Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

1985. november 23., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK Most a csönd az úr... — Autodidakta vagyok. Ez gátlásokat okoz bennem; a szobrászok műtermében ritkán fordulok meg, nehogy azt mondhassák: él or zom az ötleteiket. Pedig Bors Pista szívesen lát, ő talán ajánlott is volna hivatásosnak. Egy­szer minden ajánlás nélkül, a munkáimmal jelentkeztem a Képzőművészeti Alapba. De be kelillett volna tarta­nom a hivatalos utat, ami­ről fogalmam sem volt. Nem kísérleteztem többet... Pedig voltak olyan idő­szakok, amikor baráti tam­tamok verték hét határira a jóhírét. Vitézy László doku­mentumaid lm je, a Leleplezés azt mutatta meg, hogy egy gyár munkásai hogyan áll­nak isi az ő szobra mellett, a hivatalosan rájuk erősza­kolt ellenében, (A dombó­vári Láng giépgyár dolgozói azóta is szocialista brigád­tagnak tekintik, s ő el is megy egy-egy kommunista szombatra, hogy beálljon; kö­zéjük.) Aztán egy tévéhír­adóban láttam, amint a kis­kőrösi Petőfi emlékház előtt mementót farag. Újságcik­kek emlegették. De most a csönd az úr . .. Bár egy-egy mű olykor megállít; a ka­posvári gabonaforgalmi vál­lalat előtt, Sárdon is, Dom­bóváron is. — Tizenkét köztéri szob­rom van; azokon kívül, ame­lyeket említett: Sárospata­Rupolvártól a modern megyeszékhelyig Kék és sárga színeivel már a címlap is városunkat idé­zi aíbibán a kiadványban, amely a közeid napokban kertül ki a megyei könyvtár nyomdájából. A Mesél a múlt című könyvecske Ka­posvár történetét tartalmaz­za — általános iskolásoknak. A munka szerzője, illetve összeállítója PdZné Leinber- ger Ágota.. A megyei gyer­mekkönyvtár vezetőjeként már hosszú évek óta tapasz­talta, hogy nagy az igény az iskolások részéről helytör­téneti témájú könyvek iránt. Harmadiktól nyolcadikig a város története része az is­kolai tananyagnak, a ren­delkezésre álló monográfiák, levéltári tanulmányok azon­ban egyrészt nem ehhez a korosztályhoz szólnak, más­részt csak egy-egy korszakét vágy részterületét világítják meg a város múltjának. Ezért határozott úgy a könyvtáros, hogy a rendel­kezésre álló dokumentumok alapján egy kötetben, köz­érthetően foglalja össze Ka­posvár fejlődésének legfon­tosabb mérföldköveit. A hatvan oldalas, nagybe­tűkkel, áttekinthetően kivi­telezett könyvecske az ős­kortól kezdve a felszabadu­lásiig követi az eseményeket. Hogyan lett a mocsaras, el­vadult kis Rupolvárból di- namiikusan fejlődő megye- székhely. A történelmi átte­kintéssel párhuzamosan ta­núi lehetünk az ipar és a művelődés fejlődésének, üze­mek, iskolák létesítésének, a könyvtár, a színház alapítá­sának. A leírtakat korabeli oklevélrészletek, levelek, be­számolók, plakátok, újság­cikkek és irodalmi idézetek teszik hitelessé. ,A gazdag il­lusztrációanyag egy része a levéltárból, illetve Bergel József és Zádor Mihály Ka­posvár monográfiájából származik, a jelenkori felvé­teleket a városról Molnár Lajosné készítette. Az egy­kori térképek, festmények, fotók és grafikák között olyan egyedülálló dokumen­tumokkal is találkozhatunk, mint például Kossuth leve­le, melyben az 1869-es kép­viselővé