, szemre, nagyon tekintélyes mennyiség volt. De Máder nem jött zavarba a sörhegytől: — Na, az eleje mehet a kútba. Ment is. Szegény kút talán maga is megdöbbent, mire használjuk. Hiszen volt hűtőszekrényünk, elég nagy. De Máder nem engedett: „A kút a megoldás. így nem kell bemászkálni a házba.” Máderrel csak dolgozni volt érdemes, inni nem. Ha a munkában elfárad az ember, leül, rágyújt. A sört azonban lefekteti. De Má- derbe rengeteg sör fért, a munkáján ne/n látszott az ital. Keverte a maltert, törte a rneszet, döngve járt az álláson, csapkodta a falra az anyagot. S az ott is maradt.Csuklóból csapta a fáira. Megpróbáltam ón is, nekem nem ment. De Máder nem éreztette velem, hogy gyengébb vagyok. Olyan munkákat adott, amit, ha megfeszítettem magam, képes voltam folyamatosan végezni. A cserpákot kezeltem, eleinte nehezen. Aztán összebarátkoztunk. A vödröket föladogattam az állásra, az üreseket megtöltöttem, szaladgáltam egész nap. Főleg az- üres vödrökkel. A teli vödröt estefelé már szinte csak a combommal rugdostam előre, úgy elfáradtam. Néha eszembe jutott Nádai, meg Nürnberg, a bonni apuka, a pénze, az a töméntelen. Ö, ha egyszer vagyonossá tehetném Mádért! Vennék neki egy műtermet, dolgozna újra, pénzt keresne, s a kölcsönt visszaadná, ha tudná. Ha olykor rágyújtottunk, többször is belekezdtem pénzügyeink bonyolult meséjébe, ‘ de Máder csak legyintett: — A pénzről akkor is ráérünk majd beszélni, ha lesz. Addig dolgozzunk. Dolgoztunk. Két nap múlva Máder beköltözött a szobámba, mondván, hogy sok idejébe kerül az utazás odá- vissza, ide-oda, keresztül-ka- sul a városon. A szavakból — ide-oda stb. — nem derült ki, hogy Máder igazából hol is lakik. Én nem kérdeztem, ő nem mondta. Az idő is dolgozott — egyenest a kezünk alá. A napok hosszúak és fényesek volták, szépen száradt a fal, esni egyáltalán nem esett. Nádai anyja is kivette a részét a munkákból. Sütött, főzött, tálalt, mosogatott. Egyik délután Máder kijelentette, hogy ma nem kér vacsorát, és mi sem ehetünk. Nádai anyja majdnem sírva fakadt. Máder azonban megm a gya rázta: — Ma mindenki az én vendégem. Ugyanis majdnem eltelt a hét. Máder elvégezte a munkát. Csak a cserepekkel nem bírt. Pontosabban: a cserepek vele. Hiába mászkált a tető élein bármilyen óvatosan, a cserepek pattogtak, «törték, repedeztek a súlya jhatt,. „Ehhez sajnos lep- kesrfiyű iparos kell. De egy telet még így is kibír”. Részéről a dolgot befejezettnek tekintette. — A meszelés nem munka. Arra egy fél nap is elég. — Majd: -- Fájront! Máder lerakta a szerszámokat, kért egy szatyrot Nádai anyjától, és elment a boltba. — Mire visszajövök égjen az a tűz, mint a hinduk máglyája! Estére szépen lobogtak a lángok, Máder fölkarikázta a hagymát, a húst, a szalonnát, vastag, feszes acéldrótból és bodzafából elegáns nyársakat csinált, még az ikreknek is jutott. Ültünk a tűznél, békesséjgesen falatoztunk, mikor egy nő állt meg a kertkapu előtt. Csöngetett, de hiába: a csengő nem működött. Odamentem a kapuhoz. Sziszi állt ott, Máder elhagyott felesége. Rég nem láttam. — Küldd ki nekem azt az embert. Beszélnem kell vele. De már jött is Máder. Nemcsak nagy és erős volt, de a látása is kiváló lehetett. Vagy megérezte, hogy csak őt kereshetik? Én szemérmesen otthagytam őket a kapuban, végül is ez Máder ügye. Még vissza sem értem a tűzhöz Máder vadállati üvöltését hallottam a hátam mögött. Megfordultam, de Sziszit már nem láttam, csak Máder rázta üvöltve a karját. — Mi történt, az istenért? — szalad oda hozzánk Nádai anyja. — Átharapta a kezemet, az a ... — Azt mondta, beszélni akar veled... — mondtam zavartan, mentegetőzve, de cily elszántan, mint ki magára tudja venni a világ bűneit. — Nem beszélt. Csak harapott. — De miért? — kérdezte Nádai anyja, egészen logikusan, míg Máder csuklójára egy kivasalt pelenkát csavart, hogy elálljon a vérzés. — Mi is építkezünk... — morogta Máder. — Hát akkor menj haza — mondtam Mádernek. — Átharapott kézzel úgyse tudnék csinálni semmit. — Akkor maradj. — Persze. Együnk — mondta Máder. M ég la tűz mellett üldögéltünk, mikor megjött Nádai. Egy nappal korábban, ha jól számolom. Megpuszilta kipirosult arcú ikreit, leült ő is a tűz mellé, elmondta, hogy minden jól ment, hogy Péter nagyon kedves volt, hogy apja nem várta a repülőtéren, hogy telefonon se volt elérhető, s hogy ebből pénz nem lesz. Sajnos. — Ha már apja nincs az embernek, legalább háza le- • gyen — mondta Máder, és az átvárzett pelenkát a parázsra dobta. Könnyeztünk a füsttől. Nádai éjjel még sírt is. Apáti Miklós Újjáépítés szépen emberül _ ESZMÉLETLEN Debrecen félé a reggeli gyorson a kerekek egyhangúan ismétlődő zakatolása elringatott könyvem fölött, s azt hittem, csak a monoton ismétlődés okozta érzéki csalódá(s játszik vélem, hogy mindig ugyanazt a szót vélem hallani: Eszméletlen — eszméletlen — eszméletlen — zakatolt egyre fülembe. De aztán fölasz- méltem, . megdörzs öltem a szennámét, s láttam, hqgy nem álmodom: irattálskáls jogászfiélie ült véltem szemben, valami tárgyalásra ulttaZhatitalk, s folyt tovább a:z álmomból i szöveg: — Eszméletlen, mennyien' voltaik az érulháizban. — Majd: Eszméletlen, mit összelopkodnak az építkezésen. — Eizefc után aztán azon mén- nem is lepődtem mag, hogy „a szomszédos bőrgyárfoóll eszméletlen szagok áradtak”. S hogy nehogy azt higy- gyem, valami egyéni nyelv- használatiról van szó, a vonat folyosój«án fiatataszszoiny mesélte útitársinőjé- miek: „Eszméletlen ám,ahqgy el van hanyagolva a környék: a fákat a gyerekek mind kiciincálják, aztán ha az ember rájuk szól; elmondják mindennek.” Néhány nap múlva egy mérnök családnál találkoztam a bűvös szóval, a félelmetes s aiz az nem igaz kifejezések mellett. Amiből nem vollit nehéz megállapítanám, hqgy újabb mindenre jó tölteiéks'zó burjánzott föl anyanyelvűnk berkeiben, azzal a különbséggel, hogy a többi túlzó értelmű mindent pótló Jolly Jaker- szóivial szemben ennek értelme sincs, legalábbis abban a vonatkozásiban, ahogyan manapság használják. Mert az, hqgy „Félelmetes, menynyi aiz autó csúcs időben a főutakon” — logikus és értelmes, legföljebb akkor kezd a szó nevetségessé válni, ha unos-uinitalan mindemre ezt használják, arra is, ami csodálatos, nagyszerű, elképesztő: „Félelmetes, micsoda .technikával, dolgoznák mér a sztereomozik”, „Félelmetesen szép Botticelli Vénusza”. De az elképesztő helyére tett eszméletlen teljesen értelmetlen: „Eszméletlen, micsoda technikával dolgoznak”. Legföljebb „észbontó”-t, észvesztő"-1 lehetne itt mondani — vajon nem ebből született meg az eszméletlen? Föl is vetettem ezt: a házigazda mosolygott, mintha félig igazat is adott volna, de aztán zavartalanul folytatta úti élményeit: „A vásárcsarnokokban gyümölcsök, dinnye, gránátalma, eszméletlen mennyiségben ... S a halpiac ... eszméletlen bűz!” Vártam, hogy esz- m'é'lefllen. rogyott le tőle a vásárcsarnok kövére. De nem ... Velem indult meg a szoba: s ha jön még egy eszméletlen bizonyos, hqgy eszméletlen terülök el a parketten ... Szerencsére erre már nem került sor, mert az idő elszaladt, megittuk a János- álLdást, vettem a kabátom, elköszöntünk. Otthon aztán, üdülésül, bekapcsoltam a rádiói. Ilyenkor késő este nincsenek nyelvművelő adásiak, nem is azt vártam. Jeles pantomim színházunk vezetőjével folyt a párbeszéd a kulturális rovatban, miikor fölkaptam a fejem: „eszméletlen, heroikus küzdelmet kellett folytatni a közönségért...” —•. nyilatkozta a kérdezett. Megszédültem, s attól tartottam, hagy elveszítem az eszméletem. De szerencsére • zene vágott közbe. Aztán valaki a híres külföldi táncdadéne- kesről beszélt, akinek itt be nem mutatott műveiből „eszméletlen, tömény szexualitás árad”. A töbhit nem ihal- lottaim. Mikor eszméletlen- ségembőll magamhoz tértem, csörgött a teliefan. — Mi van veled? Eszméletlen, hqgy már mióta csöngetek! — Elnézést, eszméletlen'voltaim — dadogta, m. — Eszméletlen?! De mitől?! — Éppen aittól! Szilágyi Ferenc Moldován István festményei Cséplés Torockói lány Kőrösfő Pintér-malom Dúsa Lajos Parázson járatsz Béniről megvadít gyávaságom, kintről emlőd böki szemem, s győzzek, vagy ne győzzek a vágyon — már mindenképpen vétkez ?m. Parázson járatsz, friss parázson, s a kínban sosem vagy velem! Te még mindig csak szamárháton jársz? Te ostoba szerelem! Ó. hogy gyűlölöm lassúságod, míg melled alatt összezárod karod, s ringatod nélkülem n<*9V, falánk kölyköd — árvaságom ... S nézd: párzásunk ring minden ágon, mint összevissza szélütem. Tarjám Imre HÁ NEM LESZEK Ha nem leszek megsiratja egy csillag sok el nem mondott énekemet Ha nem leszek nem szöknék el szavak titkaimat kifecsegni Ha nem leszek az idő rámborul én már nem hiszek más bolygót síromul Hunyadi István \ Fordíthatatlan létezés Kiégett, megszokott táj. 'Lent nyújtózik a park és fái évről évre délcegebbek. Tarlóit füvén kutyus ha átszalad. Álmomban látok hófútta csúcsokat. Elvágyom innét, de késtem, nem cserélhetek, unott időmön se fordíthatok ma már, idehelyezett véletlenek sora. Másfajta létre vágyom, de fordítani sorson nem lehet, szoros bőrömből ki se léphetek. A levegőm kifogy, ennyire futotta, csak vágyam dob fel idegen tájakat, kínálkozóbb, igézöbb lányokat. Az ingem Nesszus-ing, majd egyszer veleégek, a csontjaim hívásnak, de sorson nem cserélek!
