Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-08 / 107. szám
1986. május 8., csütörtök Somogyi Néplap 5 Emberi sorsok — meseszép tájakon A hiteles dakiumentumér- ték és a létekre mélyen ható lúraiság egym ásra találásának ritka pillanatát kínálja Kása Béla fotókiállítása a Kilián várasd művelődési központban. Sorsokról mesélnek a kicsi háziak, a munkaeszközök és hangszerek, a juhnyájtól nyüzsgő hegyi legelők, s legfőképpen az arcok, az emberek. Kása Béla 1965 óta az NSZK-ban élt, ott végezte el a Képzőművészeti Főiskola fotótanszakát. A Stern-nek és más neves magazinoknak dolgozva is elsősorban a kis népek néprajza, munkás hétköznapjai foglalkoztatták. Tavaly hazatelepült, s családjával! egy tordaisd paraszt- háziban él kézművességből és népzenélésből. Képein az egyszerű emberek életének szinte valamennyi mozzanatát megörökítette. A kalotaszegi lakodalomban készült fotókon a régi népszokás elevenedik meg: a festett ládát vivő násznéptől az új menyecske- ruhájában büszkélkedő új asszonyig. A mulatókkal szemben az elmúlás, a gyász csendes szomorúságát idézi a zöld fennsíkon árválkodó sírkereszt, a homályos szobában elhagyottan üldögélő özvegy, a díszes szemfödél alatt nyugivó halottat körülvevő sirató asszonyok. Az ünnepeknél persze .gyakoribbak a hétköznapok. Láthatjuk, hogyan veti'k be a füstös kemencébe a kenyeret, milyen büszke tartással áll juhai között a széki pa- kuiár, hogyan púpozza a boglyát gyakorlott mozdula- tóikkal a kalapos paraszt- ember. Végigkísérhetjük a munka egyes mozzanatait a körösrévi fazekas műhelyében, a favágástól az égetőkemence izzásán át a köcsögök vásári árusításáig. Hegyi Mózes saját készítésű vízimalmában serénykedik — viszi a búzát, tölti a garatot. A képeken érződik, hogy készítőjük maga is ott jár ezek között az emberek között, ismeri gondjaikat, végighallgatta élettörténetükét. Különösen így van ez a zenészeket ábrázoló felvételeken. A hegedűsök, bőgősök belefeledkezve húzzák, vígan mulatva vagy nekikeseredve, teljesen átadva magukat a muzsikálásnak. Láttukon szinte halljuk a vonójuk nyomán előcsalt kesergőket és pattogós ritmusú dallamokat. A figurák egy élet tapasztalatát viselik magukon. Dénes bácsit az istálló ajtajában, Rebeka nénit a szövőszék mellett örökítette meg a fotós. Mások ünnepi hangulatban „beálltak” a képbe. Borostás fénfiarcok, sok apró gyerekkel körülvett asszonyok. Különösen jók a cigányportrék: gyermekét szoptató anya, nagy bajuszú kovács — ölében kuporgó picivel, szekerük tövében üldögélő vándorcigányoik. Mesélnek a házak is. Égszínkékre festettek, tarackéi hófehérek, némelyik szépen faragott tornáccal, mások egymáshoz dőlő nyomorúságban. Jani bácsi vízpart! kunyhóját már az elíburjánzó növényzet vette birtokába. Néprajzról vall az építkezés, a kézművesek, a házakban tevő tárgyak, de legfőképpen az öltözet. Bőráncú szoknyában, fejkendőtben az asszonyok, gazdagon díszített „meüilyestoen”, kajla kalapban a férfiak. Az életképeknek szinte mindig a lankás vidék, a zöldellő fennsík, s a távoli, fenyvessel benőtt havasok adják a hátteret. Különösen szép kompozíciót alkotnak a felámított kendertoúpok az ócska szekérrel, az alkonyatiben baktató, vagy a füg- gőhídon lépkedő, munkából hazaballagó emberek. A maguk saját művészi eszközeivel megfogalmazva mind egy hagyományait őrző, tragédiákat hordozó, de élni vágyó közösség életének hiteles hírmondói. Tersztyáinszky Krisztina Szigethy-Gyula János gyermekkoráról sohasem nyilatkozott. Mindössze any- nyit mondott: „Szüleim korán haltak meg, tragikus körülmények között.” Nagybátyja beadta a nagyenyedi kollégiumba, ahol mint szolgadiák ingyenes elhelyezést nyert. Jól tanult, dicséretes magaviseletét tanúsított. A kolozsvári Farkas utcai kollégiumban tett érettségi vizsgát. Ott ismerkedett meg Gyulai Pállal; az megkedvelte és megígérte támogatását Pesten, Mire János pár nap alatt a pesti orvosi egyetemre való felvételét elintézte, márany- nyi tanítványt szerzett számára, hogy azokból — és némi ösztöndíjból — fenn tudta tartani magát. Ugyancsak Gyulai ajánlására került házitanítónak az Inkey családhoz, ott szeretettel fogadták a szerény, de okos fiatalembert, s a nyári szünetekben magukkal vitték somogyi birtokaikra, főleg Felsőbogátra. Szigethy-Gyula János szabad idejét Wagner belgyógyászati osztályán töltötte. 