Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
1986. május 10., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS S zájról szájra adták a kutyáik: ugattak, tutultak, amerre elhaladt a kerítések mellett, követték, mintha félték volna magára hagyni kelletlen gondolataival, mintha gyanították volna, mi forog a fejében, pedig most mégcsalk nem is tétovázott egy-egy világos ablak előtt, ahogy szokott, amikor önfeledten ballagott hazafelé, és reménykedett, hátha akad valami pikáns jelenet firtató tekintete hálójába, valami felelőtlen beszéd. a fülébe, ám ezúttal, ha került volna is ilyesmi, nem érzékelhette, annyira lefoglalták hullámokban rátörő belső riadalmai, és az volt a legelviselhetetlenebb, hogy valójában önmagától félt, önnön bizonytalanságától tartott, az elvesztegetett fölénytől, aminek helyét egyelőre olyasmi nem igyekezett kitölteni, amire a legcsekélyebb mértékben is építhetett volna, nem jött szenzáció-érzet, nem tolult föl torokban lüktető dac, csak a szorongás terpeszkedett a szíve fölé, nyomta a koszorúeret, szaporázta rendszertelenre a lüktetést. Tudta, minden elveszett. Az is, ami ezután jött, jöhetett volna. „És az a cafat milyen kéjes vigyorral adta át a levelet”; emlékezett erre az* arcára, jóllehet előtte nem öltötte föl gyakran, legutóbb ő maga hajolt föléje egy túlságosan sok és erős szeszszel fűszerezett este után, amely váratlanul megborzolta szunnyadozó érzékeit. Hát, persze, hogy tudta, mi áll a levélben. „Ennek tudnia kellett mindent.” Kicsit kijózanodva a megbotránkozásból, már legyintett is rá: „magam formáltam ilyenre, én követeltem tőle kíváncsiságot minden áron és bármely helyzetben. Ki is tanulta pompásan, hányszor dicsértem érte, amikor fontos értesüléseket szerzett. Nélküle mire vittem volna? Én csak azt tudom, ki az ellenség, kit kell figyelni, följelenteni: ö az adatokat is megszerzi, ha éppen boszorkány szoknyája alól is kell kicibálnia.” Alig ütött zajt, ahogy belépett. Családja aludt, nemigen szoktak ilyenkor fölébredni. Egyedül a macska várta lankadatlan kíváncsisággal, hogy kirakja táskájából a két csomag W. C.-papírt, a villanykörtét — összes mai szerzeményét. Most azonban ezek miatt is érzett némi lelkifurdalást, holott ez veszélytelen játszadozás, megtapasztalhatta számtalanszor: az egyik hivatalban éppúgy nem veszik észre, mint a másikban, és különben is, mindig rá lehet fog-, ni a takarító személyzetre. Holnap majd bemegy hozzájuk, majd kitereget mindent. Ne higgyék, hogy csak így meg lehet taposni. A zászló a sarokban árválkodott — összetekerve. — Ilyenkor szokta kézbevenni. Feleségét eleinte bosszantotta; hogy éjszakánként jár egyet a háztömb körül a kibontott lobogóval, féltette is, hogy valami baja támadhat. De csak a kutyák vo- nyítottak kötelességszerűen, akkor is, amikor a zászló már újból a sarokban pihent. Szerette volna, ha legalább az asszony a nyomában megy, de az sokáig a FÁBIÁN LÁSZLÓ tudományos szakkör helyiségét — eleinte a tudomány álcája alatt, később azonban ügyet sem vetve rá — las- kagomba-tenyésztésre rendezi be; zsákokat szerzett degeszre tömve fűrészporral, faforgáccsal, vásárolt oltóanyagot, egyenletes és kellő hőmérsékletet biztosított, és kíváncsian leste, hogy a gombák megjelenjenek. Egy idő után — szükségképpen — ki is hajtottak, növekedtek, szedni lehetett, ám a mennyiség fölülmúlt minden képzeletet. Annál is több volt, mint amennyit el lehePÓRÁZON gyerekre