Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
1985. december 31., kedd Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZAPUDI ANDRÁS Csatáry Anna halála A kegyelmes úrnak ezüstcsíkos szakálla volt. Hajadonfőn ült a bakon a cifra parádéskocsis mellett, és szomorkás áhítattal nézett a tanítókisasszonyra ... — Négy fekete lovat hajtott — mondta Csatáry Anna. Szénfekete hajú, kunszemű unokája értetlenül nézett ró. — Vier. — A kisujját behajlítva emelte arca elé jobb kezét, s a kislány értefllen tekintetére lelohadt a mesélő kedve. Jól beszélt németül, de a kegyelmes úr kényesszép lovait, különös pillantását csakis magyarul tudta megidézni. — Mondd, édesanyám, mondd csak ... —- biztatta a lánya, Kisanna. — Nagy bűnöd, hogy a gyermekeidet nem tanítottad meg magyarul — csattant fel hirtelen támadt keserűséggel Csatáry Anna. — Legalább ezt a lányt, az egyetlen lány- unokámat megtaníthatnád... Kisanna máskor „visszafeleselt” volna, most fonnyadt mosollyal hallgatott. Az orvos tíz perccel ezelőtt közölte vele, hogy az anyja menthetetlen. — Aludj egy kicsit — szólt rekedtes han" gon. — Nem vagyak álmos — legyintett Csatáry Anna —, a sírban majd alhatok eleget... — Miket beszélsz! — Szóval... olyan szép fogatot sose láttam. Addig se, azóta se. És nesztelenül jött, mintha a lovak patája nem érintette volna a földet. Egyszer csak ott termett mellettem .........Kisasszony, elvihetem a hintóm on?”. A kegyelmes úr hangja meleg-barna volt, mint a szárított dohánylevél. Férfias. Havanna szivar füstje érződött rajta. Kellemes, jószagú hangja volt... „Elvinni?! Engem?!” Ha jól emlékszem — éretlen, sze- leburdi kis fruska voltam még akkor, okleveles tanítónő létemre — a szeme közé nevettem. „Nem megyek én sehova. Csak sétálok. Olyan gyönyörű az ősz...” Mert ősz volt. Szeptember vége, 1919-ben. Nem! Rosszul mondom. 18-ban volt. Mert 19-ben már férjhez mentem az apádhoz. Elaludt. Ezüstfelhőben állt az országúton, a hintó kerekei ezüstszínű port vertek fel, az árokparton nyárfák sorakoztak és húsz- koronás aranyakat hullattak a fűre; a mahagónibarna hang, amelyen havannaszivarok füstje érződött, újra és újTa megszólalt: .„Kisasszony... kisasszony...”; a lovak tompora ragyogott („mesebeli táltosok, istenem”); a parádés kocsis, akár egy szobor, mint aki se lát, se hall, csak fizikai valóságban van jelen öntudatlanul, mereven, paszományokkal fölcifrázott öltözékében; „kisasszony, elvihetem?!”, „de hát nem megyek én sehova, csak sétálgatok a gyönyörű őszben” ... „Maga kedveli az őszt, kisasszony?! magához, kérem, a tavasz jobban illenék... a kalapján is mintha ibolyacsokrot látnék, kisasszony; ugye, ibolyacsokor díszíti a kalapját?”. A miikor kinyitotta a szemét, a karácsonyfát pillantotta meg. „Tannenbaum”, gondolta kedvetlenül; odaintette az unokáját, aki egy széles, gyapjas fotelben üldögélt. A 16 éves lány enyhén ferde vágású szeme, mozdulatai most őszinte érdeklődést fejeztek ki. — Hol van anyád? — Telefonál. — Budapestre? A lány megrezzent; nem felelt. — Ugye, Budapestre telefonál az anyád? — Igen — mondta a kislány, és elfordította a fejét. Csatáry Anna sóhajtott. • — Most jól megijeszti szegény Károlyt — mondta, de a kislány nem értette, mert magyarul mondta. Aztán az imakönyvét kérte, németül. Az imakönyvnek nevezett könyv verseskötet volt, Berzsenyi Dániel bozontos fejével a borítón. A kislány csodálkozó szemmel nézte a költőt, s azt gondolta, hogy a magyarok milyen különös módon ábrázolják az Istent. Odaadta a könyvet, amely magától nyílt ki a nagyanyja kezében. Csatáry Anna egy ideig hangfala' nul szemelgette a szavakat, csak az ajka mozgott közben, majd félhangosan mondta, végül — a kislány felé fordulva — szavalta a verset, olyan régimódi pátosszal, ahogy azt máter Kapisztrána, a tanítóképző magyartanárra 1916-ban elvárta tőle. „... letörlöm könnyeimet s megyek Rendeltetésem pályafutásain A jobb és nemesebb lelkeknek útján, Merre erőm is inaim vihetnek. Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordón, de óh nem, nem lehet az gonosz. Mert a te munkád: ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják.” A kislány tétova mosollyal hallgatta. — Ez egy magyar imádság? — kérdezte, miután nagyanyja befejezte a szavalást. Csatáry Anna elmosolyodott. — Jól mondod — felelte. — Megfogta a kislány mutatóújját, és lassan végighúzta a költő vezetéknevén. — Ber-zse-nyi — szótagolta. — Mondd utánam! — A kislány közelebb hajolt a betűkhöz. — Ber-ze-ni. \r isanna minden ajtót gondosan becsukott maga mögött, mielőtt felvette a kagylót. — Elképesztő — mondta dr. Csatáry Károly főorvos Budapesten, a rendelőjében. — A professzor semmi említésre méltót nem talált. Alaposain kivizsgálta, és hangsúlyozom: semmi említésre méltót... Persze, engem azért nyugtalanított ez a vállalkozása. Hiszen tudod, hogy elleneztem. — Nézd, ha én azt mondom, ne jöjjön ki, még azt hitte volna ... — Hát igen. Egészen biztosan ... — Régebben mindig könyörögni kellett neki. Csak írtam, írtam a leveleket: jöjjön ki egy hónapra, kettőre, fél évre, örökre. Ott él abban a nyomorúságos zsellérházban, talán az egész faluban már csak neki van földes szobája ... — Erről van szó ... Engem éppen az nyugtalanított, hogy olyan eltökélt volt... Mihelyt a kedvező diagnózis a tudomására jutott, csakis az utazáson járt az esze. Megpróbáltam rábeszélni, hogy legalább a tavaszt várja meg. — Istenem, a tavasz... Mondd, Károly bácsi, lehet, hogy az én anyuskám nem láthat többé tavaszt?! — Nyugodj meg; lehet, hogy a kolléga tévedett. Aztán, ha a tudományunk csődöt mond, még ott az Isten. — így beszél egy híres belgyógyász? — Híres? Ez túlzás^ Talán inkább megbízható ... Nézd, Kisanna, én legalább tudom, hogy milyen keveset tudok. — Amikor megérkezett, szemlátomást boldog volt, és olyan egészségesnek látszott, olyan egészségesnek ... — És gondolom, rögtön nekiállt főzni. — Azonnal. Töltött káposztát dagadóval, azután túróscsúszát, meg borjúbecsináltat. Karácsonyra pulykát sütött és hatféle édes tésztát. Jaj, micsoda nagyszerű süteményeket! — El tudom képzelni. Anyád megszállott művésze a konyhának, s Dárius kincsét is elfőzné, fölsütné, ha módjában állna. — Ezek itt, az enyéimek, egyszerűen nem bírják elképzelni, hogy ennyi ételt el lehet fogyasztani. Igaz, a pecsenyéitől, a süteményeitől el vannak ragadtatva. De az olyan magyaros dolgok, mint a töltött káposzta, rémületbe ejtik őket. Ennek ellenére megkóstolják, dicsórgetik is, de anyukának ez nem elég. — Legalább két púpozott tányérra valót be kellene vágniuk belőle. — Az apám és a bátyáim étvágyát kéri számon a vején és az unokáin. Nem látja be, hogy ez képtelenség. —És, bizonyára, konfliktusok okozója. — Hát igen. Az ímmel-ámmal eszegetők, a csípegietők mindig feldühítették. Amikor először mentünk haza, fejedelmi paprikás csirkét készített. És képzeld, az én német családom tagjai belázasodtak tőle. Valamennyien ágynak dőltek. Anyuka, persze, elmondta őket mindennek. — Főjegyzőné korában sokszor volt pénzzavarban a nagy trakták, vendégeskedések miatt. — És most is, amikor alig csurran-csöp- pen valami szegénynek... Apu nyugdíját még 49-ben megvonták. Valami csekélyke pénzt kap anyuska, valami öregségi vagy szociális segélyt; nem tudom pontosan minek nevezik, tény, hogy küldenek neki va- lahonnét néhány forintot. A bátyáim segítik, én is rendszeresen támogatom, de mihelyt pénzhez jut, rögtön elherdálja. Süt- főz, baracklekvárt tesz el; megjegyzem, isteni finom baracklekvárt, de elosztogatja, boldog-boldogtalant megkínál vele. — Mindig ilyen volt. — Mit tanácsolsz, Károly bácsi? — Haza kell hozni, amilyen gyorsan csak lehet. Ott nem maradhat. Csatáry Anna eközben ismét elszunyókált Álmában egy tágas kertben hajladozott, virágzó barackfák között. Palántákat ültetett erős napfényben, jól begyakorolt, könnyed mozdulatokkal. Fiatalasszony volt, élvezte a tavaszi munkát, karcsú teste hajlékonyságát, muzsikáló mozdulatait. A kertajtóhoz közel, a kispadon az apósa üldögélt, és hosszú szárú pipából eregette a füstöt. Nem nézett rá, de tudta, hogy az öregember egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Gyönyörködik bennem, gondolta csiklandós örömmel; hadd gyönyörködjék, hadd legeltesse a szemét. Ráadásképpen szép, a tanítóképző zenetanára által is sokszor megdicsért hangján elénekelt egy világháborús katonanótát, hogy ezzel is kedvébe járjon az öregnek. Amikor a nóta végére ért, fölegyenesedett, és rámosolygott az apósára. Az öregember kivette a szájából a pipát, sercintett, aztán így szólt: „Anyád eddig már teleültette volna a kertet!”. Mintha arcul ütötték volna. A hirtelen támadt haragtól elvörösödött, és felébredt. Kisanna állt az ágya mellett. — Otromba fáter volt az öregapád, kislányom — mondta bosszúsan. Kisanna nagyot nézett. — A Csatáry nagypapa? — A fenét. Az apai nagyapád. — Én őt nem ismertem. — Persze, hogy nem. Abban az évben halt meg, amikor te születtél. Az Alföldön lakott egy nagy, zsíros faluban. Folyton pipázott és zsarnokoskodott. Nagyanyád meg hajnaltól késő estig húzta az igát. Én sose szerettem náluk lenni, pedig a nagyanyádat kedveltem. Szerencsére messze voltak tőlünk. És én az Alföldet se szeretem, csakis a Dunántúlon érzem jól magam. — Az alföldi nagyszülőkről sosem beszéltél — mondta Kisanna. — Azért beszélek most. Mert ha már nem leszek, senkitől sem tudhatod meg, hogy az apai nagyszüleid az Alföldön éltek egy nagy zsíros faluban. — Anyuska, beszéltem Károly bácsival. — És mit mond szegény Károly? — Azt, hogy haza kéne utaznod. — Igaza van. Mielőbb el kell indulnom. — No, de édesanyám... ebben az állapotban ... — Ne félj, amíg haza nem érek, nem halok meg. A kalauz gyakran benézett a fülkébe. — El még a kedves nagymama? — Csak Övárig tartson ki — mondta Kisanna, miközben a fogai összeverődtek. — Az óvári állomáson mentővel várja az unokaöcsém, az ottani kórház főorvosa, ö majd megvizsgálja anyámat, s eldönti, továbbutazhatunk- e ? A kalauz megcsóválta a fejét. — De hiszen haldoklik... — Csak alszik ... mélyen alszik — mondta Kisanna bizonytalanul, és megigazította a párnát az anyja feje alatt. — Pesten egy neves orvosprofesszor kezeli majd a klinikáján ... (Péczeli Zsuzsa textilképe) — Pestig nem fogja kibírni — mondta a kalauz. — Megbocsásson asszonyom, de én úgy látom, hogy a végét járja szegény. — Amióta beteg, nagyon sokat alszik. Csatáry Anna most mélyebben aludt, mint bármikor az életében. A csend, amely körülvette, szokatlanul rideg, ritka levegőjű volt, amelyben elfúl a lélegzet s a leg- mívesebb ércharang is csak fahangon tudna megszólalni; álmából eltűntek a megszokott képek, arcok, hangulatok: a holt folyó nádasai mögé ereszkedő labdapiros alkonyat, az elhagyott szőlőskertek alján derengő ká" polna romja, a faluvégi rét, amely szénaillattal lehelte tele külföldön töltött éjszakáit; most nem találkozhatott halott anyjával, apjával, férjével; gyermekei, unokái sem látogathatták meg, és minden fehér volt körülötte: tágas, fehér fennsíkok, csontkopár hegyek, a legmagasabb hegy lábánál mozdulatlan, halszemű tó ... — Asszonyom, Hegyeshalom következik — szólt be a kalauz. Kisanna letörölte anyja arcáról a verítéket, majd a csomagokkal kezdett foglalatoskodni. Biztos, hogy Mosonmagyaróváron le kell szállnunk, gondolta. „Istenem, csak addig bírja!”. És ekkor megszólalt az anyja: — Magyarországon vagyunk? Hálisten- nek! Kisanna háttal állt neki, éppen a tisztálkodóeszközöket rakosgatta a neszesszerbe. Meglepetésében elejtette a táskát, a kellékek szétszóródtak a padlón. — Ne ügyetlenkedj! — szólt Csatáry Anna azzal a kellemetlen hangsúllyal, amelyet Kisanna sosem tudott megszokni, amely különösen serdülő korában okozott neki számtalan keserű percet. Most döbbenten bámulta az anyját, aki közben már felült, és rendezgetni kezdte maga körül a párnákat, a plédeket. — Add ide a fésűmet és a tükrömet — mondta. Kisanna a meglepetéstől még mindig kábultan teljesítette kérését, Csatáry Anna pedig tüzetesen megvizsgálta arcát a tükörben (”Egy kis púdert is adj, mert fényes az orrom!”), aztán kiszedegette a csatokat, a görbe fésűket vattafehér, hullámos hajából, és lágy mozdulatokkal megfésülködött. — Jól vagy, anyám? — Hát persze, hogy jól vagyok. — Csatáry Anna hangjában ingerültség vibrált. — Megmondtam, hogy addig nem halok meg, amíg ... — Jó, jó — szólt közbe Kisanna. — Kérlek, ne emlegesd a halált... Csatáry Anna az ablak felé fordult. — Régebben ilyenkor már havas volt a vidék — mondta egy idő után csendesen. — Szerettem a havas alkonyatok illatát. A hóviharokat is szerettem. A régi tanítóház nagyobbik szobájában izzott az ormótlan hasas kályha, az ablaküvegre kövér hó' labdákat dobált a szél. Mi, gyerekek, mind a heten, a kályha köré telepedtünk, apánk is közénk ült, és gyönyörű meséket mondott az égő hasábok fényénél. A lámpát csak lefekvés előtt gyújthattuk meg, mert takarékoskodni kellett a petróleummal. Szemlátomást jobban van, gondolta Kisanna. „Istenem, talán az orvos tévédé“:'':.” Magyaróváron felszállt az unokaöccs. Megvizsgálta a beteget, injekciót adott neki, s azt mondta, nyugodtan továbbutazhatnak. — Fél órája még agonizált — mondta a folyosón Kisanna. Az orvosrokon megigazította fekete keretes szemüvegét. — Lehetetlen — felelte. — Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Pesten Károly bácsi mindent elintézett. A professzor úr évfolyamtársa volt az egyetemen. A kelenföldi pályaudvaron Károly bácsi és a felesége, Gizella néni várta őket. Náluk szálltak meg éjszakára, s másnap délelőtt Csatáry Annát elhelyezték a klinikán- Kisanna pénzt osztott ki az ápolónők között, busás borravalót adott a portásnak is, noha a professzor engedélyével bármikor hemehetett anyjához. A második napon, es bemehetett anyjához. A második napon, estefelé, Csatáry Anna átmenet nélkül azt mondta neki (súgta, hogy mások ne hallják), hagyja abba a pénzszórást, mert semmi értelme. „Add inkább Dénes öcsémnek, aki sosem tudott bánni az anyagiakkal, ráadásul olyan kevés a nyugdíja, hogy hónap végén már főtt kolbászt sem vásárolhat a büfében.” — Rendben van — mondta Kisanna. — Adok Dénes bácsinak is. — Amit nekem adnál, azt küld ezután Dénesnek. — Nem értem — mondta Kisanna, pedig jól értette az anyját, aki magyarázatképpen még hozzátette: — Odafönt már nagyon ráéheztek a főztömre. Apád, nagyapád, Bálint és Feri bátyád ... L ehunyta a szemét. Egyenletesen lé- t, Kisanna reménykedve nézte ránc- talan, nyugodt arcát. Körülbelül fél óra múltán fölébredt. — Itt vagy? — emelte föl a tekintetét. — Szükséged van valamire, édesanyám? — Semmire az égvilágon... Csak azt akarom mondani, hogy a kegyelmes úr... emlékszel?... szóval, egészen biztos, hogy a kegyelmes úr boldogtalan ember volt... Nem szólt többé.