választására vála­szol a város vezetőinek. Sze­repelnek a kötetben a poli­tikai és művészeti élet leg­fontosabb alakjainak port­réi, még Hamburger Jenő Latinka-balladájának sze­replői is megelevenednek. A kötet stílusán meglát­szik, högy olyan ember munkája, aki nap nap után gyerekek között forgolódik: ismeri, mi érdekli őket. Ez erénye a kiadványnak, mert anélkül, hogy szájbarágós lenne, közérthető, olvasmá­nyos, néhol szinte amefcdo- ,tikus. Mivel a szerző szoro­san ragaszkodik forrásaihoz, á különféle levéltári kiad­ványokhoz, nem mindig tud­ja elkerülni a töredezettsé­get, egyes fontosabb részle­teknél kissé megbomlik az időrend, kitérőket tesz, el­kanyarodik a kötet fő ren­dező elvétől. Ennek ellenére a munka mégis áttekinthe­tő, ezt segíti a mellékelt idő­rendi táblázat is a legfonto­sabb eseményekről. A könyv november utolsó napjaiban elkerül a megye­székhely általános iskoláiba, és a megyei könyvtárban is kapható lesz. Remélhetőleg hozzájárul majd, hogy az itt élő gyerekek — anélkül, hogy a levéltárat, vaskos ta­nulmányokat kellene búj­niuk — dióhéjban megis­merkedhessenek városuk tör­ténetével. Tersztyánszky Krisztina Kaposvárról — iskolásoknak A Csokonai söröző Munka a fazekasműhelyben vannak, nétncsak a hűségü­kért. Sokszor elbújok az em­bereik elől, ne kelljen beszél­nem. — Ez sértő lehet. — Magamat okolom én is. Amikor dolgozok, akkor jó. De utána mindig lelki csőd­ben vagyok, hogy nem az jött elő a fából, amit sze­rettem volna. Nem egészein az. Én az olyan emberek számára faragok, akiket egy­szerűnek szokás nevezni. Őket és nekik. Nekem ke­nyérfontosságú, hogy értsék is a munkáimat! Ezért bol­dog vagyok, amikor azt hal­lom, hogy a marcali öregek napközi otthonának tagjai megkölnnyezték, amikor az ott levő faragásomat — egy kapuban álló öreg nénit — Kecskemétre vitték kiállí­tásra, mert azt hitték, soha- sieim kerül vissza. Patalom­ban három idős ember kért a kiállításom után, hogy odaadják a kis pénzüket, csak egy fedél alatt élhesse­nek velem. Ha tehetem, me­gyék vissza.; nagyon szere­tem ezeket a mindent meg­ért öregeket. Elgondolkodik. — Azon tűnődöm, hogyan is áll egymáshoz viszonyít­va a mérlegem két serpe­nyője. Néhány évet szívesen visszavennék. Külföldiek­nek dolgoztaim; azokat a szobrokat már sohasem lá­tom viszont. Sajog értük a szívem. De ott a mérleg má­sik felében egy sereg olyan eset, ámikor magam adtam, jószán táróiból. Egyszer kará­csony előtt beállított valaki hozzám; jól öltözött, rendes ember. Ettől kérhetek a szoborért, lelkifurdalás nél­kül, íigy ítéltem meg. Aztán kiderült: hat gyereke van, s mindegyiket arra nevelte, szeresse a szépet. Adtam „bagóért”, részletre. Tud­tam, a legjobb helyen lesz az a szobor. — Csák magával, és ma­gára gondol? Vagy más a mértéke? — Mostanában úgy nyo­maszt egy dolog, és nem magamat féltem a háború­tól, a szörnyűségtől. Min­den tisztességes alkotónak tennie kell ellene a saját eszköze ivei. Én is igyekszem tenni, ami tőlem telhető: fá­val, vésővel. Ha elmegy, szegényebb lesz a megye. Leskó László A játékterem automatái ELHALLGATTAK A HÍRVERŐK Porta Kezdhetném egy rádiómű­sor címével: „Régen talál­koztunk.” De megállítanak. Egy vékát cipelő idős pár. Egy áldott állapotban levő boldog nő. Egy háborús rok­kant. Egy utcaseprő. Egy tornászlány. Egy fasaani. Gyászoló öregek. Mozdula­taikat a véglegesség köti, mégis elevenebbek sók élő­nél. Csikós Nagy Márton fá­ból, kőből bontotta ki őket. S berendezte a somogysárdi örökölt házat a szobrok ké­ny elmére. — Évekkel ezelőtt, mosdó- si korszakában beszélget­tünk. Most úgy jöttem; nem tudom, Somogybain taiálom- e még. Hírlik, hogy elkészül innen. Karcsú, fekete hajú és szakállú negyvenes férfi néz rám egyenesen, mélyen ülő szénbarna szemmel. Csöndesen, de nem színtele­nül beszél. — Hívnak Bács-Kiskun­ba ; Jánoshalmán ígértek műtermet, lakást a tavasz­ra. Nagyon nehéz szívvel, de azt hiszém, elmegyek. Húsz évet töltöttem Somogybán. Kimondatlan keserűséget érzek a szándék mögött. — Miiből él? Tudom, há­rom gyereket nevelnek. — A feleslegem az óvodá­ban dolgozik, én állatokat tartok, hogy faraghassak. Néha kellemetlen helyzetbe is kerültem igazoláskor: vé­gül kaptam egy papírt a megyei művelődési osztály­tól, hogy faragok... Ismét a műveket fagga­tom tekintetemmel; de ők nem válaszolnak a fel sem tett kérdésre: miért nem hallunk Csikós Nagy Már­tonról, s mi ez a némaság körülötte. A rózsaszín ruhás hölgy, nagy kalapjában vi­dáman hallgat. Az ágasfába faragott, balladás Lengyel László is némán állja val­lató tefaintetémet. kon is, Tatabányán egy bá­nyászamliékmű a huszonhat halottat idézve, most pediig éppen Visegrádon, a Duna- kányabban állítottuk fel azt a háromrészes munkámat, amely az évszakok múlását ábrázolja s egyben, a fa szü­letését is a haláláig. El ne felejtsem: sokat segít engem a somogyi, erdőgazdaság. Fá­vá 1 is. Arinál a hányás zemlékmű- rőll én is hallottam. Gyor­san készült el; a temetésre már avathatták, ö gyorsán dolgozik, mert azt tártja, hogy kevés egy élet ahhoz, ami a képzéletéből, ujjaiból világra kívánkozik. Azon az emlékművön bányafák­kal van alátámasztva a bá­nyászlámpa és fejtőkalapács; a dúcok közül kéz nyúlik ki: benne egy igazi széndarab. A bányászhalál „értelme”, az emberiségnek átadott me­leg ... — De nehéz ember va­gyok, hű de nehéz ember vágyók — fújja ki magából. — Képtelen a hízelkedésre, dörzsölőzésre. Élhetnék nyu­godt paraszti életet, de nem hagynak’ nyugodni a szob­rok. Tehenet, disznót, bir­kát tartunk; a lovat csák „szeretgetem”. Kutyáim KAPOSVÁR FOGADÓJA Még csak kedden nyílt, s máris számos érdeklődő kereste föl Koposváron a Dorottya-házot. A műem­lék jellegű épület, s a benne elhelyezett fogadó, étterem, söröző neve iro­dalmi emlékeket ébreszt, ugyanokkor szolgáltatá­saival mai igényeket elé­gít ki. A múltat idéző fa­lak között jól érzi magát a pihenni, étkezni, szóra­kozni vágyó vendég. Dr. L. Szabó Tünde ter­vezőmérnök álmodta való­sággá e figyelemre méltó házat, s a szentbalázsi Surján Völgye Tsz szak­iparosai hűségesen követ­ték elképzeléseit. A belső építész Uerkovics Ágnes, a cégérek alkotója Da- bóczi József volt. Fotó: Oyertyás László .........................................

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom