Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

1986. május 24., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A szóké cigány cirkuszi mutatvá­nyosként bánt a labdával. Ez sem­mi, villogtatta lapátfogait apró ba- juszkája alatt, ez semmi, kis bará­taim. Látnátok Józsefet! És meg­láttuk. Ennek a cigánynak lecsüngő fekete bajusza volt és megszólalásig hasonlított a Gyuri cigányra, aki két éve agyonszúrt és kirabolt egy részeg kupecet Fehértó határá­ban, de ez mégsem a Gyuri volt, hanem egy József nevű, és azt mondta róla a szőke ci­gány, hogy majdnem úgy futballozik, mint a Puskás öcsi. Azt hiszem, túl sokat vártunk tőle, így aztán a játéka némi csalódást oko­zott, ráadásul az tíllső szereplésekor kikaptunk az eneseiektől. A szőke cigány azért jobban játszik, mondogattuk a Hódliról hazafelé me­net (a Hódli nevű falurészen volt a régi le­vente tér, most futballpálya), a következő hét közepén pedig már új csillag tűnt fel, a fia­tal tanító. Csézán érkezett. Barbacsi gyerek volt, és olyan tizenegyeseket tudott rúgni, hogy már Győrben, tanítóképzős korában is megcsodálták érte a drukkerek. Előreszaladt híre szerint az ETO-ban is megélt volna. Hát lőtt tizenegyest, kettőt is a követ­kező vasárnap; a beziek kapusa jobbra vetődött, a labda meg a bal sarok felé indult,, csetlett-botlott az egyenetlen talajon, szinte vánszorgott, a lapáttenyerű be- zi fiú, aki hason fekve, tehetelenül nézte, a kisujjával is megállíthatta volna, ha eléri, a közönség kigúvadt szemmel, lélegzet­visszafojtva fi­gyelt, majd mi­után a labda át- evickélt a gólvonalon, tombolni kezdett, él­jen a tanító úr, kiabáltunk, mi, gyerekek is, és tótágast álltunk a Hódli gyepén. A leg-kedvesebb játékosunk mégis a kor­ban hozzánk legközelebb álló (tizenhat éves) Húsvéth Laci volt. Meccs után falkában kí­sértük át a kocsmába, ahol a szokásos áldo­másra gyülekezett a csapat legvérmesebb drukkerei gyűrűjében, boldogok voltunk, ha szólt hozzánk, vagy ha megérintettük izzad­ságtól csuromvizes dresszét. Szófukar volt és a bal kezét mindig a zsebében tartotta (játék közben a gatyájában, a combja fölött), mert a keze feje hiányzott. Tudtuk, felrobbant a markában egy kézigránát, amikor még a vá­rosban lakott és kézigránátokkal halászott a Rábcán. Jobb centert nála elképzelni sem tudtunk. A fiatal tanító úr, két csalafinta tizenegyes között az ETO-ró’l mesélt neki, nálam húsz évvel idősebb unökabátyám, Dodó pedig a fülem hallatára mondta egyszer a nevelőapjának, hogy „nagy futballista le­het a fiából, őrmester úr!”. Dodó csalhatatlan szaktekintélynek számí­tott. Két-három hetenként látogatott haza a fővárosból, olyankor beállt a csapatba. Ha­talmas, piros melegítés alakja valóságos pá­nikot keltett az ellenfél soraiban, különösen a kapus rettegett félelmetes erejű lövéseitől. Ha tizenegyest rúgott, ő minden csalafinta­ságtól mentesen megcélozta a kapu jobb, vagy bal felső sarkát, mire a labda tüzes mennykővé változott, s szinte megperzselte a kapufát. Dodó szögletről is tudott gólt rúgni, így a mi csapatunk számára minden korner felért egy tizenegyessel. Ez idő tájt körülbe­lül hét éves voltam, s szörnyen büszke az unokafivéremre, Csatáry Anna nagynéném fiára. Az iskolatársaimnak mindenfélét ösz- szehazudtam róla, azt állítottam például, hogy a világháborúban tábornok volt, s arany-ezüst kitüntetéseit nagy bőrzsákban hozta haza a frontról. A gyerekek akkoriban még mindent elhittek nekem, talán, mert né­hai apai nagyapám „uraság” volt, s mi az ő udvarházában laktunk. A kúria öt tágas szo­bája megtolt a Csatáry família férfitagjainak rossz közérzetével; leverten jártak-keltek a csontszínű kőkockákkal kirakott folyosón, Ferenc nagybátyám hol a fejét, hol a szívét fájdította, közben fürge ujjakkal cigarettát töltött magának, Dénes bácsi önmagába süp­pedt, szórakozottan felelgetebt a kérdéseimre, ha a háborús élményeiről faggattam („a fran­cia fogságban füvet ettem gyerekem”), néha vívni tanított, olyankor a kardokat botok he­lyettesítették, „alapállás, vívóállás”, azután átmenet nélkül leengedte a karját, maga elé meredt, és hullani kezdett a könnye; Dodó apja, a volt „horthysta főjegyző”, a malomba járt adminisztrálni (amíg a malmot el nem vették jókedélyű, vadászgaitó tulajdonosától), később éjjeliőr volt a karrósi állami gazda­ságban és avas szalonnát hozott haza újság­papírban kéthetenként; a nyomasztó létbi­zonytalansággá!] Bálint nagybátyám törődött a legkevésbé. És neki volt szerencséje. Egy nyarat töltött nálunk (a következő esztendők­ben is mindig nyáron és a karácsonyi szü­netekben jött haza), csak ennyi ideig ólálko­dott körülötte a kilátástalanság, ha jól em­lékszem, szeptemberben már visszatérhetett a rendházba és elfoglalta atta régi katedráját. Reverendát csak a templomban és vendég­ségben viselt, a házban a kertben általában térdig érő klottgatyában, lyukacsos pólóing­ben, harisnyatartóval rögzített régimódi fu- szekliben, fekete egész cipőben járt. sétálva breviáriumozott, szemüvege mögül oldalt ki- kitekintgetve a válsággal terhes világra, so­hasem tétlenkedett, a szellemiek után sze­rinte üdvös fizikai munkát végzett a portán­kon, bár anyám és nagynéném háta mögötti összemosolygásai e tevékenység hasznát minduntalan megkérdőjelezték. Csatáry Anna ..agynéném boldogan főzte a vasárnapi ebédéket, Dodó ugyanis nagy „kajás” volt (tőle hallottam először a „kaja”, a „pia” szavakat, amelyek ugyaincsak nagy­városiasnak vélt ízekkel tapadtak a nyelvem­re), kedvenc ételéből, a meggyes, és túrós ré­tesből egész tepsire válót vermelt be, közben folyton beszélt és harsogóan nevetett: „hát ez meg minek örül” jelent meg nagybátyá­im szemében minduntalan a kimondatlan kérdés, s bár udvariasan végighallgatták, de közben viszolyogva nézték a família többi tagjától elütő méreteit, széles gesztusait, vér­piros melegítőjét, váratlanul föl-fölcsapódó nevetésére összerezzenték, a „kaja”, a „pia”- szerű szavaira fölrántották szemöldöküket, rosszallóan összenéztek, s amikor egy ebéd utáni beszélgetés közben azt találta mondani, hogy ezt az eldudvásodott országot a kom­munisták fogják rendbe tenni, mindenkinek elállt a lélegzete és az egész család napokig Dodó eltévelyedésén merengett. Ez a kijelen­tése engem is megdöbbentett. Nemsokára gépállomás költözött a szom­szédságunkba, anyám ugyanis fölajánlotta a gazdasági épületeket. Ezt apátok is megtette volna, mondta nékem, legidősebb gyermeké­nek, aki négyünk közül egyedül emlékeztem papára, s arra a csikorgás januári délután­ra,, amikor a vastag derekú akác mögött gép- pisztolyos nyilasoktól körülvéve örökre el­tűnt a szemünk elől. Igen, megtette volna, mondtam lelkesen — mert örültem a gépál­lomásnak, iskola után az istállóikból átalakí­tott műhelyek körül tébláboltam harangszó­ig, a gépállomás vezetője kedves, értelmes ember volt, összebarátkozott a famíliánkkal, a gyermekeivel együtt játszottunk a kertben, kosaraikat megraktuk almával, körtével, dió­val (több száz gyümölcsfa ontotta a termést), s egy szép nap Dávid Ernő gépállomás-igaz­gató azt tanácsolta négyszemközt anyámnak, hogy mindent, amit csak lehet a portán, sür­gősen értékesítsen, mert közeleg a kilakol­tatás napja. Néki kellene dűlőre vinni a dolgot, magyarázta, de ő nem vállalta, tekin­tettel a kedves családra, a négy kisgyerekre és apjukra, akit a fasiszták gyilkoltak meg, azonban jön helyette más (őt elhelyezik Esz- terházára, ahol a hercegi kastélyban keli majd traktor állomást berendeznie), aki nem lesz ilyen mimóza lélek, és könnyű szívvel elfoglalja a házat, a parkot, a gyümölcsöst, letarolja a fenyőket, kivágatja a több száz éves platánokat, a gesztenye-allét, a temp­lomkertig nyúló diófa erdőt, Hoffer-trakto- roiklkal tapossa szét a virágágyásokat, a buk- szusokat — szóval rágondolni is rossz, mivé lesz ez a kis paradicsom néhány hónap múlva. N éhány hét múlltán valóban új ve­zető jött a gépállomásra, bizonyos Zsanai elvtárs, akinek tüskés feke­te haja, szúrós kis gombszeme volt, és anyámmal mindjárt foghegyről kezdett beszélni. De a Dodó lakodalmát még a kúriában ültük meg. Az esküvő előtt két héttel jött ha­za mosollytalanul, szürkén. Nagy harcsaszájú cipője borúsan ődöngött, piros melegítőjén fakó faltok jelentek meg, vidám hangja re­kedtessé rozsdásodott, étvágya megcsappant. Többé sohasem megy vissza Pestre, mondta a mama, és Dodó másnap elkezdte szedni a diót, mert éppen a dióérés ideje volt. Az tör­tént ugyanis, hogy Zsanai elvtárs kiszimatol­ta, hogy melyik vállalatnál dolgozik az uno­kabátyám, majd egy „bizottság" élén feluta­zott Budapestre és elintézte, hogy kitegyék a szűrét. Nézd öregem, mondta a főnök négy- szemközt, suttogva, az égvilágon semmit sem tehetek érted, ez a barom földid, a horthysta főjegyző apádra hivatkozott, tudod, hogy én szeretlek, becsüllek, Dodókám, fogalmam sincs, hogyan, kivel pótolhatlak, az atyaúris- tenit! A főnök verítékezett, a kezeit tördelte, az ajka szederjes volt, mint a szívbetegeké, Dodó megérezte, hogy szeretné mielőbb a kapun kívül tudni, mert rettenetesen fél. Zsanai elvtárs és a „bizottság” tagjai egy de- mizson „micsurin-borral" szálltak vonatra, és egész hazáig mozgalmi dalokat énekeltek. Dodó pedig örökre elbúcsúzott Budapesttől. A menyasszonyt (a főtanító úr szép szőke lányát) sokan szerették volna fehér hosszú ruhában, fátyollal, mirtuszkoszorúsan látni, de Dodó kijelentette, hogy csak akkor haj­landó esküdni, ha a családtagokon kívül sen­ki sem lesz ott a templomban. Nem bánja, mondta, tartsák a szertartást hajnalban, vagy éjfélkor, néki mindegy, de azt kijelenti, hogy ha valaki idegen idepofátlankodik, nem lesz esküvő. Öt ne bámulja senki. Ne röhögjenek rajta, hogy éppen most alapít családot, ami­kor „kihúzták alóla a gyékényt”, és se ke­nyere, se reménysége. A Csatáryak értetlenül hallgatták (ők még mindig valami csodában reménykedtek), kívánságát szeszélynek mi­nősítették, és egymás között ki is fejtették rosszalló véleményüket. Még Csatáry Anna is ellene volt a „bónás ötletnek”, holott ő, a férje szerint, mindig egy húron pendült „drágalátos fiacskájával”. De hiába volt min­den ellenérzés, rábeszélő anyai szó, könnytől fátyolos menyasszony-tekintet, Dódéban ez­úttal a sóikat emlegetett Csatáry-csökönyös- ség kerekedett felül. Az esküvőt ugyanis kí­vánsága szerint szervezték meg, mégis bot­rányt csinált. Akkoriban nekünk az Isten volt a szom­szédunk, a kertünket a templomudvartól egy mohától zölklelLő ódon kőkerítés választotta el, aminek a főkapun kívül hátsó bejárata is volt (közvetlenül apámók családi sírboltja mellett); a szigorúan megválogatott násznép most errefelé tartott a fenyők és a diófák között. A templomban a plébános úr már meggyújtotta a gyertyákat, összekulcsolt kéz­zel, karingben állt az eskető nagybácsi, Csa­táry Bálint mellett, akinek a vállán viola­szín palást pompá­zott. Egyszeresük Csatáry Anna fel­dúlt arca jelent meg a sekrestye- ajtóban: vetkőz­zetek le, szólt foj­tott hangon, ez a bolond gyerek megmakacsolta magát. Bálint nagybátyám fel­vonta a szemöldö­két, majd hang­súlyt teremtő las­súsággal vetette le a palástot, stó­lát, karinget, a plébános úr pedig — egy kis mo­sollyal ajka körül — eloltotta a gyertyákat. Dodó a sírbolt meiíliett cövékeltle. Ránézett a kriptára, melynek cement lapja alatt por­ladt az apám, aki száz zsidó munkaszolgála­tos és egy ló teteme alól került ide, merőn nézte a fenyőfából hevenyészett keresztet, el­vörösödött, és egyetlen szó nélkül visszafor­dult ... Kemény lépte allatt dongott a temp­lomdomb, odalent a csontok összerezzentek, a gesztenyefák lombja közül madarak reb­bentek föl, nem nézett hátra, rohant, mint aki fél, hogy elkésik valahonnan, a rokonok meg­rökönyödve néztek utána, percekig némán álltak, és csak lassan tértek magukhoz, majd, miközben a síró menyasszonyt vigasztalták, egyre több ránc jelent meg a homlokukon, a szemük körül, és szavaikat a sértődöttség elfakította. Három nap múltán megtörtént az esküvő. Csatáry Anna újra elkészítette az ünnepi va­csorát, a Csatáry-arcok talán utoljára felde­rülteik, mindenkinek jó kedve támadt, Bálint nagybátyám legalább ötven viccet mesélt el az este folyamán. Dodó is sokat nevetett, és megígérte, hogy igazi labdaművészt nevel belőlem. A következő vasárnap a dancsiakkal ját­szott a csapatunk. Zsanai elvtárs erre az al­kalomra új felszereléssel lepte meg a játé­kosokat, hófehér dresszeket, fényes fekete ga­tyákat és álomszép csukákat kaptak, a kapuk mögé pedig háló került. Zúgott az éljen, a hajrá, a hurrá, amikor a csapatunk a pályá­ra vonult, de nekem a torkomon akadt a kiáltás, Dodó ugyanis megszokott piros me­legítőjét viselte (ami