Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-05 / 54. szám

1986. március 5., szerda Somogyi Néplap 5 „LÁTOD, azt a nagy, FÉNYES CSILLAGOT?” Káplár Miklós festő kaposvári napjai Egy angol péntek este Ha egy darab bemutatóján csak íéülig telik meg a néző­tér, azt mondjuk, hogy nem kíséri különösebb figyelőm a produkciót. Ezúttal azonban nem erről volt szó a kapos­vári Csiky Gergely Színház­ban, ahol pénteken este mu­tatták be Eugéne Ionesco két egyfelvonásosát: a Különórát és A kopasz énekesnőt. A rendező, Ascher Tamas ugyanis a tizedik széksor után egy függönyt huzatott, jelezve, hogy e darabok iga­zán csak stúdiókörülmények között érvényesülhetnek. Bi­zonyára semmiféle csorbát nem szenvedett volna a színpadra-álátás akkor sem, ha a nézőit a girbe-gurba fo­lyosóik lépcsőin a színház stú­diójába invitálja. Nem kétséges azonban, hogy Ascher nagyszínházhoz való ragaszkodásának van egy olyanfajta hozadéka, amely a két lepel közé szorí- tottság érzetét kelti a néző­ben. Talán még a mindenko- vint kritikát csak színházról tott zártviiágúság is hangsú­lyozódik általa. Tulajdoniképpen csak a kri­tikus van kissé habozásra készítető helyzetben, mert a formális logika szabályai sze­rint kritikát csak színházról lehet írni, élfenszíinházról — amint Ionesco szereti nevez­ni drámáit — szerencsésebb lenne eBlen kritikával pró­bálkozni. Ebben az esetben azonban olyan csekély olva­sói türelemre számíthatnánk, hogy sértené az előadás alko­tóit is. Arról van szó ugyanis, hogy Ionesco a nehezen elfo­gadott szerzők közé tartozik, legalábbis ezt sejteti az a tény, hogy még elvétve is alig játsszák színpadjainkon. Jó volt látni viszont a kaposvá­ri előadásban, hogy a rende­ző nem viaskodott a nehéz darabbal. Mindvégig ura tu­dott maradni eredeti elképze­lésének, még a kényes dra­maturgiai pontokon is. Ilyen pont például a második rész végén az a jelenet, amelyben már a megfagyott emberi ér­tékek, a megdermedt minő­ség hangsúlyozására Ionesco- nál megszűnik működni a nyelv az arisztoitelészi érte­lemben vett logika szerinti és látszólag összefüggéstélen mondatrészek kerülnek egy­más mellé, miként ha egy anyanyelvűivel épp csak is­merkedő kisgyermek monda­ná. Ám mielőtt részletesen so­rolnák e második darab kel­tette hatásokat, A különórá­ról kelll szólnunk. Erre ugyanis nem illik rá olyan értelemben az ellenszínház, mint párjára, a másik da­rabra. Van ugyanis egy el­mesélhető története, ami kri­mibe illő is lehetne: a kü­lönórákat adó tanár megfojt­ja tanítványait. A kevés sze­replőjű darabban nem kis féladat hárul a színészekre, hogy éreztessék azt a pszichi­kai abszurditást, amely miatt mégis magában hordozhatja a mű az ellen-jelleget. Nagy érdeme van ebben a vissza­fogottan és kimérten játszó Lukáts /.Mórnak, aki le­mond egyéniségének egyik legszínesebb vonásáról, a di­namizmusról, a figura érde­kében. Inkább egyfajta dele­jes belső feszültség mozgatja cselekvéseit, álcselekvéseit. Játékban felnő melléje Csá­kányi Eszter is, aki a miszti­kusan buta és okos áldozat szerepében még akkor is em­lékezeteset alakít, ha a má­sodik részben A kopasz éne­kesnő Maryjeként felül tudja múlni ezt. Ugyanez mond­ható el a harmadik szereplő­ről, Lázár Katiról is; a má­sodik részben ízig-vérig an­gol tud .lenni. Mert A kopasz énekesnőben minden angol: az óra, a család, a lakás, a karosszék, a saláta, a bajusz, a csend. Az előadás legjobb pontjain már-már úgy érez­zük magunkat, mintha azo­kat a bárgyú angol filmeket látnánk, amelyeknek poénta- lan helyzeteiben is hahotázik az angol humort értő angol közönség. (Az utóbbi időben, sajnos, elég sok részünk volt belőlük a televízió jóvoltá­ból.) A párbeszédekbe szün­telenül beleütő óra minden alkalommal ilyen nevetés- heyzet lehetett volna. Gya­níthatóan nem különösebben értékelné a szigetországi kö­zönség a Thatcher-lrizurát viselő Pogány Judit színrelé­pését — nekünk meg épp ez tetszett. Mint ahogy bizton tetszhe­tett Jordán Tamás alakítása, aki mintha csak egy angol nyelvkönyviből bújt volna ki. hogy pipázzék egyet unalmá­ban (angolul persze), amíg a tanulni vágyó nebulóknak szemléltető eszközre van szükségük. Koltai Róbert a tűzoltó ziccerszerepében nagyon jó érzékkel1 mellőzte a kabarék­ban megszokott, és mindig sikerre számot tartható esz­közeit, így vált igazán élve­zetessé alakítása. Máté Gábor egy hétköznapi géntlemanba oltott walesi herceget formál meg, szintén made in Eng- land-módra. Igazán csak a két darab között a büfében lehetett hi­ányérzetünk. A fél ház okoz­ta üres előtér azt a hamis benyomást sugallta, hogy elő­adás közben a közönség ja­va része távozott a nézőtér­ről. Angolosan persze. Varga István Érdemes lenne kigyűjteni azt a díszes névsort, amely a XVI. századtól a lehető legnagyobb segítséget adta a Dunántúlról Debrecennek, hogy ne csak legnagyobb és leggazdagabb városa legyen hazánknak, hanem világító lámpása is. Például enyingi Török János, horhi Melius (Juhász) Péter. Ö így aján­lotta katekizmusát Németi Ferenc tokaji várkapitány­nak: „Somogyi Péter Mester, a Te Nagyságod szolgája .. Zalából kerültek Debrecen­be a Domokosok: Márton és fia, Lajos; főbírók és a kol­légium nagy pártfogói. A hét­százas években érkezett a városba egy Somogy megyé­ből származó család egyik tagja, Csokonai József orvos­borbély. Két év múlva meg­nősült, két gyermeke szüle­tett. Közülük Mihály, a hal­hatatlan, két évre vissza­tért ... A Dunántúlra vissza­térő debreceni diák volt mándi Márton István (1760— 1831) is, aki kollégiummá (fő­iskolává) szervezte a pápai középiskolát. A hajdúböszörményi Káp­lár Miklós, akinek most van születése centenáriuma vi­szont Somogyba tett pár éves „kirándulást”. Káplár sze­gényparaszti család gyereke volt; kitanulta a hentesmes­terséget, s Pestre ment mun­kát ker'sm. Egyszer egy munkanélküli ismerőse a Szépművészeti Múzeumba hívta melegedni és „szép ké­peket látni”. Káplár valóság­gal megdöbbent Piombo Fér­fiképmásától. E katarzisél­ménytől indíttatva elhatá­rozta, hogy festő lesz; mun­kát keresett és rajztanárt. Éj­jel pincérkedett. Egyszer a Pilseni Sörcsarnokban dol­gozva megkérdezte társaitól, ki az a nagykalapú fekete férfi, aki oda szokott járni. Megmondták: Rippl-Rónai, a híres festő. Mikor ő szolgálta ki, szerényen megemlítette neki festői próbálkozásait. — Gyakran feljártam Rippl-Rónaihoz — mondta — s ő meghívott Kaposvárra, Nagyon jól teltek ott a na­pok, sokat dolgoztam. A Mes­ter nem tanított, hanem be­szélgetés közben mondott egy-egy szót, s az nagyon so­kat adott fejlődésemhez. Ál­tala ismertem meg magam. Képeim közül néhány na­gyon tetszett neki. Mondta, hogy „ezeket már ki is állít­hatja”. Azokat a képeket mindenkinek megmutatta, aki látogatóba jött hozzá. Káplár Rippl-Rónai József Róma-hegyi villájában is­merte meg a magasabb mi­nőségű művészi életkörülmé­nyeket. Rippl-Rónai 1920-ban így írt Káplárnak: „Szívesen mondok magáról Kedves Káplár minden jót, mert maga kitartó, nagy szor­galommal, törekvéssel és te­hetséggel dolgozott, sohasem tévesztette a szeme előtt álló célt. Szeretném, ha természe­tes egyszerűségét, szerény magaviseletét sohasem vet­kőzné le. Ne iparkodjon olyan lenni, mint más, legyen ere­deti, szépen gondolkodó mű­vészember. Isten vele! Rippl- Rónai J.” Két év múlva Káplár a Hortobágyra szándékozott menni, s ezt megírta meste­rének is. Az ide vonatkozó tanács: „A magúik játéka óly szép, egyszerű és magyar, hogy meg kell — pláne ma­gának — festeni, így van az alakokkal, és érdekes típu­sok. Kár volna elhanyagolni. Csak rajta! Isten vele. R.” Martyn Ferenc festőmű­vész 1974-ben így méltatta Káplárt: „Bizonyos, Káplár alföldi festészetünknek egyik legeredetibb alkotója; kivé­teles, összefogó érzésvilága tiszta forrás, olyan tartalom és festői megfogalmazás, mely változatlanul példa, ma és holnap útmutató.” Móricz Zsigmond a Horto­bágy valóságos felfedezője- ként értékelte Káplárt, Szé­kely András szerint „meg­előzte korát”. Azok az írók, festők, kriti­kusok, akik a Káplár baráti és támogatói körébe tartoz­tak — politikusok is voltak. S ezt egész tevékenységükkel erősítették. Ügy gondolom, korántsem tisztázták még Káplár közéleti szerepének azt a részét, amikor Bajcsy- Zsilinszky Endre Radikális Pártjához kapcsolódott. Ugyanis csak 1978-ban talál­tam meg Bagosi Imrénél Haj­dúböszörményben a városi képviselőtestület választási szavazólistáját (ma a Káplár­emlékházban van), amelyen a harmadik helyen Káplár Miklós neve áll. Előtte dr. Jakobinyi Béla és Dóka Mi­hály. Márpedig ők akkor kommunisták voltak, s 1944. november-decemberben az MKP szervezői és vezetőségi tagjai. Dr. Jakobinyi titkár, később népügyész. „Káplár Miklós a mienk!” — e jelszóval ünnepli a szü­lőváros, Böszörmény festő fia születésének centenáriu­mát. Debrecen múzeuma megíratta és kiadja Káplár életrajzát, monográfiáját. De Káplár Budapesté és Kapos­váré is — ő, akinek valami­kor a Hortobágy felett mu­tatott csillagot a számadó ... Marjai Márton Szovjet-Azerbajdzsán képzőművészeti múzeu mában több mint 11 ezer kiállítási tárgyat tartanak nyilván. Csaknem egynegyede a kő ztársaság lakosainak egykori tulajdona — ezek ajándékozás révén kerülitek múzeumba. IKépünklön: a múzeum egyik terme. Kalandos utazásaim Az autóstop veszélyes, ezernyi alattomos buk­tatót rejteget. „Meg ne tudjam!” — fenyeget édesanyám, „Mit mondanak rád az emberek?” — sopán­kodik öreganyám. „Ésszerűt­len kockázat!” — dohognak barátaim. Én mégis szeretem. Gyak­ran nem a kényszer hajt, hanem a bizsergető kíván­csiság. Ahogy az emberek néhány perc alatt kitárul­koznak avagy bezárkóznak, társul fogadnak vagy kissé undorodva az utazás módjá­tól, ám sajnálkozva eltűr­nek, apáskodva kioktatnak vagy nagyképűen Párizsig akarnak vinni. S szeretem azt a „'kozmikus csendét”, amely útitársam két autó kö­zött, amely hosszú kilomé­tereken elkísér battyogásom- ban. Az olykor férgessé vált hétköznapjaim harangzúgá- sos falusi csenddé, tehénsza- gú nyugalommá szelídülnek. Lelkem zűrzavaros hullámai megtörnek a békésen néma, ezernyi gondolatot szülő, bánatot és gondokat riasz­tó tájon. Amíg kezem kormányke­reket szorongat, amíg této­ván állok az út mentén, amíg fékezek egy „szakadt”, ám segítségre váró ember mellett, mindig megjelenik emlékeim vásznán egy — számomra — mesebeli „auo- mobil”. Az öregúr fejét sü­tés sapka, a hölgy rakoncát­lan ősz fürtjeit finom se­lyemkendő regulázza a nyi­tott tetős — küllőkerekes — dékávé „eszeveszett” rohaná­sában. Szemvillanásnyi idő alatt a harmincas évek kel­lős közepén éreztem magam. Hitetlenkedve álltam az út szélén, kissé borongós álmo­dozásaimból — amelyeket századunk csöppet sem vi­dám és gondmentes évtizedé­nek látomása okozott — ba­rátságos kiáltozás ébresztett a mára. Íme utazásom „fel­tételei”. Ha megfelel a ma­ximum 80 kilométeres sebes­ség, ha nem zavar a „lég­zéscsapásokat” növelő, sze­münkkel incselkedő szél, s ha nem párnázott karosszék­re, hanem egy kis sámlira vágyom, elüldögélhetek há­tul. S ahogy a kilométere­ket magunk mögött hagytuk, kissé fájó testrészekkel, ám élményekkel gazdagodva egyre világosabbá vált: nem cserélnék egyetlen szuper­autó plüssüléséért, szélmen­tes unalmáért, arisztokrati­kus kényelméért. Filozofikus tanulságokat tartogatott számomra egy né­hány héttel későbbi találko­zás. A szitáló köd, a gyér forgalom gonoszul összeeskü­dött ellenem, a sunyi eső­cseppek bekúsztak kabátom alá, amikor váratlanul féke­zett mellettem az autó. A túlontúl koros úriember kéz- csókja és udvarias bemutat­kozása után jóleső érzéssel fészkeltem be magam a jár­gány kellemes melegébe. Ha­marosan megismerhettem az öregur „titkos” bánatát, „so- hasemértetmegsenki” baját. Éreztem, hogy a „hódító” szemvillanás, a hűtlen fo­gok csonkította mosoly elle­nére sem remélt igazán be­leegyezést abba, amit aján­lott, az „icipici szexparti”- ba. Ám az udvarias búcsúz­kodás után még visszakiál­tott: „Gondolja meg...” Ma is megborzongok, amint felvillan a piás ro- deós baljós képe. Már egy fél megyén átszáguldottunk, amikor előkerült a kézifék mellől a termosz. A pálin­ka tolakodó szagától izmaim megmerevedtek, minden idegszálam riadót sikoltott. „Kiskegyed ne féljen, tudok vezetni” — mondta „jóte­vőm”, látva iszonyú félelme­met. Természetesen azonnal eszembe jutott, hogy a kö­vetkező faluban lakik a bá­tyám, a nagybácsim, a ba­rátnőm és persze én is, te­hát ki szeretnék szállni. Ez sikerült is, miután elcsap­tunk két útjelző bolyát, megelőztünk jobbról egy „cammogó” teherautót és egy biciklist ugrattunk az árokba. Néhány másodperc múlva az út szélén álltam, kezemben a kesztyű egyre nagyobb amplitúdójú mozgá­sokkal verdesett, akár egy gyertyalángba került pillan­gó. Túléltem... De utaztam már 120 má­zsa konzerv szórakoztatónak nem mondható társaságában is. Az óriási teher dombról lefelé pimaszul löködte, föl­felé az utolsó konzervnyitóig minden erejével húzta az Ifa 160 „lovát”. A motor hörgött, prüszkölt, világgá kiáltotta, hogy fáj, hogy nem bírja tovább, hogy a hűtés, amelyet micisapkás gazdája félúton beindított, csak enyhe ír fáradt küsz­ködésére. Miután súlyommal „könnyítettem” terhén, 800 kilométer állt még a kime­rült teherautó előtt. S a kékcsíkos autók. Sze­mélyi igazolványomért ma­tatva zavartan 'álltam egy nagy hókupac közepén, mi­kor az egyik mellém ért. Az ajtó kinyílt, s a bent ülök minden előítélet nélkül úti- társukká fogadtak. S a má­sik, amely látva szenvedé­sem a hófúvásos Mecsek leg­ridegebb — mediterrán (?) — lankáján, ötperces mele­gedőt ígérve elvitt, amíg ha­tásköre, főnökei és lelkiis­merete megengedte. És nem szóltam még ar­ról a dáciásról aki több óráig utaztatott egyetlen szó nélkül, arcát ezernyi ráncba rántotta a bánat, és arról, akinek minden kanyarjához valamilyen óriási „gubanc” fűződött. S arról sem, aki megmutatta gyermeke ke­resztjét az út mentén ... Az autóstop valóban ve­szélyes, számos dráma forrá­sa, de tartalmas perceké is. Emberek, életutak megisme­résének kiapadhatatlan lehe­tősége. Tehát mindenkinek igaza van. Nekem is... Tamási Rita

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom