Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
1986. május 17., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS S megint eszébe jött a temérdek kötelesség, amit rég tenni kéne. A csibék. A malacok. Az ad ma ... Arra riadt, hogy elbóbiskolt. Talán a csalódástól, hogy senki nem jött mégsem a kiszabadítására. Mert amúgy nem szokott ő hozzá, nappal aludni. Nappal? Hiszen már abba született bele, hogy éjjel sem lehetett. Sötét ,volt még, mikor keltegette az édesanyja, aratni ahogyan mentek. Hát még, mikor a szíve az apját elvitte, esztendőre rá meg az anyja ott maradt neki nagybetegen. Szélülötten. Akkor kellett csak korán kelni. Egyetlen lány létére maga maradt csak otthon a szülői háííban. Az öccse is milyen hamar elszármazott a faluból, ahogy lehetett, vissza sem jött. A béna anyját hál csak maga emelgette. egyedül, mikor tisztába tette, ahogyan az tette őt valamikor, pólyáskorában. Ö volt neki a gyereke. Az anyja. így alakult fölötte az élet. Mindig ahogyan jött. Másképp nem lehet, el kell fogadni, amíg él az ember. A háborút is ebben a pincében vészelték át. A teteje- rogyott házat szinte maga újította meg; a kiveszett jószágot a maga erejéből pótolta. Világéletében idegen szőlőkben teltek a napjai. Hiszen még tavaly is hívták kapálni, permetezni. Tavaly, ezzel, a rossz hátával, nem is vállalta először. Aztán, hogy többet ígértek, csak nem kérette tovább magát. A fene ezt a fájós, rossz hátat! Majd egyengetem a sírban, a koporsódeszkán. Ha el leszek temetve... De hiszen itt vagyok eltemetve t — riadt rá hirtelen a kétségbeesés. Mégsem kiabált segítségért. (Igaz, ki is hallaná meg, ebben a pusztaságban?) Még inkább nevetni jött kedve. Hogy lám, megérhette, amit annyit emlegetett, hogy ő majd a sírban fogja kipihenni magát. Itt van hát. Még akkor is nevetett, amikor' rátaláltak, s elvitte már a szirénázó fehér kocsi. Még a kórházi ágyon is csak nevetett, míg meg nem kapta az álomba taszító tűszúrást. STUDIO NADAR KIÁLLÍTÁSÁRÓL „Elvetjük az öncélú játékokat, de valljuk mindenki jogát ahhoz, hogy a világról, az emberről alkotott véleményét a maga sajátos egyéni módján, saját stílusával mondja el" — ezt a rövid részletet az 1966-ban Budapesten alakult Stúdió Nadar „ars poeticájából” idéztük. Tíz fotográfus és egy művészettörténész alkotta a csoportot, amely 1968-ban felbomlott; tagjai azóta külön utakon, járnak. A mostani jubileum azonban alkalmat ad arra, hogy újra összegyűljenek, s egymásnak és a közönségnek is megmutassák az elmúlt évtized eredményeit. Kűlllitásuk az Ernst Múzeumban látható. Föl kéne hozni még egy véka krumplit — gondolta, és hangosan ki is mondta mindjárt. Mint a kisgyerek, a homályos konyhába olykor-olykor napfényt szökkentő Renáta szokta. S mint a magaféle, egyedül élő öregasszonyok. És szidta magát, olyan gyalázóan, ahogy mástól életében sohasem tűrte volna. Mert amíg az imént azt a zsák almát kínnal-keservesen végigcipelte, kosaranként, a pincelépcsökön, eladásra, kiment az eszéből a krumpli. Pedig főznie kell magának is, a malacoknak is. Muszáj megint a konyhából lefelé vezető lépcsőnyi- lást ki bontogatni. Sziszegett. Majdnem elsírta magát. A széket odébbtolni. A linóleumot fölhajtani a csapóajtó deszkáiról. Az ajtót megemelni, és a falig támasztani; utána ágaskodni a konyhaszekrény melletti felső kapcsolóig, ami fényt gyújt odalenn. Ügy három esztendeje, hetvenéves korától körülbelül, egyre jobban fájt a háta. Kapáláskor, a permetező cipelésékor, a moslékvivés- nél, a darálásnál. De még olyan jelentéktelen munkában is, hogy pár marék csalánt szedjen a jércéinek, tojnának sárgább sárgájú, barna héjú tojást, amilyet elkapkodnák városon. Ez az állandósult kín este az ágyba is elkísérte; annyira lekötötte a figyelmét, hogy újabban mindenről megfeledkezett. Lám, most is majdnen a hokedlin feledte a bádokvékál, az átkozottat, hogy aztán keservesen mászhasson, négykézláb, vissza érte. Már tartott vissza az aprószemű burgonyával, a súlyos edényt ki is tette maga elé a konyhaipadlóra, mikor a baj megtörtént. — Tálán a csapóajtó alját meglökhette valahogy a görbedt hátával — gondolt rá vissza később. Mert abban a pillanatban még annyit se tudott mondani, jézusmáriám, csak úgy érezte, fejére szakad a világ. Végigcsúszott a lökéstől vágy hat lépcsőn, véresre súrolták a deszkafokok a térdét, az elf oszló harisnya alatt. A fejét is megüthette a rácsapódó deszkalap. mert még mindig nagyon zúgott a füle, ahogy ott, fektében, a pince nyirkos földjét tapogatva, eszmélkedett. Leült az első lépcsőre, fájdalmasan, és arra gondolt, jó lenne most kisírnia magát. Hiába, nincs rá idő estig. A malacok máris nyugtalankodnak az ólban. A csibéknek is kását kell vetni a tányérjukba. Az almát meg letalicskáznia a boltig, a faluszéli földúton, legkésőbb tízig ígérte. Tápászkodott is. Nem. Nincs megállás. Pihenni? Majd a sírban, ahol a deszkán egyengetheti majd a fájós hátát« ítéletnapig. „A fene... ezt az ajtót...” Nem nyílik. Akkor döbbent csak rá. mi lehetett az a nagy zuho- gás. Lehet, amikor véletlen- ségből lebillentette az ajtót, fölborult a szék is. Rá, a hozzátámasztott zsák almával. Zihált. Minden erejét megfeszítette, hogy csak annyira sikerüljön megemelnie, legalább az ujjait aláfeszíthesse a deszkalapnak, talán csak meg tud kapaszkodni majd valamiben. De nem. Az ajtódeszka tényleg úgy feküdt ott a feje fölött, mintha rászakadt volna ez az egész keserves világ. Vagy legalábbis a ház, vályogfalastul, padlásnstól, mestergerendástól. Nem nyílik, a keserves úristenit! Meg se bírja moccantam. Vagy hogy csak belőle fogyott volna el, hirtelen, eny- nyire az erő? Pedig ki kell mennie innen. A malacok. A csibék. Az alma... Ó, az az átkozott alma, hogy ráborult. Megint a lépcső alján ült, fázósan összeguborodva, pedig a bekecsét, mint a fűtött konyhában is mindig, magán hordta a fájós háta miatt. Próbált nyugodtan gondolkozni: ráfordította-e a kulcsot a konyhaajtó zárjában. Be tud-e jönni majd valaki, hogy kiszabadítaná? Talán fölnéz majd hozzá a boltos, ha elunja a várakozást áz almára. Esetleg átnéz Julis, a harmadik szomszédból. Vagy . . . váratlan kinéznek a városból a gyerekek. Ezt, hogy „gyerekek”, egészen úgy szokta magában emlegetni, mintha István nem az öccsének a fia volna, s Renáta lenne a saját ötesztendős unokája. Nem áltatta pedig magát; nem is szoktatta ilyesfajta fényűzéshez az élet. A lelke mélyén nagyon is tudta: ..kismenyem” azért a pár tucat tojásért, miért cirógatja körül, amivel néha, ha hétvégenként betoppannak, fölpakolja őket. István is csak azért pazarolja a benzint a látogatására, mert tudja, füstölt hússal, gyümölccsel, miikor minek az ideje, meg tudja itt kicsit pakolni a csomagtartót. Csak Renáta nem. . Nem, az nem olyan. Az nem fényesre szidolozolt tízforintosokért meg a kötényzsebből elővarázsolt csokoládéért szereti. „Nénje!” — mondotta hangosam. Ahogy Renáta szokta őt szólítani. A kislány helyett. Egy idő múlva azt hitte, mintha a konyhaajtót zörgetné odafönn valaki. „Segítség!” — kiáltotta. És eszébe jutott, alább száz méterrel a hegyoldalon a Julis órákig kiabált egy reggel, miikor a nagy hótól nem tudta kinyitni az ajtót.. Valaki jött, az biztos. Lám, a kutya is ugat az udvaron. MÁTYÁS FERENC & Q Ijesztő volt telünk belefáradtam, kifosztotta belőlem a meleget, üres pince lettem, szívem egy kongó hordó, a kilincsen csontmaradék a kezem, fülem, szám zárva tartom, mint csillagtalan egét a Föld, szén a növény alvó ábrázatát, csak az álom éltet, s az a imadár, ki megszólalt a térben, hogy ébredjek, csöpögnek a jégcsapok, a rét zöldell, megindul az új kezdet, — rongyait foltozgatja már fűcérnáival a határ. — Nénje — motyogta. — Mit mond, néni? — kérdezte tőle az ápolónő. Ö azonban már semmit nem válaszolt. Szépen magyarul — szépen emberül Állati jó A mindennapi nyelvhasználatunkban azokat a dolgokat, jelenségeket, tárgyakat, amik meglepnek bennünket, igyekszünk nyomatékosabban, hatásosabban kifejezni, ezért felnagyítjuk, eltúlozzuk őket. Nem érezzük ilyenkor már eléggé kifejezőnek az egyszerű nyomósí tó szókat a tulajdonság mértékének a kifejezésére, helyettük túlzó jelzőket és határozókat használunk. így lesz a nagyon szép ruha állati szép, az igen finom étel pokolian finom, a valóban kedves ismerős rémítően kedves. Ha azonban egy-egy ilyen túlzó jelző vagy határozó divat- szóvá válik, elveszti meghökkentő és sajátos stilusha- tását, eredeti kifejezőerejét, modorossá teszi a beszédünket. Ráadásul sok odaillőbb és pontosabb jelzőt vagy határozót kiszorít a nyelvünkből. Az ifjúság nyelvhasználatában különösen gyakoriak e hatáskereső eszközök. Az eredetieskedés hajszolása, valaminek szokatlan és meghökkentő elnevezése redki- vül jellemző a fiatalokra. Ennek egyik eszköze az új meg új fokozódó jelzők és határozók használata. Íróink fiatal hőseik beszédmódjára, szóhasználatára legjellemzőbbnek a nagyító alakokat tartják. A televízió- és rádiójátékokban, fiatalokkal készített riportokban újra meg újra megjelennek a túlzások. Egy rádiójáték leány szereplője számára szinte minden a környezetében baromi jó, állati klassz, saját magáról predig azt állítja: „Állati szexi vagyok." Kolozsvári Grandpierre-nek egyik múlt évi rádiójátékában, amely egy idősebb férfi és egy fiatal lány szerelméről szól, nincs szinte egyetlen mondata a leánynak, amelyben elő ne fordulna az állati, a baromi, az oltári vagy egyéb nagyító jelző. Egyik fiatal úszónkat terveiről, a várható eredményekről faggatta a riporter. Üszőnk jó eredményekre és helyezésekre számít, hacsak ellenfelei közül valaki „valami baromi nagy eredményt” nem ér el. Említhetnénk olyan példákat is mindennapi társalgásainkból, amelyekben a hulla, a lepra, a tetű és a gennyes szókkal nagyítanak. S ha még ide írhatnám azt a négy—öt nyomdafestéket nem tűrő jelzőt, amelyet úton-útfélen hallunk, akkor azt is elmondhatnánk. hogy ifjúságunk nyelve a túlzásait tekintve nemcsak logikátlanul nagyító, hanem rendkívül ízléstelen, sőt sokszor trágár is. Szinte minden nyelvváltozatban akad jó néhány divatszóvá vált nyomósító forma. Harcolunk ellenük, mert logikátlanul túloznak, szürkévé. lapossá és modorossá teszik a nyelvhasználatot, s a pontosabb és szabatosabb hagyományos nyomósító formákat teljesen kiszorítják, szegényt bik a nyelvet. Annyi érdemük mégis van az ifjúsági nyelv jiyomósitó formáival szemben, hogy korántsem annyira közönségesek, ízléstelenek és durvák. Ez azonban kevés ahhoZj hogy ragaszkodjunk hozzájuk. A túlzó jelzők, kifejezések amint divatossá válnak, már nem minősítenek. A hatásos fokozáshoz a beszélőnek meg kell találnia a dolog lényegére, jellemzésére pontosan utaló szavakat kifejezéseket. Ez pedig már jó ízlés és nyelvi műveltség kérdése; Hiszen nyelvünkben a nyomósító formának — s most hadd túlozzak egy kissé én is — se szeri, se száma. Bachát László MEKIS JANOS Az ajtó mögött