hivatkozott, később meg már neki sem jutott eszébe hívni. Elvétve azért egy-egy megkésett lump besorolt mögéje, botorkált egy utcahossznyit. Pedig ő biztos volt benne (és ezt csak hittel lehet csinálni), egyszer majd jóváírják ezeket az éjszakai kivonulásokat, és ő méltó elismeréshez jut mint az eszme titkos oltalmazó- ja. Kellenének azonban — bizonytalankodott olykor — tanúk, hogy megerősítsék, bizonyítsák hűségét. Nem volt kedve a lobogóhoz. A macska nem értette ezt a megalkuvást: az ajtó előtt ült, várta, hogy együtt menjenek ki a házból, és végezzék el mindketten a dolgukat. Bátortalanul nyávogott is egyet. Tehetetlenül szöszmötö'.'t. Aztán mégiscsak rászánta magát a lefekvésre. Hanyatt feküdt: eleve reménytelennek érezte az álmot, hallgatta felesége nehézkes szuszogását, egy-egy nagyobb kífújással savanyú pára lebegett el érzékeny orra előtt. „Legalább titkolná — bosszankodott —, a fogkrém elveszi az ital bűzét.” Váratlanul ráébredt, ezért sem követi őt az asszony éjjeli kiruccanásaiban. Sőt, régóta dohog is: „té csak az idétlen zászlóddal vagy elfoglalva, ezek meg itt azt sem tudják, hogy zászló is van a világon, de palotákat építenek, és el sem férnek luxuskocsiik között. Arany- fogantyús pórázon futtatják ebeiket.” „Egye meg őket a rosseb.” Ezúttal sem akadt a szájába más válasz. Valójában azonban már évekkel ezelőtt szöget ütött a fejébe az asszony érvelése, ' rádöbbent maga is, mennyire könnyelműen hagyja magát eltaszigálni a húsosfazéktól, és akkor döntött úgy, hogy a természettett volna ajándékozni. Üzletet keresett, többet is, amelyek hajlandók voltak átvenni az árut, s attól kezdve szabályos piaci termelés folyt az otthon falai között. Nem bocsátotta el a szakkörvezetőt, ellenkezőleg, rábízta a gombatermelést. A titkárnő mélyen hallgatott: hétről hétre nagyobb adagot vihetett haza saját konyhájára. A másik ügylet ennél is jobban sikerült. Közreműködött abban is a szakkörvezető. Áldozatul esett a balettterem szintén. Haszontalan kölyökhanda emelgette ott redves lábát; úgysem lenne belőlük semmi, balettművész éppen nem. Mivel az alagsorban rendezték be a termet, alkalmasnak látszott csincsilla tenyésztésre. Lelkesen tanulmányozták a szakkörvezetővel a Kisállatok Fóruma című szaklapot, amely ontotta tanácsait csincsilla ügyben is. Támogatást kértek az üzemtől: segítenének a ketrecrendszer létrehozásában. Levelükre beleegyező válasz érkezett: „A lerendezés folyamatba lett helyezve” — biztatott a hivatalos értesítés. Nyüzsögtek a csincsillák a balett-teremben. Hogy az egykori táncos- jelölték ne kíváncsiskodhassanak be az ablakokon, az igazgató dróthálós katedrál- üveget vágatott a keretekbe. A dolgok időnként nem szét-, de összefeszítik a kereteket. És újra meg újra nagyobb csincsilla-szállítmányok kerültek az átvevőhelyre. Az üresen maradt fölső termekben zajlott a kulturális élet: próbált a vegyeskar, gyakoroltak a rézfúvósok (a csincsillák az alagsorban riadtan bújtak ösz- sze), a bábszínpad új produkcióval kísérletezett, a kézimunkakor pedig nagyobb tétel molinózsákot slingelt — ajándék gombaadagok csomagolására. Az irodában változatlan ütemben folyt a könyvelés, bejegyzés, telefonálás, tárgyalás, és amennyire futotta, a följelentésekre is fordított energiát. Árkádiái idill telepedett a házra: a tenyészet szépen működött. Némi izgalmat egy telefon okozott, amely közölte, a kulturális otthont fölkeresi a Déli Fanfár nagyzenekara, és