1868-ban avatták orvosdoktorrá. Továbbképzésre Lum- miiczerhez állott be a Rókus kórházba; ott súlyos tífuszon esett át. Emiatt fogadta el az Inkey család ajánlatát, a felsőbogáti uradalmi orvosi állást. Akkor ismerkedett meg Béíaváry Emíliával, akinek faltűnt, hogy a délceg ifjú minden bálon megjelenik, de sohasem táncol. Egy alkalommal megkérdezte tőle, Harminc évig a kórház élén hogy mi az oka ennek. A halk felelet így szólt: „Szüleim emlékére megfogadtam, hogy sohase •. fogok táncolni.” A leá-.y nem tudott válaszolni, mert valami furcsát érzett a szíve táján .. ami aztán egész életében elkísérte. Pár nap múlva Szigethy-Gyula feleségül kérte Emíliát, s az boldogan mondta ki az igent. De Pestre nem volt hajlandó felköltözni, nem akart oly messzire menni szüleitől. János nem is erőltette, mert már megszerette ő is a dim- bes-domfoos Somogyot is. Sürgősen megszerezte Pesten a sebészeti és szülészeti szakképesítést, majd kihir- dettette diplomáját a megyei nagygyűlésen mint uradalmi orvos. 1870. július 25-én váratlanul elhunyt Töltényi János, a kaposvári kórház igazgató főorvosa. A megüresedett állás elnyeréséhez Szigethy-Gyula Jánosnak — mivel a megyében idegen volt és túlságosan fiatal is — nem volt sok esélye. Ekkor az Inkey család vetette be tekintélyét. Kapcsolatai olyan jók és kiterjedtek voltak, hogy mind Janko- vich László főispán, mind Csépán Antal alispán megígérte támogatását. És Szigethy-Gyula Jánost megválasztották kórházigazgató főorvosnak. Kinevezését 1870. november 7-én vette át a főispántól. Az új igazgató szörnyű állapotokat talált a kórtermekben. A túlzsúfoltság meggátolta a tisztálkodást, az ápolást és a kezeléseket egyaránt. A betegek rend- szertelen csoportokban feküdtek nyomorúságos fekhelyükön; a betegségek szerint való elkülönítés szinte lehetetlennék látszott. Az igazgató átmenetileg leállította a betegfelvételt és erélyes kézzel rendet teremtett. Közben sürgős kórházi jelentéseiben pontos adatokkal az alispán elé tárta a bujákéiban és elmebajban szenvedő betegek oly mértékű szaporodásának problémáját, amely miatt „a leghidegebb télben is a kórházi segélyre igazán rászoruló, súlyosan szenvedő betegeket kénytelen elutasítani a túlzsúfoltság miatt”. Ez a beadvány bírta rá a megyét, hogy az igazgató részére — a kórházi ágyak helyét lefoglaló hivatali lakás helyett — a kórházzal szemben (a mai Május 1. utca 62. szám alatt) lakásról gondoskodjék. Még abban az évben beköltözött az igazgató és családja az új lakásba, a régi helyén pedig megnyílt a 36 ágyas női nemibetegosztály. E megoldás nem oldott meg minden gondot, mert az alispáni indoklás szerint „a köznép egyre jobban megismerkedett a kórházzal, az ott folyó gondos kezeléssel, tehát fokozott mértékben kereste föl.” így, az igazgató sürgetésére, 1877-ben a főépülettől északra egy új épületet emeltek az elmebajosok, főleg a dühöngök számára. A földszinten a konyhát, a raktárakat, a fürdőszobát helyezték el. így a főépületben már 137 ágy állott rendelkezésükre 25 szobában. 