már csak az emlékeze­tünkben piroslott), futballcsuka helyett pe­dig vásott tornacipő volt a lábán. Az ellen­fél is vadonatúj felszerelésben feszített (Dán­oson is volt gépállomás), és nagy önbizalom­mal, fergeteges lelkesedéssel játszott. Dodó a védelemben egy mindenre elszánt bajvívó higgadtságával állta a rohamokat. Ketten, hárman támadtak rá, és ő, a híres „labda- művész” most ragyogtatta igazán tudását. Hatalmas teste meg-meglódult, majd hirte­len megtorpant, cselt cselre halmozva két tehetetlenné nyűgözött láb között gurította oda a labdát a tanító úrnak, vagy a szőke cigánynak. A dainicsiak egyre elszántabban topogtak körülötte, a kemény stoplik fölszag­gatták a pálya gyepét, én már nem tudtam odanézni... Végül valakinek mégiscsak si­került a tornacipős lábhoz férkőznie. Dodó elvágódott. Fájdalomtól eltorzult arccal állt fel, de folytatta a játékot. K örülbelül húsz perc telt el az első félidőből, amikor Húsvéth Laci le­ült a földre. Ép kezével kényelme­sen levetette futballcsukáját és messzire hajította. A koppanásra olyan csend támadt, hogy a közeli temető hársai között bújkáló fuvalom lélegzetét is meghallottam. Laci most a tanító úr felé fordult, aki egy elnézést kérő mozdulatot tett a bíró felé, és ő is levetette a cipőjét. Utána a szőke cigány és József, a csüngő bajuszú, aki a gyilkos Gyuri cigányhoz ha­sonlított. A bíró szétvetett lábbal állt, úgy tetszett, téli tüdőből fújja a sípot, de hang nem hallatszott. A dancsiak egy ideig zavar­tan álldogáltak, majd, mintegy parancsszóra, valamennyien az alapvonalon túlra küldték a reggel még dédelgetett, agyonsuvickolt csu­kákat. A mezítlábas küzdelemben három nullra győztek a mieink. Komoly szó. Alois Sopr (Csehszlovákia) kis­plasztikája GYŐRI LÁSZLÓ BÚJJ, BÚJJ ZÖLD ÁG Lányok bújj-bújj-zö'ld ága közt, bár leharsan, reccsen a platánhéj simlisen fölöttem, bújok, te zöld-zöld levelecske, bújok a zöld-zöld ág alá, lehajlok a tar platán tövére, incselegve bujdosom, élek. FÉLEMLÉK Lehúzva félig a faredőny, a szoba lassú félhomály — fénykép üt át a levegőn, fölötte órainga jár. Lassú a szoba, félhomály, áthúz a kép a levegőn hosszú huszonöt éve már amikor, akkor, amidőn lehúzva félig a faredőny, a szoba lassú félhomály — áthúz a kép a levegőn, fölötte órainga jár. SZÉKELY DEZSŐ AZ SE FÁJ Mire a szemem széttekint: elég lesz-e a föld hazámnak, oroszlántorkú éveim lassan megölnek, fölzabáinak; örökké éhesen, mohón ebbe-abba is belekapnak — (erénye ez a földgolyón minden kulturált fenevadnak). Fakul a fény, az ifjúság zászlót nem bont a vágy szelének. Ne siessetek, unokák, tinéktek én már nem mesélek. Vén szememben könny nem ragyog, míg eltűnök az út porában, s az se fáj, ha térdre rogyok, hisz embert hordozott a lábam. KOVÁCS JÓZSEF NOMÁDOK Hová ifjúságunk, bázalit-csöndék, édeni ragyogású lét? Sehol gyerekkorunk, gödör-hazák, pák ólba, hová? Hová szelíd állatok, s te, szárnyadat suhogtató madár? S ti, férfi és asszony, hová? Hol van ében édesapánk, merre van vadrózsa édesanyánk? Szivárványos emberpár: fogad közt csüngünk Magyarország. Szapudi András HISTÓRIA (Részlet)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom