Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-03 / 283. szám

1985. december 3., kedd Somogyi Néplap 5 Városunk felszabadulásának 41. évfordulójára Űj óvodában száz gyerek ________TV-NÉZŐ V egyes útirajz Sokáig emlékezetes marad a kisgyerekeknek és óvónők­nek a város felszabadulásá- nak 41. évfordulója a kapos­vári Vörös Hadsereg úti óvo­dáiban, hiszen tegnap adták át az óvoda új épületét. Ide­iglenesen már csaknem négy . esztendeje ugyanis Szentja- kabon kapott helyet az óvo­da, az eLavullt épületet pedig a tatarozók vették birtokuk­ba. A tegnapi megnyitón kis­sé megilletődötten költöztek be a szép termekbe a kisgye­rekek. A bensőséges ünnep­séggel egybekötött átadáson Garai László, a városi tanács művelődési osztályának veze­tője köszöntötte a végrehajtó bizottság nevében a megje­lenteket; majd átadta a szót Vidák Gizellának, a városi tanács elnökhelyettesének, áki ünnepi megemlékezésben vázolta városunk negyven­egy évvel ezelőtti állapotát, és a rövid történelmi visz- szaemlékezés után napjaink gondjaira is kitért. — Nem mindig tudunk új épületeket átadni, éppen ezért kell gondot fordítanunk arra, hogy a felújított óvo­dákban javulhassanak a munkafeltételek — mondta. Az óvoda négy csoport be­fogadására alkalmas, össze­sen száz gyerek töltheti itt kulturált körülmények között napjait. Ezt követően köszö­netét mondott a Somogyterv vállalatnak, ákik a terveket készítették, a beruházó Ag- robernek, a Surján téesznek, akik a generálkivitelezést vé­gezték, valamint a gépészeti munkákat végző kaposmárői kátéesznek, és az Inveszt gé- emkának. Ezután Zsoldos Lászlóné, az óvoda vezetője mondott köszönő szavakat dolgozói nevében, és a gyerekek rövid műsorával véget ért a hiva­talos megnyitó, és kezdetét vette a munka. nisztériuim munkatársa. Ki­emelkedő sikere volt kettő­jük közös jelenetének, mely a Koponyák hegye című elő­adást idézte. Kaszás Ferenc irányzótömbbön, hüvelykujja az elsütőgombon... Levélrészlet ... Nagy böhöm jószág egy ilyen harckocsi, félelme­tes, mégis megszeretheti az ember, egy idő után játék­szer lesz a számára, ronda játékszer, persze, de remél­hetőleg mindig is az marad. Tudod, elméleti foglalkozá­son igyekeztek belénksúly- kolni, hogy a sugárzástól is véd valamelyest, hogy tehát a hagyományos fegyverek közül ezzel atomcsapás után is lehet folytatni a harcot. Óriási, mi? Mintha bizony egy nukleáris háború köze­pette érdemes lenne folytatni bármit. Mert ezesetben is ki kell szállni egyszer. Számom­ra már ma múzeumba illő játék ez az egész katonáséi. Azt élvezem például, ha lö­vök. Ugyanis találok. Siker­élmény. Megjegyzem, ha oda­figyel az ember, ezzel a szer­kentyűvel nem is igen lehet elvéteni a célt, s kifejezetten meglep, hogy mások időn­ként mellédurran tana k. Az esemény éjszakáján Lőrincz István megnyomja az elsütőgombot. A dübörgő harckocsi bele­dördül az éjszakába. A lö- vegcsövet nyomjelzős löve­dék hagyja el, pályája pon­tosan a viliódzó célpontig ível. Robbanás hallatszik. — Talált! — mondja a fi­gyelőbunkerben Kiss György őrvezető, és elfordul a kém­lelőréstől. — Ki lő? A bunker földpadlóján a Dinamlt-ból előadott jele­nete az emlékműsor egyik emlékezetes alakítása volt. H. B. Stein