1884-ben a folyton növekvő betegforgalom miatt a felvétel csaknem teljesen elakadt. Az igazgató jelentéséből kiderült, hogy bár még az ágyak közeit is fekhelyekké alakították, mégsem javult a helyzet. Az alispán erélyes fellépésére sürgősen, 1887-ben felépült a főépület nyugati végén, déli irányban egy új épületszárny. A kórház hat új, világos, jól szellőztethető, 45 ágyra berendezett kórteremmel és modern műtővel gazdagodott. „Csak ezen túl volt lehetséges a betegek igazi elkülönítése,, a földszinten nőbetegek, az emeleten pedig férfibetegek számára ...” Csépán Antal alispán érdemeit az új szárny déli felén emléktábla őrzi. A kórház fejlődésében a következő lépés 1897—98- ban következett be: 120 ágyas ideg- és elmeosztály épült. Az 1896. évi kongresszuson a kórházigazgató az ország szakembereinek bírálata alá bocsátotta a kaposvári kórházban hat év óta működő másodrendű bába- tanfolyam működését. Ennek révén kaptak okleveles szülésznőt a megye kisebb községei, s fokozatosan eltűntek a cédulás és parasztbábák. Tauffer Vilmos pesti professzor a kórházat példaképül állította az ország ■többi kórháza elé. 1899 decemberében az igazgató fia Pesten tífuszban megbetegedett. Apja felutazott hozzá és örömmel állapította meg, hogy túl van a veszélyen. Búcsúzáékor így szólt hozzá: „Meggyógyultál, mert neked élned kell, fiam! Reád nagy feladatok várnak a családiban és a kórházban egyaránt!” Lábadozó fiával ekkor beszélt mélyen meghatva utoljára. Úgy érezte, hogy — ha igyekszik is eltitkolni — nagyon elfáradt, és nem sok ideje van már hátra. Az 1900-as év első fele a tervezgetéssel telt el. Lassan, akadozva ment a munka: az igazgató közismert fiatalos lendülete egyre csökkent. Keveset tárgyalt, sokat pihent. Az osztályos vizitekről el-elmaradt, pedig azok voltak élete legkedvesebb órái. A nyarat nem bírta, néha napokig feküdt. Ősszel elnézegette a sárga- piros hulló faleveleket, szüleire gondolt. December 14- én nagyon leverten érkezett haza a kórházból. Másnap vért hányt. Sándor fiát hívatta (rögtön telefonáltak is érte, hogy utazzon, de mire december 16-án megérkezett, apját már eszméletlen állapotban találta. A műtét kifogástalan volt, a belgyógyászati módszerek sem segítettek. Szigethy-Gyula János december 19-én, éjfél előtt meghalt. A kórházat végrendeletében hűséges fia erős kezeire és szerető szívére bízta. Dr. Franki József A véradás életmentés Az emberi élet szépségét, boldogságát sok minden biztosíthat ja: a jó életkörülmények, a béke és biztonság, a végzett munka szeretete, a megbecsülés. A legfontosabb azonban maga az élet és az arra való képesség: az egészség. A betegségek megelőzéséhez és gyógyításához nélkülözhetetlen az emberi vér, mely mesterséges úton nem állítható elő és semmi mással nem pótolható. A súlyos balesetek, nagy műtétek rendszerint jelentős meny- nyiségű vérvesztéssel járnak. A beteg életét ilyenkor csak a transzfúzió mentheti meg az orvosi beavatkozás mellett. A tüdő-, szív-, agyműtétek, bizonyos gyomor- és veseműtétek csak vérátömlesztés védelmében végezhetők. Egy szívműtéthez általában 10 palack vér szükséges. A vérátömlesztést nemcsak az elvesztett vér pótlására használjuk, hanem a különböző betegségek gyógyítására is. Vért adunk mérgezéseknél, súlyos vérszegénységnél, a véralvadás különböző zavarainál. Örökletes vérzékenység esetén a beteg egy foghúzás után elvérezhet, ha nem pótoljuk a hiányzó alvadási faktort. Egyes betegek csak sorozatos vérátömlesztéssel tarthatók életben. Például a fehérvérűségben szenvedők sorozatos vér-, illetve vérkészítmény-adással hosszú évekig megőrizhetik jó állapotukat. A vérrel történő gyógyítás tudománya az elmúlt két évtizedben igen sokat fejlődött. A vérátömlesztés egyre növekvő mértékben nem az úgynevezett „teljes” vérrel, hanem a vér alkatrészedből előállított készítményekkel történik. Egyetlen palack vérből sokféle vérkészítmény állítható elő: vörösvérsejt-, fehérvérsejt-, vérlemezkekoncentrátum, plazma, kryopraecipitátum stb. Az utóbbi időben egyre gyakrabban van szükség a vér olyan alkotórészeinek pótlására, amelyek hatékony formában frissen levett vérből állíthatók elő. A fehérvérsejtek, vérlemezkék, véralvadási anyagok koncentrátuma kizárólag friss vérből készíthető. Szívműtétekhez is csak friss vér használható fel. A vér az emberi szervezet nélkülözhetetlen része. Más számára átadni azt, ami a tulajdonunk: önzetlenség. Vért adni másnak, sőt annak, akit nem is ismerünk, az emberbaráti szeretet, a humanizmus egyik legszebb megnyilvánulása. Ma már gyógyszerek ezrei, modern ■gépek és műszerek sokasága segíti az egészségügyi dolgozók munkáját. Egyetlen eset van, amikor gyógyszer és gép kevésnek bizonyul: ha az emberi életet vérrel vagy vérből készült gyógyszerekkel lehet megmenteni. Ilyenkor csak a véradó által nyújtott segítség lehet eredményes. Köszönet azoknak, akik az életmentő vért adták, de köszönet a szervezőiknek is, akik mások meggyőzése útján biztosították, hogy egyetlen rászoruló se maradjon segítség nélkül. A köszönetét azok nevében mondjuk, akik vért kaptak, de tolmácsoljuk a betegek hozzátartozói nevében is. A gyermeküket visszakapó szülők, férjért, feleségért aggódó házastársak, a szülők életéért aggódó gyermekek nevében. Munkánk, mely az emberi élet megmentéséért, meghosszabbításáért, a betegségek megelőzéséért folyik, sok energiát, odaadást igényel, de minden véradás, minden meggyógyult beteg a legtöbbet adja ezért: hitet az emberben. Dr. Tóth Ágnes 100 éve született dr. Hajdú Gyula Köztiszteletben álló harcos és tudós volt dr. Hajdú Gyula, aki a felszabadulást megért és utána még évtizedekig eredményesen tevékenykedő 1919-es vezetők csoportjába tartozott. Száz évvel ezelőtt, 1886. május 8-án Somogyszilben látta meg a napvilágot. Jogi tanulmányait a fővárosban végezte. Már egyetemi tanulmányai idején tagja lett a baloldali, radikális diákköröknek, majd pedig 1907-től a Szociáldemokrata Pártnak Pécsen. A jól képzett, a politika iránt érdeklődő fiatal ügyvéd marxista szellemű cikkeket írt, s ezeket a pécsi Munkás című lapban jelentette meg. Ezzel és a magatartásával elnyerte a munkások bizalmát, s így ő képviselte őket a városi törvényhatósági bizottságban. Hírneve tovább nőtt azzal, hogy elvállalta a munkások védelmét a század eleji politikai perekben. Az első világháború idején őt is behívták, de akkor sem szakadt meg a kapcsolata a munkásmozgalommal. A polgári demokratikus forradalom napjaiban nagy hatású szónoklatot mondott több népgyűlésen. A somogyi származású Hajdú Gyula a Tanácslküz- tárasság kikiáltása után került újra kapcsolatba szülőmegyéjével. Ekkor Kaposvárra jött, s a 44. vörös dandár politikai megbízottja lett. Sokat tett azért, hogy Pécs vidéki bányászok, szegényparasztok nagy számban jelentkeztek vöröskatonának. Ebben az időben kapott kormányzótanácsi biztosi megbízást a meg nem szállt baranyai területekre is. A tanácskongresszuson megválasztották az országos ellenőrző bizottság tagjának. Visszaemlékezésében, amely Harcban elnyomók és megszállók ellen címmel jelent meg 1957-ben Pécsen, kitért arra, hogy nagyon baráti és elvtársi kapcsolatban állt Latinca Sándorral, Tóth Lajossal, Schneller Bélával és Szalma Istvánnal. A Tanácsköztársaság megdöntése után az emigráció évei következtek: Ausztria, Szovjetunió, Olaszország, majd a második világháború idején Franciaország adott neki menedéket, ö is ott volt a III. Internaconá- lé 1921-es moszkvai kongresszusán, mint a KMP küldötte. A felszabadulás után nyolc évig Pécs kommunistáit képviselte az országgyűlésben. Számtalan fontos beosztásban volt, 1949-től 1969-ig, a nyugdíjazásáig a budapesti Eötvös Loránd Tudomány- egyetem nemzetközi jogi tanszékét vezette. 1966-ban fogadták az ELTE díszdoktorává. Munkásságáért, forradalmi tevékenységéért többek között megkapta az Állami díj II. fokozatát, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, a Munka Érdemrend arany fokozatát. Dr. Hajdú Gyula 1973. augusztus 21-én hunyt el, s Pécsen temették el. Somogy- szil és Pécs díszpolgára, a következetes forradalmár harcos és a jogtudományok doktora olyan életutat járt be, amely ma is példa lehet a közéletiséget vállaló értelmiségiek számára.
