Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
1986. február 8., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS — Látsz valamit? — Nem ... Elmászkált valahova. — És ha még alszik? — Ilyenkor már nem alszik. Március van, emlékezhetsz ... Az asszony nem válaszolt. Az emlékeit élesztgette magában. A férfi is utánagondolt, jóllehet ő teljesen biztos volt a dolgában. Aztán elmosolyodott. — Én már látom Tóbiást. — Hol?! — Az asszony közelebb lépett a kerítéshez, régimódi cérnakesztyűbe bújtatott apró kezével belekapaszkodott a piszkos dróthálóba. Hunyorgott, majd a fekete bőrretilkülben kezdeti kotorászni. — Miit keresel? — A tévészemüvegemet. Véletlenül nem te... ? — De már meg is volt, feltette az orrára a félszárú ócskaságot. A férfi kis fintorral nézte az asszony igyekezetét, majd az ujját beállította egy bizonyos irányba. — Ott, ahogy mutatom. Ahol az a nagy kavics vagy mi hever, a víz mellett... ! — Az nem Tóbiás! Az egy nagy kavics. — Ejnye, hogy nem látod! Olyan lapos kavics nem létezik. Látom a lábát is... ! Az asszony erőlködött, feljebb nyomta a csúszni kezdő szemüveget, majd ismét csak rossz irányba nézve, picit sikoltott. — Látom... Megy! Most indult el... ! — Hiszen egészen másfelé nézel! — dühösködött a férfi. — Mindig mondom, hogy írass újat. Közben az asszony arcára átszellemült mosoly telepedett. Picit megnedvesítette az ajkát, még közelebb vitte arcát a drótokhoz, s alig hallhatóan nyögdécselt. Hirtelen a férfi is meglátta, amit az asszony. — Egy Tóbiás! De az a másik is ott van. Arrébb vagy másfél méterrel. — Nekem egy is elég — suttogta az asszony. Aztán, hogy arrébb vitte a tekintetét, megrezzemt. — Csakugyan! Ott a másik. Az a nagyobb... Ö is megy. Látod? — Látom — dünnyögte a férfi. — Most meg mind a kettő áll. — Méláznak. — Így szokták. Némán bámultak a drótok hálókockáin befelé. A férfi nekitámasztotta tenyerét nagy óvatosan a piszkos kerítésnek, aztán cigaretta után kezdett kotorászni a zsebében. — Rá ne gyújts itt nekem! — szólalt meg az asz- szony, anélkül, hogy ránézett volna. — Honnan veszed, hogy rá akartam gyújtani? — Ez a másik, ez teljesen olyan, mint a mi Tóbiásunk ... — S nem törődött a férfi bizonytalanná vált mozdulatával, ahogy a zsebéből előszedett gyújtót a levegőben tartotta, teljesen célját tévesztettem. A -tollakat liibegtető vizet nézte, s a rajta átvezető apró hidat. Amolyan kacsa-méretű és teknőc-méretű híd volt. A kacsák ricsajoztak, egy mandarinréce éppen lebukott a víz alá, csak kúpos hátsó része állt ki a mocskos léből. — Piszkos a víz — állapította meg. — Nálunk Tóbiás a kádban lubickolt. — Jó kis helye volt — sóhajtott mélyet az asszony, de a szemét le nem vette a két mozdulatlanná vált tek- nőoről. — Ez a sok liba vagy ml, ezek biztosan zavarják őket. Tóbiás nem voilt ilyen ricsajhoz szokva. — Csak a Zsuzsi háborgatását kellett elviselnie. — Persze. De őt szerette ... Istenem! — Elhomályosodott a tekintete, masza- tossó vált kesztyűjével a szeméhez nyúlt. — Vigyázz, a kesztyűd ... ! Piszkos lett — mondta a férfi: — Mindegy... ! Emlékszel, amikor Zsuzsi rá alkart állni Tóbiás hátára? Az meg tűrte. — Hát el nem szaladhatott ... Ezen elgondolkoztak egy csöppet. Nézték .a két moccanatlan teknőst, a homokos, baromfiitrágyás kis tisztásokat, a köveket, a rönköket, és a rajcsúrozó kacsákat. Nagyon szerették volna, ha az a kettő megy egy kicsit. Jó sokára az asszony sóhajtott. — Nem moccan. — Mélázik. Soká tart, amíg abban a kicsi fejben megterem valamiféle gondolat. — Napozik. A férfi felnézett az égre, a csupasz ágak fölött tejfehér párák vibráltak, épp csak sejteni engedték, hogy valahol odafönt süt a nap. — Hiszen nem is süt — állapította meg végre. — Csak ellenkedj! Tudom, azt szereted a legjobban, hogy én velem ellenkedj. — Igaz — lett engedékeny a férfi —, az infrasugarak átjönnek az ilyen vékonyka felhőn. így tavasszal az infra a fontos. — Hova pakoltad el ? — fordult hirtelen feléje a? asszony. Ö nem értette, mit akar tőle, csak pislogott. — Hiába beszélek én neked, tc- mindig csak pakolsz! Aztán, ha kell, hiába keressük. — De hát mit pakoltam el már megint, az istenért?! — Az infnalámpát! És ha jön Zsuzsi? Hogy egy kicsit felkapcsoljam neki ? Kereshetem! Mert te el méltóz- tattál felejteni, hova raktad. A férfi nagyot nyelt, pislogott, majd kínosan megkereste pillantásával Tóbiást. Nézte mereven, bűvölte, hogy meginduljon. Aztán nem bírta mellében a keserűséget. — Te is tudod, hogy Zsuzsi nem jön ...! — Hallgass! — sziszegett rá hevesen az asszony. — Egyelőre legalábbis — próbálta menteni a helyzetet. Sajnálta nagyon, hogy eljárt a szája, de az sem lehet, hogy mindig mindent magába nyeljen. Az ábrándvilágnak is vannak határai, aminél beljebb nem szabad merészkedni. — öt év, hisz tudod ... Már csak három, persze. De addig nem jöhetnek. — Akkor is! Kibírhatatlan, hogy mindent elpakolsz. — Menjünk? — kérdezte a férfi később csüggedten. Az asszony nem felelt, dacosan nézett befelé a dróthálón. A férfi vigasztalni kezdte: — Nyugodj meg, ott infralámpájuk is van. Van nekik mindenük, ne féltsd te őket. Zsuzsi akkor napozik, amikor akar. Ott van ez a szolárium is, vagy minek mondjiák. Majd levélben megkérdezzük, van-e már nekik. Mérget veszek rá, hogy van ... — Nézd, megiramodott! Azt nézd meg! Csak beszélsz itt, ahelyett, hogy Tóbiást figyelnéd. A teiknőc valóban nekilendült. Furcsán kalimpált böte lábaival, a páncélja billegett. — Hogy kopogott a hasa a parkettán! Emlékszel? Ha járt-kelt, hallottuk, hova igyekszik. — Megkülönböztető jelzéseket használt — mosolyodéit el a férfi. — A fiad szerint legalábbis. — A te fiad is — hümmö- gött enyhe szemrehányással a hangjában az asszony. Már kiégett a keménység a sokszor elpattintott szóny.il hegyéiből. Ahányszor ők ezt az egymás-vádolást már végigcsinálták! A te fiad elment! A te fiad elvitte az unokát! Éppen, hogy a te fiad! Én nem mondtam neki, hogy elvigye! — Ehh, semmi értelme ... Már csak magukban beszélték. Egymásnak minek mondták volna? Érezték, hiábavaló itt minden szó. Már elhagyták a Szigetbejárót, a híd dübörgőit alattuk, amikor az asszony megszorította a férfi karját. — Sose kérdeztem ... Nem akartam tudni... Megmondanád1, mit csináltál vele? — Kivel mit csináltam? — Tóbiással. — Mikor? — tette az ér- tetlent, de tudta, mire kíváncsi a felesége. — Amikor meghalt... Várt egy kicsit, nem tudta, hogyan mondja. Amikor felfedezték, hogy téli álmából nemi akar feléledni Tóbiás, megpiszkálták a ládát, aztán a fűkockába fúrt üreg száját, majd ő egy pálcikával elkaparta Tóbiásról a rögöket. Szinte teljesen ki volt száradva a teste, A felesége feizokogott, és szédülve kiment a fürdőszobából. Ö akkor óvatosan egy nyaláb újságba bugyolál.ta a könnyű kis szarumaradványt, leóvakodott a lépcsőn, és valami kába szédületben belesüllyesztette a csomagot a kukába. — Hova temetted el? — sürgette az asszony. Hirtelen ingerültség fogta el, — Hova?! Hát a kukába! — A kukába? Tóbiást!? Csak úgy fogtad; és egyszerűen ... ? — Az asszony szemébe mélységes bánat és csalódottság telepedett. Ö hirtelen elrestelte magát. — Ugyan! Csak nem képzeled, hogy csak úgy?! — s közben belül rettentően égette a szégyen, hogy bizony: csak úgy. — Először is — kutatott kínos igyekezettel valami kegyes hazugság után —, mivelhogy nem állt módomban gödröt ásni a körúti flaszterba, de még a lépcsőházban sem ... — Mit hülyéskedsz?! — Várd ki a végét! Tudod, az alsó fiókban ott van az a sok papíros... Elővettem egy Omni ás zacsk ót, előbb abba, aztán egy nagy Arany mokkásat... Szóval, ahogy Attilát: előbb ezüst, aztán arany koporsóba. — Aha — derült boldogság az asszony arcára —, előbb ezüst-, aztán ananykoporsóba. Igazán rendes volt tőled. Nem is értem, miért nem mondtad el soha . . . — Nem akartam feieslege- gesen fájdítani a szíved. — Kedves vagy ... Igazán kedves... Később aztán, ráncos kis arcát a másikra emelve, átszellemült mosoly kíséretében mondta: — Ugye, abból a zacskóból kimászhatott... ? Szépen kiballagott a Szigetre, mert hallotta, hogy ott van a családja, a többi Tóbiás... Jobb neki így. Mi meg akkor mehetünk ki meglátogatni, amikor éppen kedvünk tartja. Igaz? — Igaz — motyogta a férfi, és magához szorította a másik súlytalan karját. De akkor már házukhoz értek, otthoni voltak. CSONTOS GÁBOR TÓBIÁS Bényei József Régimódiság Követelődzik rajtam a világ. számonkéri a modern praktikát: mennyit szereztem, kit vágtam nyakon, szeret-e a kihasznált alkalom, s ha kiderül a régimódiság legyint és magamra hagy a világ, és naiv eszmék lemezére szúrt ■ bogár maradok — egy porszemnyi múlt, ki álmokat csak álmokra cserél és protektora egy van csak — a szél, szemébe néha porszemet repít megmagyarázni égő könnyeit. Parti ház. Stotz Mihály grafikája Kisdiák. Vörös Ferenc rajza. Szépen magyarul — szépen emberül A megszólítások rendje Régen megszabott rendje volt a megszólításoknak: a fiatalabb testvér magázta az idősebbeket, s természetesen a szüleit — a kedves szülémet. az édes szülémet, a kedves atyámat, már ki-ki ahogy nevezte őket —, egyáltalán azokat, akik öregebbek voltak nála. A korosabbak a fiatalt viszont legény-, rnagy- lány-lkoráig tegezték, azután nem, kivéve a benső rokonságot, mert abban mindig is te maradt. A férj tegezte a feleségét, az viszont magázta a férjeurót, hacsak nem porolt vele valamiért, amikor is könnyen tegezésre járt a nyelve. Tehát a megszólítás, az igeszemély használatának külön szigorú rendje, illeme volt, amit áthágni, megbontani nagy véteknek számított; megütköztek rajta, igen rossz néven vették. Móricz Zsigmondi A boldog ember című regényében Joó György, a falusi mesélő, a század elején fölmegy Budapestre a Nyugati pályaudvar tetejét kifesteni. Nem a munkával akad goindja, hanem a beszéddel: „Elébb sok bajom volt eggyel-mással, mert Budapesten másképp beszélnek, mint falun. Azt mondja Lieb úr: — Gyuri, hozza csak, kérem, a kendert, — Nézek körül, ki az a Gyuri, mert miinálunk nem szokták gyu- rizni a kisgyerekeket se, hanem megadják a nevét...” Máskor az történik vele, hogy összeismerkedik egy kislánnyal a szomszéd faluban, s rögtön össze is melegszenek, rosszalkodnak is egy Pákolitz István PÉLDA támad a tél ágat tördel húzd össze kabátod nézd egy csóka szemszögéből odafönn a viharral játszik a felhőn körbe-suhogva feszít puha szárnyat s elsiklik tehetetlen az erdőt-romtó északi szél Tóth Endre Szembe a Nappal Rohant a gépkocsi, fordult \az rút, s váratlanul ott vöröslőit a Nap óriás korongja épp előttünk. Úgy /tűnt, mintha elzárná \az iutat. A földre szállt Nap oly fenséges volt, egyszerre gyönyörű s félelmetes. Amultomban imajdmem sikoltottam: — Vigyázz, belerohanunk ia Napba! De amint közeledtünk feléje, folyton fogyott, majd kitért előlünk, s egy-két perc múlva már csak }az erdő lombjain át láttuk halványuló fényét... A tüneménynek vége lett, hirtelen ránk borult az esti árny, ám ta káprázat — egyszeri \csoda — szemeink tükrén tündökölt tovább. kicsit odakünin az udvaron, de úgy illik, hogy benn, a többiek élőtt magázódjanak, mert különben kitudódik az összemelegedés. Joó György szól a kislánynak, azonban vigyázatlanul — Móricz Zsig- mond szavával — testűzva, vagyis tegeződve. Mindenki elcsendesedett, György, a suttyólegény elvörösödött, de a kislány elnevette magát, és ő is tegezve mondott neki valamit. Nem kis dolog esett: fölborult a rend, annyira, hogy Joó György még nagy idő múlva iis elmesélni valónak tartja: „Ejha, ez már aztán valami, hogy még a járay is tegez”. Kiváltképp a szinte néprajzi hitellel dolgozó régi írók könyveiben sok példát lelhetünk a megszólítás, a te- geződés, a magázódás hajdani használatára. A hagyományokhoz ragaszkodóbb családokban még ma’ is magázza a gyermek a szüleit, bár az is előfordul, nem egyszer tapasztaltaim, hogy az édesanyát tegezi, az édesapát viszont nem. Apóst, anyóst — ipát, napat — egykor nem testuzta, sőt általában még ma sem tegezi a vő vagy a meny, de már ez is fölborult. Egyre gyakoribb, hogy meglett emberek azt követelik a gyerektől, hogy tegezzék, azt meg végiképp ne mondják neki, hogy néni, bácsi. Sulhancok azzal szólítanák meg már redős homtokú férfiakat:, — Légy szíves, adjál már tüzet! Még jó, hogy ilyen szépen kérik. Maikai Tóth Mária )
