Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-29 / 304. szám
1985. december 29., vasárnap Somogyi Néplap 5 RÁDIÓSZEMLE Milyenek a magyarok? ÉSZJÁRÁS A Bolognából jött író, akit híres elődje névrokonaként Loriano Macchiavellinek hívnak, egy hete tartózkodott Magyarországon, amikor úgy találta, itt az ideje, hogy közölje megfigyelését vendéglátóiról : a feleségemről és rólam. Nem mint vendéglátókról, nem mint férj-feleségről, nem mint emberről. Hanem mint két magyarról. Milyenek vagyunk mi, magyarok. — Ilyet én még nem tapasztaltam — kezdte Loriano. — Sokfelé jártam, angolok közt, németek közt, svédek közt, nem is beszélve a spanyolról. Nem tudok sem angolul, sem németül, sem svédül, és hiába rokonnyelv az olasszal, még spanyolul sem tudok. De ha egymás közt beszélnek jelenlétemben, mindig sejteni vélem, miről lehet szó. Kikövetkeztetem a beszédhelyzetből, egy-egy ismerősen csengő szóból, a mondatok lejtéséből, az arcjátékból, a beszédet kísérő gesztusokból, amiknek együttesét meta- nyelvnek hívják tudomá- nyoskodva. Figyellek titeket, ha egymás közt magyarul beszéltek, egy hete figyellek már, és soha, még csak sejtelmem sincs, miről disku- rálhattok. A beszédhelyzetről persze van fogalmam, hiszen jelen vagyok, de sehol egy ismerősen csengő szó, egy otthonos mondatlejtés, egy megfejthető arcjáték vagy gesztus. Mintha egy tudományos-fantasztikus film kitalált halandzsa-nyelvén beszélnétek. Ha megszólaltok, kommunikációs redőny szalad le előttem, kívülre- kedek egy emberi dialóguson — mondta a bolognai író, és így fejezte be: Csodálom, hogy ti megértitek egymást! Ez már tréfa volt, és bujkált valami tréfás túlzás az egészben, de én komolyan vettem, noha egyáltalán nem hangzott újdonságként. Sőt mi magunk szoktunk panaszkodni nyelvünk árvaságán, vagy mi magunk szoktunk büszkélkedni azzal, milyen ismeretlen-nehéz nyelv a miénk, és mi mégis értjük. A betyár olasza (németje, franciája), ha megszakad, akkor sem tudja tisztán kiejteni, hogy „viszontlátásra”, vagy „egészségére” — mondjuk árvanemzeti elégtétellel. Újdonság legfeljebb az -volt, hogy arcjátékunkat, taglejtéseinket — vagyis meta- nyelvünket — sem érti; úgy látszik, ha a szavak nyelve nem segít, a mozdulatok nyelvében is megzavarodik a fránya külföldije. Hogy miért hozakodom mindezzel elő? Azért, mert amit a bolognai Loriano mondott, az nemzetjellemzé- si kísérlet volt: azt próbálta meghatározni, miben különbözünk mindenki mástól, milyenek is vagyunk mi — szerinte. És ez a kísérlet most világszerte folyik, nálunk is. Kósza hírek szerint Hungarológiai Intézet létesül, azt kutatandó: kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk. A viták a nemzetjellemzési kísérletek körül már a hatvanas években újralángoltak, kisebb perpatvarnak ezen a nyáron lehettünk tanúi, abból az alkalomból, hogy újra megjelent Karácsony Sándornak, e rokonszenves tudós-neve- lőnek A magyar észjárás című könyve. A viták a tárgy nehéz megragadhatóságából származnak, hiszen itt nem súlyra-méretre-színre-illatra mérhető dologról van szó; tíz (vagy tizenöt?) millió ember közös jellemzőit nem lehet oly könnyen kiszűrni az egyediségek, az eltérések, a véletlenek kavicsrengetegéből, ahogyan a gyémántmosó teszi a gyémánttal; itt az elhatárolással kísérletező negatív meghatározások érvénye is fölötte kétes, amilyen — mondjuk — a bolognai Lorianoé volt, mert az azért aligha tekinthető nemzetjellemzésnek, hogy magyar az, akinek se beszédét, se mozdulatait nem értem. Tudta ezt Karácsony Sándor is, ezért nem beszélt a ködmegfoghatatlanságú magyar lélekről, még kevésbé a vérködös magyar faji- ságról, ő magyar észjárásról beszélt. Ez legalább bizonyosan létezik. Ha pedig létezik, hol fogható meg? Hát a nyelvben, amely egy nemzeti meghatározottságú észjárás terméke és kifejezője. És Karácsony Sándor úgy találta: nyelvünk legjellemzőbbje az, hogy mellérendelő. Szívesebben beszélünk azonos nyelvtani értékű mondat-tagok egymásutánjában, mint olyan mondatfajtákban, amelyek egy főmondatnak vannak alárendelve. Ha jól értem Karácsony Sándort, gyermeteg példát mondok, talán én is érthetővé válók. Petőfi így beszélt: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most, vagy soha”. Négy azonos nyelvtani értékű mondatot rendelt egymás mellé, nem úgy beszélt tehát, hogy: Talpra magyar, mégpediglen ama ok miatt, hogy a haza így kívánja, amit nem más magyaráz, mint az, hogy itt az ideje a talpraállásnak. Ha pedig mellérendelő a nyelv, mellérendelő az észjárás is, az emberi viszonylatokról való gondolkodás, a történelmileg kialakult jellem is. Már akkor tudni lehetett, hogy van ebben tárgyi igazság, most még világosabb, hogy egy védekező nemzet erkölcsi igazsága van benne: Karácsony Sándor az ellen az alárendelődés ellen tiltakozott, amellyel a germán veszedelem fenyegette az országot. De a veszedelem elmúlt, a tárgyi igazság pedig csorba: a magyar nyelv alárendelő is. Bármelyik iskolai nyelvtankönyvben elolvasható: hány fajtája van az alárendelő összetett szavaknak és az alárendelő mondatoknak. Nyelvünk merev tagolású volna, bizonyos viszonylatok és árnyalatok kifejezésére alig-alig alkalmas, ha csak a mellérendelést ismerné. Nemzeti észjárás van, történelemkalapálta nemzeti jellem van — érvényes meghatározás nincsen. A köz- használatú sémákkal nem megyünk semmire. De a sémákon túllépő meghatározás-kísérletek is alkalmi rögtönzések inkább, valamilyen cél érdekében állók, köztük jó célok is, rossz célok is akadhatnak; akik papírra vetik őket, azok sem szánják szentírásnak. Belelapozván a Tiszatáj című folyóirat augusztusi számába, rábukkantam a kísérletek sokezredik változatára. Milyen a magyar? „A magyar nem jellemes nép, de emberséges” — így a válasz első mondata. Még meg is sértődhetnénk, ha nem tudnánk a következőket: — a magyar nép jellemes is, ha egyedeinek változatában nézzük: vannak jellemes magyarok (persze jellemte- lenek is); — a magyar nép embertelen is, ha ugyancsak egyedeinek változatában nézzük: a huszadik- század kortársaiként éppen elég embertelenséget láttunk (meg persze emberséget); — az elítélő-elismerő meghatározás Németh Lászlótól származik; sértődni csak akkor sértődhetnénk meg, ha sértő szándékot feltételeznénk (dehát ez butaság volna), mint ahogy nincs okunk érvényes meghatározást sem feltételezni az ő életművében, pedig a kérdéssel épp eleget birkózott. Attól tartok, hogy a válasz a kérdésre, „Milyen is a magyar?”, mindig viszonylagos értékű lesz. És nemcsak azért, mert Karácsony Sán- dor-i „észjárásunk”, vagy jellemünk, vagy mentalitásunk minden adott pillanatban nagy szóródású, hanem azért is, mert milyenségünket a történelem alakítja és változtatja szüntelenül. Faragó Vilmos Színes mese GYEREKRAJZOK A Kilián György Ifjúsági és Úttörő Művelődési Központban rendszeresen találkozom velük. Most a nagyatádi gyerekrnűihely mutatkozik be a Kisgalériában. Velük szárnyalok az ecset, a színes ceruza, a kréta, a fonal meséket idéző világába, a Kék és a Sárga, a Tarka és a Színes mesébe: Tündérek, hétfejű sárkányok, királyok és királykisasszonyok, bohócok kelnek életre a rájuk nyitott kapuk mögött. Arra vártak, hogy megszólítsam őket. És máris mesélnek. Zöldországról és Meseerdőről, Pamacsról, a házőrzőről. A tizenkét éves Vezdény Bernadett színes szőttese egy mesés palotába tessékeli be a látogatót. A legötletesebbek talán azok a kivágott képek, amelyeken a besütő nap, a villanyfény káprázatos színházat játszik. Állok a képek előtt — mozdulatlan —, s előttem megelevenedik János vitéz, Tündérország. Műsorok Ügy látszik, hogy a rádió komolyan veszi szolgáltató funkcióját. Nem elégszik meg azzal, bogy karácsonykor előregyártott műsorok tömkelegével szórakoztassa a nagyérdeműt. Bár előfordulhat néhány szerencsés eset, amikor panelekből is jól sikeredhet az ünnepi program, de igazuk volt a szerkesztőknek, amikor azt gondolták: a hallgatók megérdemlik, hogy az ünnepek alatt olyan típusú műsorok szerepeljenek az ajánlatban, amelyek a rádiózás és tévézés savát-borsát jelentik: az egyenes közvetítések. így ugyanis sok meglepetésnek, előre ki nem számítható — így hihetőbb — igazabb pillanatnak lehetünk fül- és szemtanúi. A rádió tehát élt ezzel a kézenfekvő lehetőséggel, méghozzá nem is akármilyen terjedelemben. Két olyan adásnak lehettünk hallgatói, amelyek terjedelmük miatt méltán pályázhatnak a maratoni címre. Az ünnep második napján hajnali egy órakor kezdődött Győrffy Miklós és Feuer András közreműködésével az Éjjeli bagoly című hajnali hatig tartó műsor. A könnyed, zenével fűszerezett műsor képes volt arra, hogy aktualitásokat, érdekességeket is közöljön ezen a napon, amelyen talán egész évben a legkevesebb anyagot továbbítják a hír- ügynökség telexei. Az egyszerű hallgató azt hinné, hogy energiapocsékolás erre az időpontra tenni színvonalas műsort, hiszen a lakosság elenyésző százaléka hallgatja csak' a /rádiót, és akik netán ébren maradtak, bizonyára jdbib elfoglaltságot is találtak maguknak. Am a nagy számban beérkezett telefonok még a műsor szerkesztőit is meglepték. Ahogy elmondták, ilyen hallgatottságra, sőt véleménynyilvánításra nem számítottak. Várható volt viszont a másik maratoni rádióműsornak a sikere. Az afrikai kát: hogyan lehet könnyíteni a jelen aggasztó energia- és élelmiszerellátási gondjain. Ügy látszik, a látogatók aktivizálása általános szokás, mert ezzel találkoztam a londoni közlekedési múzeumban is. Elektronikus szerkezetek segítségével bárki beleképzelheti magát a búsz- vezető helyzetébe, irányíthatja a földalatti szerelvényeket. A kápráztató technikai felszerelések, a kicsinosított régi omnibuszok és villamosok között azonban egy kevésbé látványos részlet keltette fel az érdeklődésemet. Képsorozat mutatja be ugyanis az első és a második világháború éveit. Szilánkokra zúzott szerelvények, leszakadt vezetékek szörnyű képei döbbentettek rá, hogy a pusztítás a csodálatos Londont sem kerülte el. A brit fővárosban már egy évszázada működik a metró, s a második világégés bombázásai elől a földalatti állomásain húzódott meg a lakosság. A Piccadilly Circus metróperonján és mozgólépcsőjén függőágyakban, vackokon kuporogtak az emberek. A város vezetői először nem akartak ehhez hozzájárulni, de amikor látták, hogy nem akadályozhatják meg, különféle időszaki engedélyeket bocsátottak ki. Az már más kérdés, hogy a rémült lakosság fejvesztett menekülési kísérletei nem jártak sok eredménnyel, mert a metróállomások nem maratonja éhezők megsegítésére rendezett grandiózus rockkoncert közvetítése is hatalmas vállalkozás. Tíz órán át volt jelen csütörtök délutántól a Petőfi rádió mikrofonjával a Budapest sportcsarnokban. Mint teljesítményt kell elsősorban értékelnünk ezt, hiszen ilyen nagy műsoridőben nehezen elkerülhető az, hogy kisebb-nagyobb hibák be ne csússzanak. Nem ünneprontás azonban, ha megállapítjuk hogy itt-ott be is jött ez a rizigó. Az azonban mindenképpen rontott a műsor hatásán, hogy a rádió túlságosan műsornak tekintette a produkciót. Mindenáron hangulatot akart sugározni, amely néha csak abban nyilvánult meg, hogy a műsorvezető egy-egy szám után azzal kezdte mondandóját: a hangulat fantasztikus a sportcsarnokban. Nem találhattuk szerencsésnek azt a megoldást sem, hogy másfél órával a koncert előtt már tudósított a helyszínről a rádió, holott ennyi időre nem volt mondanivalója. Mindenesetre a cél nemes: segíteni éhező embertársainkon, és éppen a szeretet és béke ünnepének szentelt karácsonykor. Jó azonban, hogy szinte valamennyi zenészben és szervezőben tudatosult: a befolyt összeg átutalása csak csepp a tengerben. A közreműködők közül végezetül meg kell említenünk Győrffy Miklóst, aki mindkét adást végigripor- terkedte. A végén azonban azt mondta, nem fáradt, a szombati második koncerten is jelen lesz. Mert (aki akarja, szépséghibának is tekintheti), hogy tegnap a másik irányzat, a Dolly Roll és társai léptek föl ugyanott. így a két élesen elkülönülő stüus hívei nem kerültek egy nézőtéri arénába. Sokan nem hinnék, de erre is kellett ügyelni. Varga István mindig nyújtottak biztonságos menedéket a bombázások elől. Végül egy bizonyíték arra, hogy az angolök tapintatukat, udvariasságukat a vészhelyzetben sem veszítik el. A Victoria és Albert múzeum az utóbbi időben meglehetős anyagi gondokkal küzd. az állami támogatásból a jövő évben már majdnem csak az alkalmazottak bérezésére futja. Belépődíjat mégsem kérnek. Az aggasztó adatokat különféle szórólapokon teszik közzé, támogató baráti kört szerveznek és kiírják, hogy mennyi a javasolt hozzájárulási összeg felnőttek, diákok, nyugdíjasok számára. Aki meghatódik és fizet, az egy kis piros jelvényt kap a belépéskor, s ennek láttán minden teremőr szíve ellágyul. Aki pedig ingyen ment be, az ki van téve a megrovó pillantások kereszttüzének. Úgy döntöttem, ekkora pszichológiai nyomást még elviselek — már csak azért is, mert a támogatás összegét nem az én pénztárcámhoz méretezték. Tersztyánszky Krisztina Londonban, sej, van számos ... múzeum is. A néhány napos, szervezett turistautak programjában többnyire csak a National Gallery szerepel, esetleg a British Museum vagy Madame Tus- saud panoptikuma. Újabban, a turisták kímélésére már az is megtudható előre, mi az, amit leginkább érdemes megnézni, így aztán a látogató néhány műtárgy emlékével távozik. Pedig nemcsak a kiállított tárgyakra érdemes figyelni: a múzeumok sok mindenről vallanak: életformáról, körülményekről, mentalitásról. A Britishről azt mondják: napokat, heteket el /lehet ott tölteni. Hogy ezt mennyire komolyan is veszik, arra akkor jöttem rá, amikor szom- jamat oltani betértem a múzeum kávézónak nevezett helyiségébe. Legnagyobb meglepetésemre kis büfé helyett egy hatalmas, zsúfolásig telt, egyetemi menzára hasonlító önkiszolgáló étteremben találtam magam. Úgy látszik, aki ide jön, már belekalkulálja, hogy legalább estig marad. Mellettem egy nyüzsög a múzsák szentélye? szent állatok mumifikált tetemei előtt. Korántsem mind turisták, legtöbbjük angolul beszélt. A nagy gonddal balzsamozó alattvalók aligha hitték, hogy ilyen az örökkévalóság, amire halottaikat felkészítik ... Az antik világ csodáit nézve azonban nem tudtam elfojtani magamban egy rossz érzést. Miért hívják ezt a múzeumot britnek? Ezek mind a más népek értékei, történelmi, művészeti emlékei — miért vannak hát itt? Ezek a nagy hódítók a világ minden kincsét bekebelezték, s most nemzeti múzeumukban mutogatják. Még nyomasztóbb volt számomra ez az érzés a Brit Nemzetközösség Központjának csodálatos, többszintű, hatalmas, tágas csarnokban berendezett kiállításán. Kelet és dél egzotikus országainak állat- és növényvilága kel itt életre, madárcsicsergéssel, diavetítéssel, élethű makettekkel illusztrálva mindent. Rögtön az jutott eszembe: ezekre a gyönyörű földekre nem csupán az érdeklődés, a felfedező kedv vitte az angolokat ... Persze most már ők is másképpen szemlélik a dolgokat. Az emberiség történetét bemutató sorozat utolsó termében számítógépeket áhítottak fel, s a látogatók a terminál képernyőjének érintése útján „beszélgethetnek” vele a jövő kilátásairól. Mellettem egy idős bácsi izgatottan hívta elő az újabb és újabb kérdésekre a válaszoMúzeumról múzeumra — avagy: mitől fiatal olasz pár — valószínűleg diákok — felváltva ebédjének, illetve az étterem falét díszítő domborműveiknek szentelte figyelmét. Raj- zolgatták, elemezték ezeket, közben bekaptak egy-egy failatot. Egyébként rendkívül nyüzsgő, mozgalmas hangulat jellemzi az egész múzeumot. A hatalmas egyiptomi szobrok csarnokában itt is, ott is diákok másolták kuporogva a szfinxek ábráit. Ki van írva itt is, hogy a műtárgyakat tilos megérinteni, a színes bőrű teremőr mégis elnézően mosolyogva vette tudomásul, amint egy egész osztályra való gyerek csimpaszkodott fel egy nagy szarkofág peremére. A legnagyobb tömeget a múmiák termében találtam: mint egy karácsonyi vásáron, úgy tülekedtek az érdeklődők a tárlókba zárt uralkodók és