legalább kétszer bemutatja műsorát. Valójában nem volt ez különleges hír: effélék akadtak időnként. Persze, a szervezés mindig biztonságosan működött, simán zajlottak az események. Esztendeje az Északi Fanfár hálától túlcsorduló sorokat jegyzett a ház emlékkönyvébe — nem feledkezve meg az igazgatónak címzett kö- szönetekről sem. Mondhatni tehát, hogy az a csekélyke izgalom is inkább póz volt: lássák az érdeklődés. A titkárnő mindenesetre elrohant a fodrászhoz, berakatta a haját. Abból baj nem lehet. A hűtőszekrényt föltöltöt- ték italokkal; hadd jöjjön a kedves vendég. Jött. Zenekarostól. De azért kísérő is akadt jócskán. Hozzájuk csapódva fölöttesei is az irányítástól. Jöttek, és át- szellemülten koccintgattak a magasztos kultúrára. A titkárnő úgy pörgött közöttük, attól kellett tartani, elmarad a feje a lábától. Élt és szikrázott; elbűvölten csodálták. A ztán belopakodott valaki, egy ismeretlen, és sugdosni kezdett az ő közvetlen főnöke fülébe, neki pedig érzékelnie kellett, miként hervad le, szürkül, majd vörüsödik el ez az arc, ahogyan a megrökönyödés lassan átvált a fékezhetetlen dühbe, hogyan indul meg feléje vérbe boruló szemekkel tartva sakkban mindvégig, s miképpen sziszeg arcába a haragtól feszülő száj: „— Hát így bízzunk meg magában, maga állat? Eszébe sem jutott ellenőrizni a hangszereket? Mit kezdjen á Déli Fanfár a repedt cintányérjával? Maga összejátszott az Északival!” Még így, az ágyon fekve, a sötétbe meredve is bele- borzongott a hangba, kísértette az a magából kivetkezett arc, a rémület, amely nyomban bekerítette, s amely benne van most is, jóllehet, immár kezében a végzés, amely fölér egy kiütéssel. Hiszen nincsen apelláta: aki fölemel, le is sújthat. Így szakadt rá az álom. Azt álmodta, póráz van a nyakán, aranyfogantyúja egy ismerősnek tetsző, de irgal matlanul megnagyobbodott kézben. Kő Pál szobrai Dobozos Mosoly a fronton és a hátországban 1945. május 9-én Európában elhallgattak a fegyverek, véget ért a háború. Azóta szerte a világon, így a Szovjetunióban is, az évfordulón, a győzelem napján ünnepségeket, megemlékezéseket tartanak. Érdekes hagyomány, hogy a Krokogyil szatirikus hetilap az ünnepen nemcsak a háborús veteránok visszaemlékezéseiből közöl válogatást, de a háborúban született anekdotákat, tréfás történeteket, a frontokon és a hátországban népszerűvé lett Hitler-elle- nes, antifasiszta vicceket is közread. • • • Bemard Shaw mondta 1939 novemberében az angol rádióban: — A németek mindnyájan okosak, becsületesek és hitleristák. Minthogy azonban minden németben nem lehet meg egyszerre mindhárom jó tulajdonság, az egyik mindegyikből hiányzik. Vagyis: aki becsületes és hitlerista, az nem okos, aki okos és hitlerista, az nem becsületes, aki pedig okos és becsületes, az nem lehet hitlerista ! • • * Hitlernek egy időben kétsége támadt, hogy valóban oly népszerű-e a nép között. Göring azt tanácsolta neki, menjen el egy híradó moziba, majd meglátja, a tömeg miként ünnepli őt, amikor megjelenik a vásznon. Ügy is történt. Hitler elmaszkírozta magát, és beült a moziba. Amikor a vásznon megjelent a képe, a közönség egy emberként ugrott fel, és köszöntötte őt. Hitler azonban ülve maradt. Amikor a szomszédja észrevette ezt, a fülébe súgta: — Uram, az istenért, álljon fel! Ezért a csirkefogóért akar öt évet kapni?! 1941 decemberében az angol rádió Chaplin panaszát közvetítette: — Vége a karrieremnek, nem léphetek fel többé. Minden attrakciómat kisajátították. Az esernyőmet Chamberlain, a bajuszomat Hitler, és az emberek már nem rajtam, hanem Mussolinin röhögnek! * • * Találós kérdés: A hitleri Németországban miért ment tönkre minden fogorvos? Válasz: — Az emberek nem merték kinyitni a szájukat! ♦ • * A keleti fronton az egyik német katona megkérdi: — Százados úr, meddig tartjuk még ezt a harcálláspontot? — A Führer parancsa szerint — az utolsó katonáig! — No akkor már nem tart sóké, mert én vagyok itt az utolsó élő katona! • • • — Képzeld, Henrik, a főhadnagyunk nem bírta tovább, öngyilkos lett. — Hogy csinálta? —• Kidugta a fejét a lö- vészárokböl! Találkozik /két német: Shultz és Müller. Az egyik Budapestről érkezett, a másik Berlinből. — Hogy nekünk milyen szövetségeseink vannak, az kész téboly! — panaszkodik Shultz. — Képzeld, megérkezem Budapestre, a pályaudvarról kilépek az utcára, bámészkodom, aztán valaki vei váltok néhány szót... Megfordulok — sutty! Eltűnt a csomagom! — Az semmi! — mondja Müller. — Megérkezem Berlinbe, a pályaudvarról kimegyek az utcára, magam mellé rakom a bőröndömet, valakivel szóba elegyedek .. Aztán megfordulok —sutty! Eltűnt a pályaudvar! * • • Hitlerhez beállít valaki, és így köszön: — Guten Tag! A Führer felfortyan: Hogy mersz így köszönni? Nem tudod, hogy Heil Hitlert kell mondani? Jegyező meg, amíg én itt vagyok, nincs Guten Tag! A mai magyar szobrászgeneráció egyik fontos és nagytehetségű személyisége Kő Pál. A Képzőművészeti Főiskolán 1968-ban végzett, de szobrászi munkássága máris jelentős. Művészi érzékenysége, alakjaihoz való szeretetteljes közeledése minden szobrán leolvasható. A mai élet számára közelálló alakjainak portréi megmintázását épp oly érdekes feladatnak tartja, mint a magyar középkor hatalmas személyiségeinek, karakter- figuráinak megalkotását. A 70-es években a mohácsi csatatér 30 sírjelét készítette, e munkája a magyar múlt tragikus korát idézi és azóta is vissza-visz- szatér e témakörökhöz szobraiban. Királyalakjaiban történelmünk formálói állnak előttünk legendáikkal övezve. Kő Pál részt vett a vatikáni magyar kápolna kialakításában három domborÁchim András Cégér szentek művével, magyar bemutatásával. Kö Pál köztéri szobrász, portrék és domborművek alkotója. Kisplasztikák, plakettek és érmék mintázása is jelentős helyet foglal el művészetében. Iby András Te csendes szavú költő... (Tóth Árpád emlékére) Te csendes szavú költő, setét titkok tudója bús kávéházak mélyén ó hányszor üldögéltél, bámulva hallgatag a mutató hogy rója órán a köröket lassan, míg jő az éjfél. Félted az eljövendő komor de biztos órát, mikor beteg tüdőd a láztól majd kiég, mikor a nagy kaszás didergetően szól rád: „Gyerünk, nincsen tovább, ij játékból elég!" Szemüvegeden csillant a lámpa tompa fénye, míg nézted, hogy a láng gyufádon fellobog, s cigarettára gyújtva egy sóhajt küldtél érte, mert tudtad, meghal az, ha egyszer >eldobod. Reméltél kort, amelyben majd verseid megértik, mert szelíd szavaid zenéje bármi .szép, tudtad, hogy a sikert hamis mértékkel mérik, harsányabb dalra 'vár a hitvány csőcselék. Hisz téged csak az ért meg, akit kínok gyötörnek, és akinek szíve bánattal megtelik, akit mint téged is kísérnek néma szörnyek, s mégis utat keres „lélektől lélekig”.Halálra készülődtél, de verseidben élsz te, az érző szív feléd kitárva, kész a híd, amelyen át szavad lelkünk mélyére ér le, így jutnak verseid „lélektől lélekig”. 1