Rezső támasztja a fa­lat. Mellette telefon, papír, ceruza. A kérdésre leteszi a kulacsot, és megtörli a szá­ját. — Nem tudom. — Hát nézze meg! A dühös parancsra Stein riadtan arrébhlöki a ceruzát, a papírra pillant, és sietve válás zol. — Lőrincz. Lőrincz István honvéd. — Jó srác ez a Lőrincz —, mondja enyhül tebb, elége­dett hangon Kiss György, és újra a rés felé fordul. — Tu­lajdonképpen szerencsénk van vele . .. — Miért? Mert a mi irányzónk, ö a legjobb az ezredben. Ha nem így lenne, nem engedték vol­na el éppen ma szabadságra, és nem mi volnánk itt a fi­gyelőben, hanem a többiek­kel együtt áznánk odakint, amíg ránk kerülne a sor. — Nem így értem, őrveze­tő elvtárs. — Hanem hogyan? — Azt mondta az előbb, hogy tulajdonképpen szeren­csénk van véle. Miért tulaj­donképpen? Kiss György egy pillanat­ra szembefordul a kérdező­vel. — Ez nem tartozik magá­ra, Stein honvéd. Üjabb robbanás hallatszik. — Megint talált! — kapja szemét a résihez Kiss György. — Hiába — teszi hozzá —, lőni tud ez a könyvbuzi. Levélrészlet ... Bizonyára kevesebb a szekatúra, meg az értelmet­A Kaposvári Fonómunkás Kisszínpad 1985. évi műsor­tervét átdolgozta a sors. Vasárnap repertoárjukból emlékműsorral adóztak volt rendezőijük, Vértes Elemér emlékének. Őrző emlékezet címmel mutatta be az együt­tes a legsikeresebb produk­ciókból válogatott mon­tázst. Gyöngyszemként csil­lantak föl azok a versek, amelyeket szeretett, s ame­lyeket a színpad tagjai rá­emlékezve mondtak. Az amatőr színjátszó ren­dezőről emlékezett, meg Má­té Lajos, a Népművelési In­tézet munkatársa az estén: verssel; daliái hajtott fejet Török Ferenc, a tatabányai Bányász Színpad tagja. Klujber László összeállítá­sában magas színvonalon si­kerrel idézte föl a kaposvá­ri együttes a Don Quijote, az Oceánrepülés, a Dinamit, a Koponyák hegye jelene­teit. Nehéz lehetett a műsor összeállítóinak a dolga, hi­szen ennél jóval több darab­bal aratott sikert az együt­tes. Most azokat a gondola­tokat emelték ki a jelene­tekből, amelyek érzékeltet­ték a rendező felfogását, hozzáértését, emberi tulaj­donságait. A barátság, a helytállás, az emberi kitel­jesedés öröme valamennyi részletben hangot kapott. Keretjátékul szolgált a Don Quijote néhány jelene­te, melyben a küzdést a Gyurkó-adaptáció elmulaszt- hatatlan erkölcsi követel­ményként állítja elénk. Együtt láttuk a Fonómunkás Kisszínpad mostani tagjait 1. Részlet az utolsó levélből. ... Ha minden jól megy, holnap éjjel indulok. Apánk — tudod, a századparancsno­kunk — már aláírta a sza- badságos papírt, de ragasz­kodott ahhoz, hogy a holna­pi éjszakai lövészeten még részt vegyek. Azt mondta: Előbb itt lőjön jól... Isme­red a Sebőköt, már többször írtam róla, ezúttal sem állta meg, hogy ne szórakozzon a rovásomra, pedig amúgy jó fej. Na szóval nagyon remé­lem, hogy elérem a hajnali vonatot, s akkor holnapután délután VÁRJ REÁM ... Az esemény éjszakáján Lőrincz István figyelő ar­cát sisak keretezi, csaknem mozdulatlan a zajos, rázkó­dó harckocsiban. Kinéz a pe­riszkópon, majd az irányzó­távcsőre tapad. Keze bizto­san, óvatosan mozdít az az elődökkel. Részt vett az emlékműsorfoan Nagy Mik­lós, a Budapesti József At­tila Színház művésze, Kiss László, a Művelődésügyi Mi­Őrző emlékezet Még az amúgy nagyhata­lomnak tartott televízió sem teheti meg, hogy hetente utazzon távoli tájakra, s a helyszínen több időt töltve próbálja bemutatni az ott lakók életót, gondolkodás- módiját. Éppen e kuriózum jelleg miatt kísértük meg­különböztetett figyelemmel azt a stábot, amelyik Salt Lake Cityt, és az ott lakó embereket próbálta bemutat­ni. Négy nap láthattuk a mormonok szokásairól, gaz­dasági sikereiről szóló fil­met. A legfontosabb, amit megjegyezhettünk, hogy a mormonok nem dohányoz­nák, nem isznak alikohölt, de odáig mentek az élvezetek likvidálásában, hogy még a kávé és teaivós ártalmaitól is megkímélik magukat. Ezen kívül természetesen még na­gyon sdk érdekességet láthat­tunk, ám így is kell ennek lennie, hiszen olyan távol van tőllünk ez a Vidék, annyira mások a szokások, a termé­szet adta lehetőségek, hogy nyugodtan mondhatjuk, nem is lelhet érdektelen filmet ké­szíteni. A rendkívül nagy ne­vekből álló forgatócsoport munkája sem nélkülözte a meglepetéseket. Láthattuk a mormon szép- séglkiirálynőt, akii azonos volt az USA legszebb lányával is, nyilatkozott több navajo ’n- dián, bepillanthattunk abba a könyvtárba, ahol mii is si­kerrel kutathatnánk őseinket, származásunkat. Nekem ön­kéntelenül, mégis Baló György jutott eszembe, aki­nek nemrégiben láthattuk ugyancsak távoli tájról, Ja­pánról szóló filmjét. A két munkát egymás mellé téve úgy érzem, sókkal többet tudok Japánról, mint a mor­monokról. Báló ugyanis egé­szen egyéni módon közelí­tette meg a témát, mint ahogy azt több más műsorá­ban is megszokhattuk tőle mostanában. Nem a felszí­nen marad, hanem a jelen­ségek mozgató rugóját kere­si. Ha egy vezérigazgató öt­ven négyzetméteres lakásá­ban találja ezt meg, akkor onnan tudósít, ha a munka­helyén, mert úgy találja az jellemzi legjobban a riport­alanyát, ákkor onnan. A Szi- netár Miklós vezette stáb azonban azt az érzést kel­tette a nézőben^ hogy bizony- tálain tárgyát illetően. En­nek sajnos sok kirívó eset le­het bizonyossága. Azt hiszem az hiányzott legjobban a ri­porter, Benda László kérdé­seiből, hogy nem fedezhettük föl annak nyomát, hogy azo­nosülni tud riportalanyával. Bosszantóan álltunk a mindúntálan föltett kérdések előtt, hogy az illető mor­mon-e. Az érződött ebből, hogy a riporter kicsit csoda­bogárnak tekinti a kérdezet­teket. Európái szemmel aziok is, ám ezt azonban nem baj, ha nem érzik a helyszínen a beszélők. Nem sokkal sike­rültebb része volt a film­sorozatnak az sem, amikor az indiánok orvosával be­szélgetett Benda László. A kérdéseiből érződött hogy azt szeretné hallanii, hogy nagy a faji megkülönbözte­tés. Ám ezt az indiiánök se­hogy sem értették, más hul­lámhosszon beszéltek, mint a kérdező. Bizonyosan van azonban ilyen megkülönböz­tetés, de nem nagy riporteri leleményről tesz tanúbizony­ságot, ha ezt magától a szen­vedő féltői, „direktben” alkar­ja hallani a kérdező. Ha a négyrészes sorozat egészét tekintjük, akikor azt mondhatjuk, hogy a téma ve­zette a forgatás során az al­kotókat, s nem az alkotók keresték a témákat, önmagá­ban nem volt se rossz, se jó a sorozat. Csak ha összeha­sonlítjuk más hasonló úti­rajzokkal, akkor látjuk kissé vegyesnek az alkotást. Min­denesetre érdemes elgondol­kodnunk, keli-e nekünk do­hányozni, alkoholt és kávét, teát inni. Hogy az egyéb él­vezetekről már ne is beszél­jünk. Varga István CSŰCSPILLANATOK címmel színes, képes kiad­ványt jelentetett meg a Ma­gyar Távirati Iroda Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan novemberi genfi találkozójá­ról. Az MTI tudósítói a hely­színen szerzett benyomásai­kat ezúttal Inkább a szemta­nú szubjektivitásával — s a fényképezőgép megörökítette jellemző mozzanatok segítsé­gével — rögzítették és tárják az olvasó elé. len parancs nálunk, a harc- kocsizőknál, mint a sereg­ben másutt. Ezt onnan gon­dolom, hogy a harckocsi sze­mélyzetének tagjai egymásra vannak utalva, s éppen ezért — rendfokozattól függetlenül — közöttünk szükségképpen demokratikusabbak a kap­csolatok, mint a honvédség parancson, parancs teljesíté­sen alapuló intézményénél általában. Nálunk, a harcko­csi tisztításához négy ember kell. Mi négyen — az akku­rátus, csendes Stein, a lö­vegkezelő, tudod, az újonc ágyszomszédom, akivel éjsza­kánként nagyokat diskurálok odafent; aztán alattunk, az emeletes ágy alsó polcán a pesti vagány Purjesz Pali, akinék bődületesen hülye viccei vannak; és Kiss György, a harckocsiparancs­nok, a kisebbségi érzéssel küszködő gyerek, aki másfél év után időnként engem is magáz; no meg én, aki vele együtt valamennyi katonát lehetőleg a keresztnevén szó­lítok, s következetesen tege- ződöm —, szóval mi négyen összerázódtunk már annyira, hogy a körlettakarítás nem éppen felemelő feladatát is demokratikusan osztjuk el egymás között. És mégis! Ná­lunk, mi négyünk között is naponta adódnak olyan szi­tuációk, amit ép ésszel — vagy inkább ép lélekkel — roppant nehéz elviselni. A legutóbbi hadgyakorlatra menet fordult elő, hogy Gyu­rit, tudod, a parancsnokot, kedvem lett volna megfojta­ni. Már vagy a harmadik órája rázkódtunk úttá lan utakon, amikor kivilágoso­dott. Dolga voltaképpen egész úton csak Purjesz Pa­linak volt, de szerintem ő még élvezte is a vezetést. Mellettem a Stein a hideg el­lenére lehunyta a szemét: aludni próbált. Kiss György fölöttem, a fedelet felcsapva állva figyelte az utat, noiha erre nem volt különösebb szükség, hiszen Purjeszt nem kellett irányítani. Én meg, előhalásztam a könyvem, és olvastam. Legfeljebb fél óráig viselte ezt el szótlanul parancsnokom, akkor azon­ban rámszólt: Lőrincz hon­véd, fejezze be az olvasást! Ezután órákon át hallgat­tunk. Valószínűleg a feszült­séget feloldandó csinálta Purjesz azt az őrületes bra­vúrt, hogy miközben átha­ladtunk egy falun, hirtelen rántott egyet a botkormá­nyon, és beparkolt egy pa­rasztudvarra. Még bennünk is meghűlt a vér, képzelheted milyen riadalmat keltett a bámészkodó falusiak között ez a produkció. Ez a dög tank hajszál híján elvitte a kerítést. Mire pedig bárki is felocsúdhatott volna, Purjesz rükvercezett, visszafarolt az útra, gázt adott, s elsöpört a helyszínről. Kiss György per­sze keményen letolta, ám nem jelentette a felettesei­nek az esetet. Szó ami szó, ebből a szempontból rendes krapek ez a Gyuri, még sze­retni is tudnám, ha nem utálnám annyira ... (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom